A szépséget megtalálni a nyomorúság mélyén

– Bizonyára nem tévedek, ha azt mondom, hosszú nevű megbízatása eddigi munkásságának csúcsát jelenti. Most a hajléktalanokat érintő kérdéstől a cigányok nyomorból való kilábalásáig átfogóbb lett a tevékenysége?

– Mindenképpen üzenetértékű, hogy az állam azt a fajta szemléletet, módszertant szeretné meghonosítani a felzárkóztatásban, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat az elmúlt évtizedekben a romatelepeken elkezdett. Jelenlét programnak hívjuk; röviden azt értjük alatta, hogy jelen vagyunk a másik ember életében, és helyben keresünk gyakorlati válaszokat a problémákra.

Voltak persze szirénhangok, számomra azonban teljesen logikus: ha az állami rendszernél jobban működik egy civil vagy egy egyházi szerveződés, akkor rájuk kell bízni az irányítást. Hosszú évek óta dolgozunk együtt a kormánnyal a felzárkóztatás területén, sok javaslatot megfogalmaztunk a háromszáz legelesettebb település felmérésére. Számos program is elkezdődött, de azt nem gondoltam, hogy miniszterelnöki biztost neveznek ki a feladatok felügyeletére. Teljesen váratlanul ért.

– Fontos szempont az is, hogy végre van pénz a megvalósításra.

– Természetesen, hiszen anélkül semmit nem lehet csinálni. Az elmúlt évtizedekben elképesztően sok pénz ment el a cigányság felzárkóztatására, az eredmények viszont messze elmaradtak az elvárttól. Nagyon fontos tudni, hogy ebben a messziről nézve ijesztő, értelmezhetetlen és fájdalmas küzdelemben a társadalom (és nem sokadalom!) tárgyalópartnerként viselkedik-e vagy ítélőbíróként.

Befogadni csak a társadalom képes, éppen ezért elég kockázatos, ha a karitatív szervezetek úgy viselkednek, mintha a megoldás az ő kezükben lenne. Az erkölcsi kötelezettség most gazdasági kényszerrel is együtt jár, ennek tudatában nem várhatunk tovább.

– Nem késtünk el? Ön már tíz éve is azt mondta, hogy az utolsó órában vagyunk…

– Jobb lett volna korábban elkezdeni. Első lépésben azzal a kilenc megyét érintő háromszáz településsel foglalkozunk, ahol súlyosan romlana a helyzet, ha most nem avatkoznánk be. Ami a demográfiát illeti, pontos becslések vannak 2050-re: látványosan átrendeződik az ország kortérképe.

Addigra a munkaképes lakosság száma arányaiban húsz százalékkal csökken, s ha a felnőtté váló gyerekek képzetlenek maradnak, egyszerűen nem lesznek képesek eltartani a kiskorúakat, az időseket. Ha csak a háromszáz települést nézzük, ott annyi gyerek születik, mint egy nyugat-magyarországi régióban.

Hazánkban 1,5 a születési ráta, ami igen alacsony, ezen belül a nem cigány emberek mutatója 1,3, a roma népességen belül ez az adat 2,4. Vitathatatlan, hogy nem lehet tovább karba tett kézzel ülnünk.

– Milyen szempontok szerint állította össze a stratégiát?

– Azokra a településekre kell koncentrálnunk, amelyek az elmúlt évtizedekben nem tudtak élni az adódó lehetőségekkel, például a közmunkával vagy a pályázati forrásokkal. Ezeken a területeken nem működnek a távolról kitalált programok, itt helyben szükséges a diagnózist felállítani és a megfelelő gyógymódot megtalálni. Mint amikor a sakkmester szimultánt játszik ötven ellenféllel.

Sok ezer lépés van a fejében, de minden táblán más az állás, ő pedig az adott helyzetnek megfelelő lépést választja. Rengeteg programunk van, de nem tudjuk előre megmondani, az adott településen melyik lesz eredményes. Három éve dolgozunk Tiszaburán és Tiszabőn. Kívülről szemlélve úgy tűnhet, a két falu helyzete egyforma, de valójában teljesen más problémákkal küzdenek.

Nincs olyan módszer, amelyik minden településre érvényes. Ezért beszélünk szemléletmódról. Persze sok múlik a befogadó fél hozzáállásán is.

– Kik a befogadók? Kiknek segítenek?

– A fogantatástól a foglalkoztatásig fogjuk a rászorulók kezét. Legjobban az élet első ezer napjára fókuszálunk, hiszen ekkor alakulnak ki azok a tulajdonságok, melyek a kisgyerekek későbbi sorsát alapvetően meghatározzák. Ebben az időszakban nyerünk meg vagy vesztünk el sok mindent. Nagyon fontos a védőnők szerepe, hiszen azok közé tartoznak, akik jól ismerik a helyi viszonyokat. Sokat kell beszélgetnünk velük, hogy kiderüljön, mire van szükségük a feladataik ellátásához.

