Sokszínű gyászidő

Csökölyön, e Somogy megyei településen máig őrzik ennek az ősi szokásnak az emlékét. Az idős asszonyok még az első világháború idején is dísztelen hófehér gyászruhát öltöttek, ha valakijük elesett a fronton.

Néprajzi kutatások szerint egyes tájakon a gyermeküket elvesztett anyák olykor pirosat vagy kéket is viseltek, sőt előfordult, hogy sáfránnyal sárgára festett ruhanemű emlékeztetett a bánatra. Aki távolabbi rokont, ismerőst vesztett el, a katolikusok körében a bűnbánatra emlékeztető lila árnyalatait is magára ölthette.

Az özvegyen maradt francia uralkodónők az 1789-es forradalomig csak fehérben jártak. Ázsiában ugyancsak másképp tekintenek a legvilágosabb színre, mint mi: ha Kínában vagy Japánban fehér ruhát öltünk, akkor nekik erről a gyász is eszükbe juthat. A hófehér szegfűt kifejezetten halotti virágnak tartják a japánok.

Kínában az ősi szokások azt diktálták, hogy a szülők halála után a fiúk a háznépükkel együtt három teljes évig puritán és durva fehér vászonruhát hordjanak, kényelmetlen fekhelyen háljanak és szigorúan böjtöljenek. Az etikett az utolsó út idejére ma is tartogat szabályokat: a buddhista, illetve hindu temetéseken csak a családtagok előjoga, hogy fehéret öltsenek fel.

Egyiptomban és Burmában sárgába burkolózik, aki szeretett személyt vesztett el. Dél-Afrikában pedig, ahol igencsak megadják a módját a végső búcsúnak, pirosban jelennek meg a hozzátartozók a temetésen, s nem ritka, hogy a vendégek élénk színű ruhákban pompáznak.

Talpig feketében – ez a szokás a római korból ered, és az öreg kontinensen az 1600-as évektől először a tehetősek körében jelezte e szín a gyász legmélyebb szakaszát. Ügyeltek arra is, hogy a ruhaanyag se legyen hivalkodó: az előkelő férfiak sötét, durva posztóba öltöztek, és a nők sem hordtak ilyenkor jó ideig fényes selymet.

Ebben is az uralkodók diktálták a divatot. Így például Mária Terézia királynő, miután elvesztette a férjét, akivel csaknem 30 évig éltek házasságban, másfél évtizeden át csakis éjfekete ruhában jelent meg a nyilvánosság előtt. Erzsébet királyné, Sisi pedig a kor szokásainak megfelelően csakis mélyfeketét viselt élete végéig, miután a fia, Rudolf trónörökös 1889-ben meghalt. (A temetés napján országos gyászt rendeltek el, még a színházi előadások is elmaradtak.)

A külsőségekre akkor is figyeltek, amikor 1916 őszén Ferenc Józsefet kísérték utolsó útjára. Az újságok arról tudósítottak: „Fekete selyembe öltözött lakájok, fejükön háromszögletű kalap, ünnepélyes csendben veszik le a koporsót a halottas kocsiról, vállukra emelik, és a lila taláros főpapok sorfala között viszik be a templomba.”

Azt is feljegyezték, hogy a férfiak fedetlen fővel fejezték ki együttérzésüket. IV. Károly felesége, Zita királyné lefátyolozott arccal lépdelt a menetben Bécs utcáin, és a négyéves trónörököst, Ottót is magával hozta.

Nem kell gyászjelentés

Egy évszázaddal ezelőtt még szigorú rendje volt annak, hogy a halálhírt a családnak méltóképpen illik közzétenni. Ezért is ment szinte szenzációszámba, amikor 1927-ben Pesten egy módos, de különc milliárdos műgyűjtő a végrendeletében meghagyta, hogy neki ne nyomtassanak gyászjelentést, ne tartsanak szertartást, s ne hordjon miatta senki gyászruhát. A korabeli lapok szerint a szanatóriumban elhunyt, gyermektelen férfi arra hivatkozott: ő nem szereti a tömeget, és a temetésén is egyedül szeretne lenni…