Háborúk hozadéka

– A II. világháborúban mintegy 700 millió ember szolgált – tízszer annyian, mint az első világégés idején. Mintha egyre brutálisabb lenne az ember, és egyre kegyetlenebb a háború...

– Így igaz. A győzelem érdekében már tényleg semmi sem szent. Azt viszont tisztázzuk az elején: a háború nem a katonák miatt van, azt a politika generálja, és ugyancsak a politika határozza meg, hogy meddig lehet elmenni. A katona saját hadműveleti céljaira beveti a rendelkezésére álló fegyvereket, beleértve a tömegpusztításra alkalmasakat is.

De vegyük ellenpéldának a vegyi fegyvereket: a II. világháborúban mindkét fél bírt a korábbiaknál jóval hatékonyabb vegyi fegyverekkel, de nincs rá adat, hogy bármelyik hadsereg bárhol bevetette volna.

– Miért?

– Nem kaptak rá engedélyt. Az I. világháborúban használt vegyi és gáztámadások iszonytató következményei valószínűleg visszatartották a feleket attól, hogy kiengedjék a szellemet a palackból.

– És miért nem működött ez a fék az atombomba esetében?!

– Az amerikaiak abban a biztos tudatban dobták le, hogy a másik oldalról nem várható hasonló mértékű ellencsapás, nem kellett félni a pusztító viszonzástól. Történtek ugyan próbarobbantások, volt némi elképzelés az atombomba pusztító hatásáról – nem véletlenül tiltakoztak a létrehozó tudósok a katonai bevetés ellen –, de igazából Hirosima és Nagaszaki jelentette a főpróbát.

– Civil fejjel így is nehéz megérteni az amerikai döntést, hiszen 1945 augusztusának elejére a háború eldőlt. Felesleges pusztításnak tűnik.

– Sokan elítélik emiatt az USA-t, de az akkori vezetés azt látta, hogy a japán hadszíntéren komoly szárazföldi veszteségeket szenvedtek el, a szigetország kapitulálása nehéz diónak ígérkezett. Ismétlem magam: politikai döntés született arról, hogy inkább pusztuljon néhány százezer japán civil, mint amerikai katonák tízezrei.

– Mintha elértéktelenedne az emberi élet…

– Bizonyos értelemben és a győzelem érdekében valóban így van. Míg az I. világháborúban nem érte tömeges támadás a civil lakosságot, addig a másodikban átszakadt ez az erkölcsi-etikai gát. Gondoljon csak az európai szőnyegbombázásokra mindkét oldalon. A második világégés során csaknem 100 millió ember vesztette életét, és ebből több mint 30 millióan civil áldozatok.

– Mennyire tisztelik a halottakat a háborúban?

– Civilizált társadalmakban a halott katona nem ellenség, ezért a lehetőségekhez mérten megadják az elesetteknek a végtisztességet. Mára Európában egyezmények köttettek a hadisírok gondozásáról, katonai adatbázisokban kutatható, hol vannak eltemetve a családtagok, és több nemzet hagyományőrzői együtt játsszák újra a csatákat, harag és gyűlölködés nélkül.

– Háborús statisztikában olvastam, hogy a tengeralattjárók személyzetének 70 százalék feletti, míg a gyalogos katonáknak mindössze 50 százalékos esélyük volt a túlélésre.

– Stimmel! Minden háborúban a kvalifikáltabb, valamilyen szakbeosztásban lévő, fejlett technikához kötött személyzetnek drágább a kiképzése és nehezebb a pótlása, ezért őket lehetőség szerint úgy vetik be, hogy minél kevesebb veszteséget szenvedjenek el. Egyébként jellemző a II. világháborúra mindkét oldalon, hogy nagyobb becsben tartották a szakembereket.

Egyrészt a gyárak területén épített bunkerekben védték a szürkeállományt, mert még egy egyszerű idomszerész is komoly fogaskereket jelentett a hadi termelés gépezetében, másrészt tudatosan mészárolták a repülőgépből kiugró, védtelen, sérült pilótákat, mert nem a gép, hanem a jó sofőr jelentette a veszélyt.

– Évszázadokkal ezelőtt egy csata kimenetele elsősorban számszaki kérdés volt: minél nagyobb lélekszámú hadsereget vetett be valaki, annál biztosabban borítékolhatta a győzelmet. Ezzel szemben például a háború kitörésekor Lengyelország 1,3 millió katonával volt túlerőben a nácikkal szemben, mégis mindössze négy hét alatt elbukott. Hogyhogy?