– Mindenhol kell egy szakember, aki összefogja a falut, figyelemmel kíséri a generációk helyzetét?

– A programban a nagy karitatív szervezetek, helyi civil szerveződések is részt vesznek, ezeket arra kérjük fel, hogy erősítsék meg a jelenlétüket a településeken. Lesz egy közösségi bázisuk és széles körű eszköztár. Első lépésben feltárják a hétköznapi problémákat, megkeresik a legfontosabb kapcsolódási pontokat az iskolaigazgatótól kezdve a papon át az országgyűlési képviselőig, és végül elkészítik a diagnózist.

Négy település működik együtt, ugyan önálló büdzsével rendelkeznek, de mindegyiknek meg kell győznie a másikat, hogy a felállított diagnózis a valóságot tükrözi, és a megoldáshoz igényelt pénzt jó helyre fordítják. A „négyes fogatok” tevékenységét módszertanilag a Máltai Szeretetszolgálat felügyeli.

– Rengeteg jó kezdeményezésről hallani, ami addig tart, amíg el nem fogy a támogatás. Most mi a garancia arra, hogy kitart a pénz a fogantatástól a foglalkoztatásig?

– Semmire nincs garancia, arra sem, hogy holnap felébredünk. De ha a ránk bízott feladatot jól végezzük és a társadalom szereplőinek tetszik, akkor a támogatottságot is megkapjuk hozzá. Alapvető kérdéseket kell feltenni magunknak, amelyek időnként demagógnak tűnhetnek.

Ha látunk egy kisbabát döngölt földes hajlékban, ugye, mindannyiunk számára világos, hogy nem tehet róla, hová születik. Az sem lehet kérdés, hogy mindent meg kell kapnia, amire szüksége van, és ne váljék húszéves korára alkoholistává vagy drogossá. Véleményem szerint a nyomorúság jobban öröklődik, mint a szemünk színe.

De egyikünknek sem mindegy, hogy ha a mai gyerekek felnőnek, értékteremtő munkát végző dolgozók vagy segélyért folyamodó eltartottak lesznek. Ez a kérdés most dől el, azon múlik, hogy a leszakadó településekre érkező kisbabák kapnak-e esélyt a társadalomtól a felzárkózásra. Később sem szabad elengedni a kezüket, hosszan tartó, következetes kísérésre van szükségük.

– Mit látnak önök a valódi világban?

– Hihetetlen mennyiségű fájdalommal találkozunk. Ahová megérkezünk, pillanatokon belül megtapasztaljuk a félelmet. Szemünk előtt zajlik az uzsora, a prostitúció, az áramlopás – a gyerekek ebben nőnek fel, számukra ez a természetes közeg. Nem könnyű ilyen terepen elkezdeni a felzárkóztatást, és nem is siettetjük, lépésről lépésre kell haladnunk.

– Nem fogyott még el a segítségre szorulók bizalma?

– Néhol hamar elfogadnak bennünket, máshol évek kellenek hozzá. Az is előfordul, hogy falun kívül tapasztalunk bizalmatlanságot. Szeretnénk az ellenségeskedést megszüntetni, összebékíteni a háborús feleket, megfékezni a még ezeken a kis településeken is jelen lévő politikai villongásokat.

Amikor látják az emberek, hogy évek óta velük vagyunk, segítünk a bölcsődei, az óvodai gondok enyhítésében, mosodát nyitunk, járhatóvá tesszük az utakat, és néha megiszunk velük egy kávét vagy sört, akkor ők is elfogadnak minket. Mi pedig minden ilyen alkalommal gazdagabbak leszünk.

– Tűpontosan fogalmaz, hogy csak két gondolatát idézzem: „Nyomorúság parancsszóra meg pénzosztásra nem csökken”, „A nyomort nem lehet eltűrni”.

– Ez egy külön beszélgetés témája lehetne… A nyomorúságnak nincs kultúrája, a szegénységnek pedig van. Keresztény emberként azt mondhatom: a szegénység pozitív fogalom. A szegénységben megmaradnak az értékek, látszanak a célok. Ezzel szemben a nyomorúságban beszűkül a tér és az idő egy pontra, nem számít más, csak a pillanatnyi túlélés.

Vidékjárásaink során számos nagyon súlyos drámában van részünk, amit lelkileg sem könnyű feldolgozni. Az ember szeret a fájdalom ellen védekezni, pedig mennyivel jobb érzés, ha képes másokon segíteni. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak a nyomort kell megmutatni, hanem azokat a példákat is, amelyek felemelő pillanatokkal járnak.

A szépség ott rejtőzik a nyomorúság mélyén is. Találjuk meg, mint a füvön mászó katicabogarat a háborúban! A mi munkánkban más a siker mértékegysége. De ha ezt előre tudjuk, és türelmesen megyünk végig az úton, akkor elkezdenek a sebek gyógyulni.