Ahol a természet az úr-Bölénynézőben Őriszentpéteren

Ha ebből még nem derült volna ki: bölénynézőben jártunk majd’ a világvégén, de legalábbis Őriszentpéteren. Illetve pontosabban Városszeren. Mert hát Őriszentpéter egy „szeres” város.

Hogy mi a szer? Egy, már csak ezen a vidéken létező, ősrégi-őrségi településforma, ahol a házak nem épültek szorosan egymás mellé – mint a tipikus magyar falvakban –, hanem inkább egy-egy magaslatot laktak be; onnan figyelték, ügyelték az alattuk áthaladókat.

Egy ilyen lakott magaslatot neveztek aztán szernek, aminek egyébként az Őrség dimbes-dombos tája egyenesen adja magát. Így alakult ki Őriszentpéter kilenc szerből álló szerkezete: Városszer, Baksaszer, Alszer, Kovácsszer, Siskaszer, Templomszer, Keserűszer, Égésszer és Galambszer.

A nevek is az ősi múltba vesznek, de például Siskaszeren még ma is él Siska nevű család.

Első úti célunk tehát Városszer – itt van az Őrségi Nemzeti Park központja –, de a bölényeket látni már Pityerszerre kellett autóznunk, ami a szomszédos Szalafőn található, az – ugye, mondanom sem kell – ugyancsak szeres település…

Na, de végül is nem a topográfiai érdekességek miatt jöttünk ide, lássuk végre a bölényeket! Ugyebár lelkiismeretes újságíró lévén igyekeztünk bölénytanilag is felkészülni, de a legérdekesebbet vendéglátónk, dr. Németh Csaba, a park igazgatóhelyettese mondta: ezek az állatok az ember előtti korból érkeztek, és segítségükkel akarják elő-, pontosabban visszaállítani az egykorvolt édenkert egy darabkáját.

– A nemzeti parkban szeretnénk bemutatni azokat az állatokat, amelyek korábban errefelé éltek, s részei voltak a természetnek. A növényevő nagyemlősök közül ilyen az európai bölény.

Másrészt egy nemzeti parknak mindig van úgynevezett „vadonja” is, ahol a természet az úr, és az ember nem avatkozik bele az ott zajló folyamatokba. Egy ilyen vadon működtetésében fontos szerepük volt a valaha itt élő európai bölényeknek.

Alapvetően az erdei környezetet szeretik, a tájat mozgásukkal, taposásukkal, táplálkozásukkal alakítják. A fás szárú növényeket eszik, kiritkítják a zárt erdőket, tisztásokat hoznak létre. A taposásukkal, a fák kidöntögetésével a talajfelszín is átalakul: azt reméljük, hogy segítségükkel a harmadik évezredben megpillanthatjuk, milyen volt errefelé a táj, százezer évekkel ezelőtt.

Azért nem kell rögtön egy magyar Jurassic Parkra gondolni, szerencsére nincs is szükség erre, hiszen a bölény volt, van és lesz, talán újabb évmilliókig. Nem úgy, mint a pleisztocén kori (mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött földtörténeti kor, amely 10-12 ezer évvel ezelőtt ért véget – a szerk.) megaméretű társai: a barlangi medve, a barlangi oroszlán és az óriásszarvas (fél tonna körüliek), a gyapjas orrszarvú (két-három tonna) és a gyapjas mamut (4-8 tonna).

Ezek kipusztulása már a kőkorszak vége felé megkezdődött, amiben jelentős szerepe volt az akkor élő ember kőbaltáinak, dárdáinak, csapdáinak, ahogy ezt meg is örökítette a híres spanyol altamirai és a francia lascaux-i (15-17 ezer éves – a szerk.) barlangrajzokon.

(Néhány hete derült ki, hogy az indonéziai Celebesz-sziget hét barlangjának tizenkét hasonló festménye még régebbi, mint a spanyol és a francia lelet: 40-45 ezer éves.)

