Kultúrák találkozása: egy japán harcművész Magyarországon

Sárga neonok fénye csapdos, mint egy fürdőző madár a szárnyaival. A pécsi középiskolában recseg a tornatermi parketta a mester dobbantásakor. Négy tanítványa, köztük fekete övesek, sokdanos mesterek figyelik minden pillanatát.

Századmásodperc alatt húzza ki a kosiraeből (hüvelyéből) a katanát (hosszú kardot), majd lépéskombinációit lelassítva mondja a számokat: ics, ni, szan, si, go, rok, nana, hacsii…

Bámulom a veretes acélt, az aranykakas betétes markolatot. Ha véres harcban ellenfele lennék, ez lenne az utolsó pillanatom. Tízszer-hússzor, de talán harmincszor is mutatja a mozdulatsort, amelyet a tanítványok követnek.

Aztán olyan, karatére alapuló koreográfia következik, amely során mindenki elmélyülten mást-mást csinál a fakardjával a precízen meghatározott szabályok szerint. Nagyon hosszú az idáig vezető, fokozott elmélyültséget igénylő út, s igaz: „A karate végső céljának elérése nem a győzelmen vagy a vereségen, hanem a résztvevők jellemének tökéletesítésén múlik.”

A tornaterem mögötti másik helyiségben, a nyitott ajtón át látszik, hogy óriási gumilabdákkal birkózik az ötven-hetven éves korosztály, ráfekszenek hassal, majd háttal, kezet nyújtanak rajta. A gerincjóga-foglalkozásnak is otthont ad a pécsi oktatási intézmény.

Szuzuki Kimijosi 1934. január 1-jén született Tokióban, polgári család második gyermekeként. Anyai nagyapja, Makita Sigekacu az utolsó szamurájok egyike, neves harcművész volt. Végül a XIX. század végén győzött a császár által erőltetett modernizáció, a Meidzsi-restauráció, és a Tokugava-sógunátus oldalán harcolóknak, így a nagyapjának is bujdosnia kellett.

Szuzuki Kimijosi a nagyapát nem ismerhette, csak anyai nagyanyját, aki maga is szamurájcsaládba születvén kemény asszony volt. Édesapja, Szuzuki Lakuan Szeiszaku fotóművész, aki 1915-ben egy kereskedelmi hajón szakácskodott, majd New Yorkban telepedett le, jól menő fotóstúdiót üzemeltetett. 1932-ben hazatért Tokióba, ahol jóval szerényebb körülmények között fényképészkedett.

– Ahogy visszatért Japánba, el kellett felejtenie a modern fényképezést és az aktfotózást – mondja Szuzuki Kimijosi már pécsi, Aranyhegyen lévő otthonában. Egy olyan emelkedőjű utcácska sarki házában, ahová az ősszel lehullott faleveleken megcsúszva, télvíz idején pedig szinte csak összkerékhajtásos autóval lehet felkaptatni.

A tágas nappaliból látni az alant elterülő város ezernyi fényét. Az életutak ismertetéséből kiderül, Szuzuki Kimijosi apja művészember lévén nem tanult küzdő-sportokat, ám fiát már hatéves korában beíratta a környékükön lévő sintó szentély kertjében kialakított tradicionális kendóiskolába. Emellett dzsúdót is tanult.

Az első danra 1955-ben vizsgázott le, s 1960-tól a godzsuriu mellett elkezdte az aikidót tanulni. Számos karateirányzat mestere, s ő a kardforgatáson alapuló dzsikisinkageriu kendzsucu irányzat XVII. nagymestere.

Más világ. Régi idő. Érdekel a gyermekkora, amelyről készségesen mesél. A második világháború előtti időszak erkölcseiről azt mondja, hogy az iskolában azt tanították nekik, Isten fia a japán császár, akire földi halandó rá sem nézhet. És amikor Hirohito császár vonata a műteremlakás közelében haladt el, ő és bátyja meglesték a szerelvényt.

Fel is jelentette a szomszéd a két gyermeket, ezért ellepte otthonukat a rendőrség. A szüleiknek nagy nyilvánosság előtt elnézést kellett kérniük, „bevallván, hogy rosszul nevelték gyermekeiket”. Persze az atombombák ledobását követően az amerikai típusú demokrácia kezdetével ugyanaz a tanár, aki azelőtt azt tanította, hogy Isten fia a császár, elnézést kért a gyermekektől korábbi tudatlanságáért, és már azt fújta, hogy a japán demokráciában mindenki egyenlő.

