Visszakapták a szent helyet

Vannak, akik úgy tartják, hogy Ausztrália őslakosai együttesen teszik ki a kontinensnyi ország lelkiismeretét. Ennek oka pedig jórészt abban keresendő, ahogyan a szigetet benépesítő telepesek az őslakosokkal bántak.

Ezért ugyan kár volna csak az első telepeseket hibáztatni, vagyis az Angliából egykor száműzött köztörvényes bűnözőket és politikai foglyokat, mert ha megnézzük például Észak-Amerika meghódítóit, az ön – magukat a nyugati civilizáció tagjainak tartó telepeseket, azok is szisztematikusan irtották, élőhelyükről kiszorították az ott élő őslakos indiánokat.

Tehát lelkiismereti ügyekben az okokat magában az emberben kell keresni, és muszáj látni, ahogyan a hatalomhoz jutott csoportok, a hódítók maguk alá gyűrik, eltiporják a gyengébbeket, visszaélnek a rászorultak kétségbeesésével.

Éppen ezért az ausztrál őslakosok sorsa már azt megelőzően megpecsételődött, hogy a szigeten 1788 januárjában kikötöttek a fegyenceket szállító első angol hajók.

Az Ulurut, a vörös színben pompázó sziklát ráadásul még fel sem fedezték a nyugati civilizáció tagjai, amikor az angolok már 160-170 ezer elítéltet telepítettek Ausztráliába.

A vörös monolitot pedig, amire 1873-ban végül is rátaláltak, s az akkor hivatalban lévő ausztrál miniszterelnökről, Henry Ayers után elneveztek Ayers-sziklának, 1985. október 26-án előbb visszaadták az őslakosoknak, mára pedig már azt is megtiltották, hogy turisták másszanak rá.

Mondván, ez a föld az anangu törzshöz tartozik. És most érdemes megállni egy pillanatra, hiszen hosszú út vezetett idáig.

Merthogy akik távol élnek Ausztráliától, talán nem is tudják, hogy amikor azt mondják, ausztrál őslakos (aborigin, vagy röviden abo), akkor az éppen olyan, mintha azt hallják: amerikai indián. S ahogyan az indiánok, úgy az abók is törzsekre oszlanak, legalább húszra, ami nyelvjárások és kulturális szokások alapján tovább is bontható.

Pontos számukat már a XVIII. században is precíz angol közigazgatás rendszere sem tudta feljegyezni, ami Ausztrália méretét (Magyarország mintegy nyolcvanszor elférne rajta) tekintve érthető is. Anno úgy tippelték, hogy lehetnek 250 ezren, de lehet, hogy vannak 750 ezren is.

Ami azonban előre vetítette az őslakosok sorsát, az a hihetetlenül nagy civilizációs különbség: az őslakosok kőkorszaki szinten éltek, amikor rájuk találtak.

A társadalmi evolúciós szakadékot pedig tovább mélyítette, hogy a telepesek – bár sokan próbálkoztak a felzárkóztatással, a kereszténységre térítéssel – türelmetlenül, felsőbbrendűen bántak a kövekhez és naplementéhez imádkozó, szellemekkel suttogó őslakosokkal – akiket gyakran fizikai erővel próbáltak magukhoz idomítani.

Őslakos és őslakos

Ausztrália természeti népeit két nagy csoportra osztják. Az aboriginek (őslakosok) alapvetően azok, akiknek kultúrája és élettere a kontinensre, valamint Tasmánia területére terjed ki, s ehhez kapcsolható már több sziget is (Fraser-, Palm-, Mornington-, Groote-, Eylandt-, Bathurst- és Melville-sziget). Az indigenousok (bennszülöttek) közé sorolják a Torres-szigetek lakóit is.

Az ausztrál történetírásban ma érezhető egyfajta lelkiismeret-furdalás, ami olykor a tagadásban merül ki, vagyis abban, hogy a fehér ember nem is bánt olyan rosszul az őslakosokkal, nem üldözte őket, a lányaikat és asszonyaikat nem erőszakolta meg senki; máskor pedig a pozitív diszkriminációban, vagyis abban, hogy az őslakosokat minden lehető módon fel kell zárkóztatni.

Akár annak árán is, hogy a gyerekeiket elvették a szüleiktől, hogy fehér nevelőszülőkhöz adják – mondván, így előbb-utóbb megszűnik az „őslakosprobléma”, hiszen ezek a fiatalok már nem a törzsből választanak maguknak férjet vagy feleséget. A beolvasztási politika nem vált be, bár eredménytelen sem volt.

Csak éppen azt a változást nem hozta el, amire kitalálták. Ebben nem csupán a „fehér ember”-szemlélet kérhető számon – a második világháborúban például sok őslakos szolgált az ausztrál hadseregben, de a leszerelésüket követően sokan nem kapták meg a juttatásokat, amelyek a nem őslakos ausztrál katonákat megillették –, hanem az is, hogy sok őslakos inkább az autonóm együttműködésben kezdett el hinni, s nem pedig a beolvadás kényszerűségében.

Nem voltak könnyű helyzetben, hiszen a múlt század hatvanas évei előtt az őslakosok nem is voltak az Ausztrál Államszövetség tagjai. Törekvéseikben az úgynevezett terra nullius-elv és érvrendszer sem segített, ami azt próbálta igazolni, hogy a kontinens nem lehetett az őslakosoké, mert a föld senkié sem volt, így az abók nem formálhatnak rá igényt.

Ám ez az elv végül eltűnt a történelem süllyesztőjében, és megkezdődhetett az együttélés politikája – ami korántsem sikeres és töretlen.

S bár 2008 februárjában az állam hivatalosan is megkövette az őslakosokat az őket ért igazságtalanságok miatt, az ausztrál társadalom nem egységes annak megítélésében, hogy erre a gesztusra valóban szükség volt-e, s tényleges változást hoz-e az őslakosok és a betelepültek együttélésében.

Első bajnok

Lionel Rose (1948–2011) ökölvívó volt az első indigenous ausztrál, aki 1968-ban világbajnoki címet szerzett, amit egy év múlva meg is védett.

Az Ulurut, ezt a 348 méter magas, vörös homokkő monolitot, amely ma már Ausztrália jelképének számít, mindenesetre visszakapta az anangu törzs – ahol szerintük ma is több tucat teremtő szellemi lény él, akik most végre békére leltek az élők és a holtak birodalmában.