Hivatást találtak Magyarországon

Hogy mi a különbség egy misszionárius és egy lelkész között? Nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, nagyon sok. És akkor sem, ha azt, csupán hajszálnyi. A lelkészek abban gondolkodnak, mi az, ami most van, egy misszionárius pedig abban, mi az, ami hiányzik egy közösség életéből.

Mindezt úgy, hogy segíti a közösség életét, tálcán kínálja a problémákra a megoldást. Beszélgetéssel, bibliaórákkal, ha kell, helyettesítéssel vagy épp a lelkészek mentorálásával. Marco és Janneke de Leeuw van Weenen húsz éve él Magyarországon.

Budapesten tanulták meg a nyelvet és dolgoztak két misszionárius-társaságnál, tíz éve a tolnai református egyházmegye mintegy harminc településén segítik a református közösségeket. Amikor jó tíz évvel ezelőtt felkérést kaptak arra, hogy az országos munka helyett inkább a tolnai egyházmegyével foglalkozzanak, olyan emberre volt szükség, aki érti az egyházi munkát, de mégis kívülállóként néz rá.

Hamar kiderült, Marco nem „veszélyes”, nem jelent konkurenciát senkinek, ezért is fogadták szívesen. Meg sok másért.

– Feladatom összetett, talán legjobban úgy lehetne összefoglalni, hogy felnőttoktató vagyok az egyházban, az egyháznak. Lehet, hogy bibliaórát tartok, de az is lehet, hogy az egyházi vezetőket képezem. A kommunikációban is segítségre szorulnak.

A lelkészeink leterheltek, sokat várnak tőlük. Korábban nagyon sokszor azt sem tudták, kik a szomszéd városban a reformátusok. Az egyik lelkész gyakran nem tudja, hogy a másik lelkész már kitalált egy megoldást az ő problémájára is. Segítek összehozni őket.

Hogy megkapjuk a választ arra a kérdésre, hogyan lesz manapság valaki misszionárius, egészen a '90-es évekig kell visszamennünk, és egy másik országig, Hollandiáig. Marco és Janneke akkoriban ismerkedtek meg egymással az egyik helyi református gyülekezet ifjúsági alkalmain.

A fiatalember fizikát tanult, a lány pedig tízéves korától a misszionárius hivatásra készült: mindig is tudta, hogy az embereknek az Úr Jézusról szeretne beszélni – akár Hollandiában, akár máshol.

– Hollandiában nőttünk fel, a város neve Dordrecht. Az egyetemet fizika szakon végeztem, de néhány év alatt világossá vált, hogy a fizika helyett a tanításban találom meg a munkámat. A Timóteus Társaságban kezdtünk el dolgozni – mesél a kezdetekről Marco.

– Ott jöttünk rá, nem kell azért Afrikába menni, hogy misszionáriusok legyünk, van itt is elég munka. Misszionáriusi munkájuk nagy része egybeesik a rendszerváltás utáni időszakkal. Tapasztalatuk szerint nagyon sok hívőnek mind a mai napig elképzelése sincs, milyen egy református gyülekezet, mi mindent vállalhat az egyház.

Ők csak a „most”-ban tudnak gondolkodni, ez pedig kevés. Akik viszont napjainkban fiatal felnőttek, és már lehetőségük van olyan gyülekezetbe járni, ahol a lelkész el tudja magyarázni, hogy a hitnek milyen befolyása van a mindennapi életre, és ők nyitottak is ennek befogadására, egyre jobban kezdik érteni, milyen értékes ez.

– Sokszor viszont azt tapasztaljuk, hogy hiányzik a motiváció és az elképzelés is a közösség megtartására. Egyre kevesebb településen van óvoda, általános iskola, ezért sokan elköltöznek. Ahol általános iskola van, nem biztos, hogy tovább lehet tanulni, ahol meg tovább lehet, nem biztos, hogy munkahely is van.

Kiürülnek a megyék, legalábbis itt, a déli vidéken. Nem nagyon látjuk azt, hogy lenne, aki végiggondolná mifelénk a vidék helyzetét, és próbálna tenni az érdekében. Mi épp arra igyekszünk rávenni a települések lelkészeit és a laikus vezetőket, hogy a saját közösségeikre koncentráljanak, tartsák a kapcsolatot legalább a szomszédos településekkel, hogy miben is tudnák egymást segíteni.