A második világháború után áramlott az amerikai kultúra Japánba. Először a Coca-Cola érkezett meg, aztán a rágógumi és a baseball. Szuzuki mester 1957-ben egyetemi végzettséget szerzett fotóművészeti szakon, és három éven át fotóriporteri munkát végzett japán politikai napilapoknál, majd bátyjával közösen a családi fotóstúdiót üzemeltette.

– Bár nagyon szerettem a hírfotózást, nem volt más választásom, így a családi vállalkozást erősítve esküvőket és iskolai osztályokat fényképeztem. Reggeltől estig volt munkánk.

Mivel apám bőre érzékeny volt, és asztmás rohamok gyötörték, előfordult, hogy reggel hattól a laborban dolgoztam, majd fényképeztem, s éjfélig megint képeket hívtam elő. Kiderül, hogy a 97 éve alapított Laquan fotóstúdiójuk jelenleg is remekül működik. Kimijosi 88 éves bátyjának a fia ma már húsz stúdiót működtet háromszáz alkalmazottal.

A digitális technika elterjedését tapasztalva némi értetlenkedés ülhet ki az arcomra, mert mosolyogva magyarázza, hogy a japán tradíciók szerint a lányokat három- és hétéves korukban, a fiukat ötévesen fényképeztetik le az álomszerűen berendezett műtermekben, illetve jelmezekben.

Tehát – mivel komoly kimonótárral rendelkeznek – van megrendelésük bőven. A távoli országról is sok mindent megtudok, de motoszkál bennem a kérdés, hogyan került Magyarországra.

– Egy szobrászművész barátom a nyolcvanas években öt magyar művészt hívott meg Japánba, és az egyik napon én kalauzoltam a küldöttséget. Amikor néhány év múlva, japán feleségem halála után, 1986-ban Németországban jártam, idejöttem, hogy eleget tegyek a magyarok korábbi meghívásának. Nagyon meglepődtem azon, milyen sokan vártak a repülőtéren.

Kézről kézre adtak. Jó emlékekkel tértem haza. Két évvel később egy japán küldöttség tagjaként ismét Magyarországra jöttem, és egy… – nem volt könnyű kimondania – …„villányi aratótánc-bemutatón” ismerkedtem meg Katival.

A feleség, Kati közben leteszi elénk a gőzölgő kávét, és átveszi a szót.

– Többször járt nálunk, barátkoztunk, aztán egyszer azt mondta, hogy két év múlva itt marad. Két év múlva, micsoda távlat! El is felejtettem az egészet. Aztán két év múlva, amikor egy közepes bőrönddel leszállt Ferihegyen, megkérdeztem tőle, hogy meddig marad. Azt mondta, már nem megy vissza. Láthatta az elképedt arcomat, és hozzátette: „De hiszen két éve mondtam!”

Szóval nagyon jól alakult a dolog, mert a pécsi társasházban, ahol laktam, megvette a felettem lévő lakást. Én nem akartam neki gyorsan igent mondani, hiszen korábban húsz évig házasságban éltem. Mégiscsak egy másik kultúráról van szó!

De két év alatt kiderült, nem idegesítjük egymást, jól megvagyunk, megértésben, szeretetben, így összeházasodtunk. Utólag megvallva, a magyar hatóságok 1990-ben rendkívül bizalmatlanok voltak a letelepedni kívánó japánnal szemben.

Három éven át háromhavonta ki kellett lépniük az ország területéről, olyankor Horvátországba mentek, Donji Miholjacba, s beültek egy cukrászdába kávét inni. Szuzuki mestert nem találták letelepedésre alkalmasnak, az idegenrendészeti hivatal ügyintézője azt írta, „alkalmatlan a magyar kultúrába való beilleszkedésre”.

– Látszott az ügyintézőn, hogy egy erőszakos kis pali, aki nagyon élvezi a hatalmi helyzetét. Szerencsénkre Bori lányom osztálytársának az apja belügyi államtitkár volt, így hozzá fordultunk a gonddal. Két hét múlva értesítést kapott, hogy letelepedhet – foglalja össze a kezdeti nehézségeket az asszony.

A mester egy ideig csendesen élte nyugdíjas éveit Pécsett. Nem tudott magyarul, így nyelvtanárnőhöz járt, ám egész nap egyedül volt, hiszen Kati, a felesége még könyvtárosként dolgozott. Viszont lakott a házban három kisfiú, miért ne lenne olyan szerencséjük, hogy egy hatdanos mester tanítgatja őket az alapokra?

Edzőtermet rendeztek be a mester lakásában, és később az egyetemisták is felfedezték. 1993-tól a Pécsi Tudományegyetem tornatermében tartott karateedzéseket. Nyolcvanöt éve ellenére ma már Budapesten és Gödöllőn, Németországban és Szlovákiában is van Szuzuki Kimijosi nevét viselő iskola.

