Aki soha nem adta fel

Annak ellenére, hogy eddig túléltünk mindent, gyakran tekintünk úgy az emberre – magunkra –, mint az állatvilág lecsúszott, satnyábbik részére. A genetika azonban nem hazudik. Ha mi már nem is, de eleink még szinte mindenre képesek voltak. Ám amint az ember újból állattá válhat, régóta szunnyadó képességei felszínre törnek.

Ezek közé tartozik az állóképesség, a küzdeni tudás és a futási képesség is. Azt, hogy a modern ember ebből mennyit használ ki, legtöbbször az olimpiákon derül ki. De igazán még ott sem! Az ultratriatlon, annak tízszeres (deca, mely a hosszú táv tízszeresét jelenti, azaz 38 km úszás, 1800 km kerékpározás és 422 km futás) és hússzoros, azaz dupla deca változata ugyanis nem olimpiai szám, így versenyzői nevét „csupán” a Nemzetközi Ultratriatlon Szövetség dicsőségfalára írják fel.

Kevéssé ismert amatőr sportolók, akik viszont a világ legkeményebb, nemcsak méreteiben leghosszabb, de körülményeit tekintve is legnehezebb versenyein indulnak.

A Komáromban élő Szőnyi Ferenc az egyetlen ember a világon, aki két alkalommal is teljesítette a Mexikóban rendezett, eszelősen nehéz dupla de­ca­ironmant! A magyar sportoló nemrég másodikként ért célba a 76 kilométer úszásból, 3600 kilométer kerékpározásból és 844 kilométer futásból álló versenyen.

523 óra, vagyis kevesebb mint 22 nap alatt teljesítette a távot. Korábban, 2010-ben megnyerte, mi több, új világcsúccsal világbajnok is lett.

„Hogy miből táplálkozik a körém épülő legenda? Az eredményeim magukért beszélnek. 11 éve versenyzem, 172 versenyt teljesítettem. Ez a hatalmas szám ahhoz volt elegendő, hogy az ultratriatlonisták Hősök falán a harmadik helyen álljak jelenleg.

Interneten megtekinthető a nemzetközi szövetség (IUTA) honlapján. Soha versenyt nem adtam fel. Nyertem ötszörös, tízszeres, hússzoros ultratriatlont. Sokszor álltam a dobogón, nemcsak arany-, de sok-sok ezüst- és bronzérmet is összegyűjtve.”

A legnagyobb kihívást kétségtelenül a Mexikóban rendezett dupla deca jelenti. A kilenc évvel ezelőtti eseményhez képest csupán egyetlen akkori versenytársa indult a mostani pályán. A 14 indulóból nyolc versenyző ért célba. Itt nem igazán játszik az a jól bevett versenyzői tőmondat: mi lett volna, ha...

„Az úszás harmadik napján vírusfertőzést kaptam. A városi uszoda, ahol az úszást tartották, olyan mocskos volt, hogy többen lebetegedtek a víztől. A barátnőmmel összeborultunk, sírva mondta: ezt most fel kell adni. 7-8 kilós súlyvesztéssel, lepusztult fizikai és mentális állapotban folytattam tovább. Innen jöttem fel a második helyre. Nem tudom, hogyan lehetett volna egy ilyen helyzetre felkészülni.”

Egyedül borzasztó nehéz végigvinni egy ilyen versenyt, mindenki sérül, akinek nincsen segítője. Szőnyi Ferencet barátnője, Menyhárt Szilvia kíséri évek óta ezekre a megmérettetésekre.

Negyvenhárom éves koráig a hétköznapi emberek szorgos, dolgos életét élte. Mi történt akkor? Mi jelentette a fordulópontot? A közvetlen ok, ami elindította az ultrák világába, a túlsúly volt. Az építőiparban dolgozó férfi a kor előrehaladtával munka közben egyre jobban érezte a határait. Negyvenes évei elejére útban volt a pocak. Ez, érdekes módon, ma is megvan: szokták is sportberkekben „pocakos futónak” nevezni.