– Bizony, ennyit jelentenek a katonai műszaki különbségek. A németek többek között totális légi fölénnyel bírtak a lengyelek felett, ezenkívül rendkívül hatékonynak bizonyult az új harcászati módszerük: támadó ékekkel az ellenség közé nagy mélységbe behatolni, szétdarabolni, elvágni az utánpótlástól, bekeríteni, felszámolni.

Pláne pusztítóan űzték ezt a stratégiát a gyors mozgású, páncélozott, nagy tűzerővel rendelkező, harckocsizó és gépesített lövészalakulataik.

– A harcban megnyilvánul a jellemző néplélek?

– Abszolút! A japánok fanatizmusa több ezer éves katonai kultúrából ered: katonáik semmit sem adtak fel, inkább 90-100 százalékos veszteségeket szenvedtek el. A Szovjetunióban vagy Kínában kevésbé számított az emberélet, mert bővelkedtek az utánpótlásban.

A németeknél részben megszállottságból, részben pedig szükségszerűségből eredt, hogy bizonyos bevetésszám után a vadászpilóták „pihentetésképpen” bombázórepülőt vezettek – míg az amerikaiak 20-30 bevetést követően Hawaiira küldték az embereiket kikapcsolódni, feltöltődni.

– Hol állunk a II. világháború veszteséglistáján?

– Lélekszámarányosan Lengyelország és a Szovjetunió után Magyarország a 3. helyen áll, Németország előtt: 950 ezer honfitársunk veszett oda, ebből 350 ezer katona. A nemzeti vagyonunk 40, az iparunk mintegy 60, a lakóházaink 20 százalékát vesztettük el.

– Bevallom, évek óta nem tudom megérteni azt az információt, miszerint a világon felépült hadihajók 90 százalékát sosem használják semmire. Magyarázza meg nekem, hogy akkor meg miért kellenek?!

– Katonastratégiai szemmel nézve pofonegyszerű: elriasztás céljából készültek, aztán a kikötőben horgonyoznak, időnként felvonulnak egy-egy hadgyakorlaton, ám az ellenség ennyiből is pontosan tudja, hogy nem érdemes velük cicózni. Normális ember nem akar háborúzni. De csakis az a tudat ad biztonságérzetet másokkal szemben, hogy adott esetben képesek vagyunk megvédeni magunkat, hogy nem vagyunk szabad prédák.

Ezt a célt szolgálja a Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderő-fejlesztési Program, amelynek egyik fogaskereke, a jövőbe tekintő Modernizációs Intézet. Idővel akkor tudunk majd a Kárpát-medencében meghatározók lenni, ha olyan technikákat, technológiákat alkalmazunk, amik most még nincsenek. Vagyis azokat ki kell találni és megvalósítani. Ennek a tervnek nem a pénz a legfontosabb része, hanem a humán erőforrás az alkotóelme.

Ezért a Közszolgálati Egyetem mellett civil egyetemekkel, főiskolákkal is szervezünk közös kutatási programokat, elsők között a debreceni egyetemen egy védelmi innovációs és modernizációs kihelyezett tanszéket hoztunk létre, remélve, hogy egyszer az ötletekből gyártható fejlesztés lesz.

Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy karba tett kézzel ülünk, miközben a világ ezerrel megy el mellettünk. Bár a hidegháborúnak évtizedek óta vége, a Földön – ott is, ahol láthatóan épp béke van – azért végtelen és parttalan háborúskodás dúl, amely már a kibertérben is zajlik.

– Egykor Albert Einstein Nobel-díjas fizikus azt mondta: „Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.” Van okunk tartani ettől a jóslattól?

– Nem szeretném megválaszolni ezt a kérdést, magam is félek a választól. A haditechnika fejlődése egy végtelen folyamat, ami akkor kezdődött, amikor egy szőrös majom egy kődarabbal fejbe vágta a másikat, annak meg erre eszébe jutott, hogy ha a követ rákötözi egy nyélre, akkor sokkal erősebb ütést tud mérni a másik fejére, és így tovább, napjainkig.

Egyik kollégám arról tartott előadást, csimpánzcsoportok hogyan viselnek hadat egymás ellen. Néztem a majomarcokat, és ismerem a katonaembereket. A harc, a háború ugyanolyan érzéseket – félelmet, agressziót – vált ki az emberekben és az állatokban is.