Magyarország Szépe a kihívások nyomában

– Hogy jellemezné magát három szóban?

– Céltudatos, határozott, kitartó. Úgy hiszem, a sport formált ilyenné.

– Melyik sportágat választotta?

– A fit-kidbe szerettünk bele, ami a tánc, az akrobatika és a gimnasztika ötvözete. Nem véletlen a többes szám: gyerekkoromban a két nővérem és én mindent együtt csináltunk. Nem muszájból, hanem mert így esett jól. Professzionális szinten űztem az akrobatikus show-táncot, amikor épp a 10. jubileumi évben lesérültem, színpadi fellépés közben minden bokaszalagom elszakadt.

Rögtön tudtam, hogy itt most valami véget ér. Ugyan a rehabilitáció után visszatértem, de már nem tudtam felvenni a versenyt a többiekkel, úgyhogy 18 évesen abbahagytam.

– Ha nem lehetett újra a legjobbak között, akkor inkább lemondott az egészről?!

– Áldott és átkozott tulajdonság a maximalizmus! Európa-bajnoki ezüstérmes és világbajnoki bronzérmes show-táncos voltam csapatban és duóban, de éppen abban az évben végre egyéniben is kijutottam a kontinensviadalra; ezt az álmot vitte el a sérülés. Gyakran a test újraépítésénél nehezebb a lelket meggyógyítani.

– Ezek szerint önnek nem sikerült?

– Én attól kezdve féltem az akrobatikától, ott maradt bennem a szorongás egy újabb sérülés miatt... Végtelenül tisztelem azokat a sportolókat, akik képesek egy nagy sérülés után visszatérni ugyanoda, ahonnan kiestek, sőt olyan is akad, aki túlszárnyalja a korábbi eredményeit. Félelmetes, hogy a sportban minden csak pillanatokon, a megfelelő időben hozott döntéseken múlik – és ettől lesz egy pillanat utólag jó vagy rossz, elmulasztott vagy sorsfordító, történelmi.

Szép példája ennek az amerikai tornász Kerri Strug esete, aki 1992-ben a barcelonai olimpiáról a női tornászcsapat legifjabb tagjaként bronzéremmel tért haza. Aztán 1994-ben egy csúnya esésnél teljesen összetörtek a csontjai. Bár minden orvos azt jósolta, hogy a sérüléséből nem fog maradéktalanul felépülni, mégis újra edzeni kezdett. Ekkor figyelt fel a mindenre elszánt kislányra a sztár edző Károlyi Béla, beválogatta a nagyágyúk mellé a „szuperhetesbe”.

Az 1996-os atlantai olimpián a lány ugrott utolsóként, ráadásul ez volt a legrosszabb versenyszáma. A két kísérletéből legalább egyszer 9,75 pontszámot kellett kapnia az ugrására, és akkor az Amerikai Egyesült Államok nyeri az olimpiai aranyat, a sportág történelmében először. A szörnyen ideges lány ugrott, majd földet éréskor a lába megbicsaklott és összeesett. Elszakadtak a bokaszalagjai.

Összetörve sántikált oda az edzőjéhez, és csöndben beszélgetni kezdtek. Majd az apró termetű kislány visszabotorkált a kiinduló helyére, jelezvén, hogy készen áll a második ugrásra. You can do it, azaz meg tudod csinálni! – Károlyi ezt kiabálta neki. És Kerri megcsinálta. A becsapódás erejétől a létező összes izma elszakadt a lábában, ennek ellenére talpon maradt.

Majd pár másodperc után összeesett, és fájdalomtól eltorzult arccal húzta le magát a szőnyegről. Az ugrásra 9,8 pontot kapott, ezzel az amerikai csapat olimpiai bajnok lett, Kerri Strug pedig igazi nemzeti hős. A profi sportot viszont örökre abba kellett hagynia. A verseny után sokan faggatták, mire gondolt a sorsdöntő pillanatban. Azt felelte: „Sérülten lehet élni, de úgy nem, ha az ember feladja az álmait.”

– Úgy érzi, hogy ön feladta?

– Nem. Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Amíg versenyszerűen sportoltam, azalatt is kaptam kisebb modellmunkákat, amiket élveztem – de az edzőm mindig mondta, hogy el kell döntenem, edzésre vagy fotózásra megyek. A sportot választottam, de közben bennem maradt, hogy egyszer kipróbálnám magam a divat világában is. A sérülés óta ezt a korábban már megkezdett utat járom.

– Ott kapott kedvet ahhoz, hogy megméresse magát a Miss Word Hungary szépségversenyen?

– Ez a vágy sokkal korábbról ered, igazi kislánykori koronás-királylányos álom. Tiniként kisebb versenyeken elindultam, de később mindig találtam kifogásokat (most rövidebb a hajam, csúnyább a bőröm), miért nem nevezek a Magyarország Szépére. 2016-ban, huszonkét évesen mertem belevágni, az utolsó évben, amikor az életkorom miatt még jelentkezhettem.