„Úgy gondoltam, nem hagyhatjuk szó nélkül az élet változásait, javítani kell. Egyik barátom épp akkor kezdett el futni hétvégeken, a focipályára járt ki. Mehetek veled? Persze! Meglepő módon még jól is esett! Majd két-három hét után kinőttem a focipályát. Nőtt a táv, több lett az idő, amit futással töltöttem. Csak a magam kedvére, még versenyen kívül. Az idő akkor is eltelik, ha nem futok.”

Az első futóverseny, amelyen elindult, egy 12 órás megmérettetés volt Csákváron. Véget ért a verseny, egy kis beszélgetés, már szállna be a kocsiba, amikor jön a szervező, és kérdi, hová megy, miért nem várja meg az eredményhirdetést. „De hát várjál, második lettél! Nem vetted észre, hogy szinte senki nem előzött meg?”

A nyereség, a győzelem nagy támasza az ember képességeinek, nem csak a hiúságának. Egy évvel később a bonyhádi dupla távú Iron Man Világkupa fordulóján negyedikként ért célba. Előtte egy hónappal tanult meg úszni. Ekkor ragadta magával az ultratriatlon világa. Hogyan lehet fejlődni, készülni a brutális versenyekre?

„Olyan úton járok, amit én gyúrok. Kevesen szokták előttem ezeket a távokat teljesíteni.” Szőnyi autodidakta módon fejleszti magát, soha nem volt edzője. Szilvia ebben is támasza: verseny közben videofelvételeket készít, amelyeket később együtt elemeznek. A sportpályafutást sokan zárják edzősködéssel. Arról, hogy az ultratudást egykor trénerként adja tovább, Szőnyi Ferenc úgy véli: az igazi tölgyfák lábon halnak.

A sportoló évente 6-8 cipőt nyű el – filozófiája szerint versenyenként jár egy új futólábbeli –, kilencéves Kellys márkájú kerékpárja is megérett már a cserére. Habár Komárom városa lelkes, és támogatja büszkeségét, a szponzorok azonban nem tolonganak az ultra otthonának ajtaja előtt.

„Csak mosolygok ezen. Érdekes aspektusa van ugyanis az én történetemnek. Voltam magyar bajnok, világbajnok, a világ legkülönlegesebb versenyeire eljutottam, megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, nevemet nem csak a szövetség honlapján tartják nyilván.

Pajzsra emeli a társadalom, akik erre érdemesek – én hiába értem el eredményeket, semmiféle utógondozást nem kaptam. Az ultratriatlon amatőr sportnak számít, semmiféle elismerés nem jár versenyzőinek. Annak ellenére, hogy ez a legek legje, nincs mögötte társadalmi kötelezettségvállalás.

Magyar versenyző triatlonban még soha semmiféle eredményt nem ért el világversenyeken. Én úgy, hogy most megint második helyen végeztem, tavaly két világversenyt is megnyertem, a Magyar Triatlon Szövetségtől még egy gratuláló SMS-t sem kaptam.

Minisztériumi szinten is csak egy kézfogásban merült ki az elismerésem. Ebből megélni nem lehet. Az üzleti vállalkozásomat is futtatni kell, meg dolgozni azért, hogy versenyezhessek.”

„Száz kilométer luxust megengedhetek magamnak” – nyilatkozta egyszer az Arad–Békéscsaba futóversenyről. Ha ez a luxus, akkor mi a szívás Szőnyi Ferencnek?

„Mindig más. Vannak versenyek, amik kevésbé olcsók. Ez a verseny jó példa erre, árnyék nélküli, napsütéses, tipikus alföldi útvonal. Vagy egy másik, idei példa, amikor Kalocsán egy hatórás futóversenyen maratont futottam. Akkor is az életemért küzdöttem májusban, annyira hirtelen jött a meleg, pedig csak 42 km volt.

Más versenyek meg rendkívül jól sikerültek. Például hat évvel ezelőtt jártam Olaszországban, a Milánó–San Remo versenyen. Egyvégtében kellett 283 kilométert teljesíteni, és olyan könnyedséggel értem 33 óra alatt célba, hogy még folytattam volna – legalábbis így emlékszem vissza.

A spártait is háromszor teljesítettem. Mégis van úgy, hogy egy könnyűnek ígérkező reggeli edzésbe szinte belehal az ember.”