Katinak ő Kimi chan, a tanítványainak Sensei, azaz tanító, akinek egyébként mindenről megvan a véleménye, de sohasem méltatlankodik. Pécsett egy dekóderrel és antennával a japán rádió- és televíziócsatornák Londonból sugárzott műsorát nézi, és internetes előfizetője több tokiói újságnak, így naponta informálódik szülőhazája történéseiről.

Évente egyszer utazik Japánba, tavasszal vagy ősszel. Olyankor mézet, pálinkát, bort visz ajándékba. Azt mondja, hogy Japánban egyébként árulnak magyar akácmézet, félkilósat kilencezer forintnak megfelelő jenért, mangalicahúst és herendi porcelánt.

A harcművész főzni is szeret, de baja van az alapanyaggal, ugyanis nálunk nem kapni friss tengeri halat, ezért halászati szezonban Horvátországba járnak át péntekenként az eszéki piacra.

– Már van nálunk japán sör, a szusit pedig a bolthálózatokban is árusítják – villogok tájékozottságomról.

– Ó, az nem az igazi szusi! Nyomokban sem! Ahhoz is friss hal kellene! Budapesten van egy japán étterem, ahol kitűnő a konyha. A japán séf már jó barátom – teszi hozzá.

– Kárpótolják a magyar ételek?

– A magyar étel jó, de zsíros és sós. A legfurcsább, amivel ebben az országban találkoztam, az a zsíros kenyér. Japánban használják a zsírt, de csak sütéshez és főzéshez. Megenni nem szokták.

Az, hogy a magyarok jóízűen eszik, nekem szinte rettenetes. Viszont nagyon szeretem a harcsapaprikást és a fokhagymás lángost – mondja a férfi.

A felesége elárulja, hogy a legtöbb étteremben végigböngészi az étlapot, de a végén majdnem mindig ugyanazt, cigánypecsenyét rendel. Szuzuki Katitól azt kérdem, hogy férjével rendszeresen Japánba látogatva milyen benyomásokat szerzett a távoli országról.

– Tokió kényelmes, biztonságos, kiszámítható, jól szervezett. Puhán élhet ott az idegen is, semmi atrocitás nem éri, s ez a nyugalom Európában vagy nálunk már elképzelhetetlen. A bevásárlóközpontok minden szintjén tizenöt illemhely van.

Alkalmazkodni szükséges, például a csúcsidőben tömött metróra a helybélieket ajtózárás előtt egy bottal betuszkolja egy peronőr, aki viszont a turistákhoz nem fog hozzáérni. A vidéki Japánt is nagyon szeretem.

Kézilabdaedzésre megy Kozármislenyre a Kati első házasságából származó unoka, Bori kislánya, Liza, aki a korosztályos U11-es bajnokcsapat tagja. Egy ölelés jár a nagypapának, mert nagy a barátság közöttük.

Kimegyünk a kertbe. Szárra metszett japánbirs és cseresznyefa is van itt. Persze nem akkor virágzik, mint a japánbeliek, de a sziromnyílásról mindig küld a rokonainak képeket.

Szuzuki Kimijosi Pécsett hétfőn és csütörtökön azt a dzsikisinkageriu kendzsucut oktatja, amelynek érdekessége, hogy ez az ősi szamurájkardvívó stílus már majdnem teljesen eltűnt Japánban is. Büszke arra, hogy 2017-ben megkapta a Magyar Bronz Érdemkeresztet a távol-keleti harcművészetek magyarországi népszerűsítése és a japan kendzsucu sportág hazai bevezetése érdekében végzett tevékenysége elismeréséül.

Amikor a nagymester legutóbb Japánban járt, felkereste szamuráj nagyapja sírját, akinek Makita-féle vágókombinációi a szamurájok világában rettentően ismertek voltak, s ott a nyughely mellett annak módosított kardvágás-kombinációját bemutatta, mintegy engedélyt kért annak edzőtermi használatához.

– Eltökéltek magyar tanítványai?

– Sokan jönnek, de többen abba is hagyják. Van erre egy mondás Japánban: aki rögtön forr, az hamar hideg lesz. Mindig kérdezgetnek, lehet-e azt a gyakorlatot másképpen is csinálni, lehet-e változtatni.

A japán tanítványok sohasem kérdeznek, csak csinálják, amit tanítok.

Szuzuki Kimijosi a szabadidejében – sohase találnák ki – nagy türelemmel és pontossággal golfozik. Japánban egykor több neves golfklubnak is tagja volt. Nem csak kardvívást oktat, golfban Pécsett tanuló japán és magyar tanítványai is vannak. Az egyik legnagyobb őstehetség „Laci bácsi”, aki harminc évvel fiatalabb nála.