Amikor a házaspár Tolna megyébe költözött, az egész egyházmegyében egyetlen református közoktatási intézmény működött, Dombóváron az óvoda. Marco és Janneke néhány családdal református általános iskolát szeretett volna létrehozni egy lakóhelyükhöz közeli településen, ezért magántanulói csoportot alakítottak.

Abból indultak ki, minden szülő arra vágyik, hogy gyermeke olyan közegben nőjön fel, amilyen a szülőké, és olyan világnézetet kapjon, mint az övék. Az elképzelés eredetileg az volt, hogy 12 gyerekkel egy összevont csoportot indítsanak el, amelyet már az állam is finanszíroz. Tervük sajnos meghiúsult, de közben Gerjenben és Madocsán megalakult egy-egy református általános iskola.

– Régen nemcsak az oktatás, hanem a szegényekről, idősekről, betegekről való gondoskodás is hagyományosan az egyház feladatai közé tartozott. Mára az egyházak nem nagyon látják, hogy igazából ez az ő feladatuk lenne. Tíz éve beszélünk erről különböző fórumokon, és a gyülekezeti tagok is csak nagyon nehezen értik, felelősségük lenne ezen a területen.

Pedig a következő években egyre több lesz a krónikus beteg, az idős ember, viszont egyre kevesebb a kórházi ágy. Óriási lehetőség van azokban a közösségekben, amelyek helyben vannak, és tudnának diakónust alkalmazni például házi ápolásra. A misszionáriusnak több kezdeményezése, elgondolása van arról, hogyan lehetne megtartani és gyarapítani a közösséget Tolnában.

Ezek közé tartozik a selyemhernyótenyésztés újraindítása. A '60-as évekig sokan éltek ebből e régióban, a legtöbb idős embernek ebből lett az első biciklije a falvakban. Ehhez itt mindenki ért, nem kell hozzá különösebb szaktudás, csak eperfa és egy padlás.

A selyemhernyó nem harap, nem repül, bebábozódik, és csak össze kell gyűjteni. Tolna városában még mindig áll az a gyár, ahol fonták a selymet.

– Néhány évvel ezelőtt az unió miatt kellett írni egy koncepciót a megye fejlesztéséről. Abban még a történelmi áttekintésben sem szerepelt az a szó, hogy selyem! Pedig a selymet sokféleképpen lehet feldolgozni, készíthető belőle például műcsont.

És olyan emberek is bevételre tehetnének szert belőle, akik nem nagyon tudnak kimozdulni a házukból, vagy nincs végzettségük, viszont olyan mérnökökre, szakemberekre is szükség lenne, akik a selyem innovatív felhasználásával tudnának foglalkozni. A fejlesztés jegyében most például elektromos buszokat fognak venni a megyében.

Ez lehet, hogy jó a klímának, de a falusi embernek mindegy, hogy dízel vagy e-busszal nem megy sehová. Mert nincs hová mennie, nincs munkahelye.

Vajon ha Hollandiában maradnak, hogyan alakul az életük, a hivatásuk? A válasz egyszerű: ugyanezt csinálnák a szülőföldjükön is. Más a háttér, de a problémák hasonlóak. Az ottani református egyház nagy hagyománnyal bír, de hiányzik az elkötelezettség a továbblépésre.

Hiányzik a világos látás, hogy ha a Biblia alapján szeretnék folytatni a munkájukat, mihez kell ragaszkodni, mire kell nemet mondani. És ott sem sokan segítenék a munkájukat. Nehezen találni presbitert: túl nagy felelősséggel jár a hivatal.

A legnagyobb különbség mégis az, hogy Hollandiában teljesen másképp tekintenek az egyházi munkára: míg ott egy lelkésznek állása van, addig Magyarországon lelkésznek lenni hivatás. Ha itt egy lelkész leül és nem csinál semmit, a gyülekezet szélnek ered. Amire, sajnos, volt már példa.