Akkor viszont az egykori versenyzői mentalitással vágtam bele, szó szerint felkészültem rá. A négy alverseny során Miss Beauty Face kategóriában a modell-szakmabeli rutin sokat segített, míg a Miss Sport, a Miss Bikini és a Miss Talent (ez utóbbiban azt kell bemutatnod, hogy miben vagy ügyes) kategóriákban a versenysporthoz nyúltam vissza.

Így vált egy korábbi fájdalmas sérülés életem szerencsés fordulópontjává.

– Igaz, az ön fejére került a korona. Sőt az európai lányok közül a legszebb háromba jutott, az USA fővárosában tartott világversenyen pedig 120-ból az első 20-ba. Túlszárnyalta a kislánykori álmait!

– Igen. Magyarország Szépeként nyertem egy autót, de nekem Washington jelentette a főnyereményt: rajtam kívül még 119, a világ minden részéről érkezett lánnyal beszélgethettem, bármiről! Szeretem a nyelveket, felsőfokon beszélem az angolt, tanultam Angliában és Amerikában, most épp a spanyolt vettem tervbe.

Itthon marketing szakra jártam, és a világverseny után kaptam egy ösztöndíjat Los Angelesbe, a New York Film Academyre. Ezenkívül, ha csak tehetem, utazom, mindenfelé a nagyvilágban.

– Még csupán 25 éves, de máris elég mozgalmasnak és színesnek tűnik az eddigi élete. Jól látom?

– Izgalmas káosznak hívom, de nincs okom panaszra! A modellkedés igazán élvezetes egy magamfajta fiatal lánynak: sminkek, ruhaköltemények, fotósorozat magazinokban. Egy óriási bajom van vele: csupán egy mutatós bábu vagyok a sminkhez, a ruhához, a kamerának. Meg sem kell szólalnom. Ez nekem hosszú távon kevés.

Ezért tudom élvezni, amikor lehetőséget kapok, de nem esem kétségbe, ha nem hívnak. Attól kezdve, hogy „megkoronáztak”, azért küzdök, hogy az emberek ne csak egy szép lányt lássanak bennem, kitörjek a szokásos sztereotípiák csapdájából. Igazából a TV2 Exatlon Hungary című, extrémsport- és ügyességi vetélkedője hozta meg számomra a kitörési lehetőséget.

– A hobbisportolókból álló kihívók csapatának párbeszédeiben a tévénézők kezdetben tényleg tetten érhették az előítéletes gondolkodást: egy szépségkirálynő biztos csakis nézettségnövelési célból került be a műsorba, nem tartották komoly ellenfélnek. Hát, alaposan rácáfolt!

– Idővel minden a helyére került, a teljesítmény olyan érv, amivel nem lehet vitatkozni: a Bajnokok csapatának legjobb női versenyzője lettem, összesítésben pedig a nők között a második.

– Vereségként élte meg?

– Dehogy! Komolyan nem! Három és fél hónapot töltöttem a Dominikai Köztársaságban, semmihez sem fogható erőpróbával: bemelegítés-verseny-lenyújtás ismétlődött, egyetlen pihenőnap nélkül. Legalább harminc gyulladáscsökkentő injekciót kaptam, „lázadt” a vádlim, a hátam, a vállam...

Egyébként a kihívóknál több sérülés történt, ők hobbisportolóként nem voltak hozzászokva ilyen extrém terheléshez, mint mi, akik hosszú éveken át heti hat kőkemény edzésen és számtalan versenyen túl kellő rutinnal bírtunk. Mi tudtuk azt is, hogy mikor kell tényleg odatenni magunkat, és akkor meg is nyertük azt a napot – például nyereményekért nem hajtottuk agyon magunkat, de a kiesős napokat megnyertük, nem hagytuk, hogy egy-egy társunk hazamenjen.

– Láthatóan nem szippantotta be sem a szépségipar, sem a tévézés csilli-villi világa…

– Tényleg nem vagyok sem botrányhős buliarc, sem hivalkodó celeb. De még így is nehéz a „kirakatban” lenni az internetes névtelen hozzászólások, rosszindulatú posztok korában. Stabil erkölcsi értékrendet kaptunk otthon a szüleinktől, és a magyar–történelem szakos tanárnő nagymamám is sok bölcsességgel „tömött” bennünket a bőrszíntől, vallási vagy politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek járó tiszteletről.

Igyekszem a megszerzett ismertségemet jó ügyek szolgálatába állítani. Jártam Afrikában, Ghánában éhező gyerekek között – ez a sokkoló, de meghatározó élmény egész életemben elkísér. Azóta futottam az UNICEF nagyköveteként és a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálatért; kiállok az autistákért és az óceánok szennyezése ellen.

Szívem szerint a tévébe vágyom. Nem szereplőként. A riporteri-műsorvezetői pálya érdekel, mások gondolataira vagyok kíváncsi.