Dunakanyar hattyúi

Mikor a Dunakanyar szóba kerül, majd’ mindenki Szentendrére, Leányfalura, Visegrádra gondol. S kirándulni, feltöltődni is oda jár a többség. Pedig a folyó külső íve szintén tartogat értékeket, szépségeket. Elég talán csak Vác pompás barokk épületeit vagy Zebegény panorámáját, múzeumait emlegetni.

Most mégsem ezekről írok, hanem a másik három bal parti településről, Kis- és Nagymarosról, illetve Verőcéről – és természetesen a Dunáról, amely sehol sem folyik olyan közel a falvakhoz, mint itt: nem a szélső házaktól, hanem a főutcától pár lépésre! A kényelmesebbje persze gépkocsijának letekert ablakából gyönyörködik a tájban, de a sportosabbak és a kíváncsibbak bicikliről vagy kajakból, kenuból.

A vízi utazás sok évtizedes múltra tekint itt is vissza, de a biztonságos biciklizés csupán pár évre, amikor kiépült a legtöbb helyen közvetlenül a folyó mellett futó kerékpárút. Különösen hétvégeken forgalmasok a Duna vízi útjai is, de a bicikliutak szinte mindig. Talán a Kis- és Nagymaros közötti szakasza a legszebb, amely az országúttól távol, gyönyörű réteken halad.

Egyik oldalt a gondozott kaszálók, gyümölcsöskertek, a másikon pedig a Dunát kísérő galériaerdő és vad holtágak, melyek egy része ugyan őszre kiszárad, de a mélyebbekben egész évben kitart a víz. Pláne, ha tavasszal elönti őket a Duna, mint az idén is tette.

Él itt egy hattyúcsalád, én tavaly novemberben fedeztem fel. Ballagtam Lujza kutyámmal az egykori kismarosi rév köves partján, mikor a menhelyről szerzett félig puli, félig pumi hirtelen lecövekelt, és pislogott rám tanácstalanul. Kisvártatva egy öreg nyárfa mögül felbukkant egy csaknem strucc nagyságú hattyú, gőgösen ránk pillantott, majd továbbúszott.

Legközelebb egy forró tavaszi napon találkoztunk vele megint, de akkor már nem volt olyan fennkölten fennhéjázó. A Dunát kísérő holtágak egyikében úszkált, s mérgesen sziszegett ránk, mert négy apró, kislibaszerű fióka lapátolt mellette, azokat féltette. Pedig nem volt kitől, mert csak egy pillantást vetettünk rájuk, és a holtágat kettévágó régi kőgáton át iparkodtunk az élő Dunához, mert azt hallottuk, itt kezdődik a híres nagymarosi szigetvilág, ahol hemzseg a sok hal.

Hemzsegett is, de nem a hal, hanem a szúnyog. Seperni lehetett őket. Nem is időztünk sokáig, igyekeztünk ki a bicikliútra, de így is bedagadt arccal, véresre csípett füllel pattantunk nyeregbe.

Megpróbáltunk nagy levelű útifűvet keresni, mert annak a kifacsart leve állítólag enyhíti a viszketést, de még nem nőtt ki egy sem a fűből. Csak augusztusban találtuk meg, de akkor annyit, hogy kaszálni lehetett volna.

Az utat kísérő kertekben ért már a szilva is, senki sem bánta, hogy végigkóstoltuk majdnem mindet. Mifelénk Szatmárban aztán tényleg dúskálunk a szilvásokban, a különféle fajtákban, de a marosiak sem szégyenkezhetnek. A besztercei meg a debreceni muskotályuk pont olyan jó, mint a szatmáriaké, beregieké.

S igaz, hogy nem találtunk duráncit és macskatökűt, de találtunk valami nagy szemű, zöldeskék fajtát, amit még sosem ettünk. Egy kicsit parázs volt a húsa, de egészen jó ízű, talán még a német telepesek hozhatták magukkal valahonnan Ulm környékéről.

Az elnéptelenedett Kis- és Nagymarosba ugyanis a török kiűzése után német telepesek leheltek életet, akik az akkori idők „kamionjában”, a Dunán úszó „ulmi skatulyán” minden bizonnyal gyümölcsmagokat, oltóvesszőket is hoztak magukkal az új hazába. Így volt, nem így volt, nem tudom. Csak azt, hogy jólestek azon a forró augusztusi napon azok a furcsa zöldeskék szemek. Vajon milyen lehet a pálinkája?