A mi bölényünk a maga 300–800, legfeljebb 1000 kilójával mondhatni, kecsesen siklott át a földtörténeti korok viharain, hogy milliós csordáival benépesítse szinte az egész világot: Európát, Ázsiát, Amerikát. Még a középkori Magyarországon is gyakori volt, vadászata királyi kiváltságnak számított, hogy aztán az újkorban végleg kipusztítsák.

Az utolsó Kárpát-medencei példányt 1762-ben ejtették el Erdélyben, az utolsó, vadon élő európai bölényt 1927-ben lőtték le a Szovjetunióban. Ekkorra csupán 50 egyed maradt különböző állatkertekben.

1951-ben Lengyelországban kezdték visszatelepíteni őket a vadonba – így hát valamennyi, ma vadon élő bölény őse az akkor visszatelepített 12 példány. Mára, szerencsére, Lengyelország, Oroszország, Fehéroroszország, Litvánia, Ukrajna és Kirgizisztán természetvédelmi területein mintegy 6000 példány él vadon. Nálunk tizenkettő.

– Hogy a bölény, ha számban erősen megfogyatkozva, de ma is él, annak további oka lehet, hogy soha nem lépett kapcsolatba az emberrel. Ellentétben a lóval, a szarvasmarhával vagy az amúgy méretes bivallyal, nem hagyta magát befogni, nem lehetett meglovagolni, nem szántott, tejet sem adott – a „kapcsolat” tehát leszűkült a legyilkolására: húsáért, bőréért vadászták.

– Ahogy erről gyermekkorunk kedvenc indiános könyveiből, Az utolsó mohikánból vagy a Bőrharisnyából magunk is értesülhettünk: az apacsok, a dakoták, a komancsok és a sziúk rettenthetetlen harcosként űzték a bölényeket, hogy Winnetou-t, Old Shat­ter­han­dot ki ne hagyjam a történetből…

– Azért említsük meg a vadászat egy kevésbé sportszerű változatát is, a bölényugratást. Az indiánok a bölény rövidlátását használták ki: pánikszerű menekülésre késztették az állatokat egy szikla vagy szakadék irányába.

Az állatok nem láthatták a hirtelen meredélyt, csak akkor, amikor már túl késő volt, így tucatjával, sőt olykor százszámra pusztultak el egyetlen „ugrásban”. A lovas indián már nyíllal dolgozott, jóval veszélyesebb körülmények között.

– Visszatérve: ha nem kontaktál az emberrel, akkor mihez kezd majd Pityerszeren?

– Él, létezik, s ha jól érzi magát, nekilát szaporodni… Az, hogy nincs kapcsolat, nem azt jelenti, hogy nem is vesz tudomást az emberről; lát bennünket, eltűr bennünket egészen addig, míg meg nem zavarjuk az auráját. A bölény – vadállat, annak minden szépségével és veszélyével együtt.

Vagyis csakis elektromos kerítés mögött nézhető, és az emberek, akik olykor autóval mennek be a területükre, pontosan olyan szigorú szabályok szerint közlekedhetnek, mint a szafari­parkokban. Ha ugyanis felbőszítik, a bölény akár 60 kilométeres sebességgel ront az áldozatára, azt a földbe tapossa és szarvával széttrancsírozza.

– Olvastam erről Brehmnél, Az állatok világában: „Könnyen ingerelhető, hirtelen mérgű, semmiféle tréfát nem ért. Haragját a legcsekélyebb ok is felingerli, és akkor szörnyű a vadsága. Dühében messze kinyújtja kék-vörös nyelvét, szeme vérben forog, tekintete bősz, és példátlan vadsággal rohan ellenfelére.” Javaslom: akkor ne tréfálkozzunk mi sem… Honnan kerültek ide?

– A Szlovákiában lévő kistapolcsányi bölényrezervátumból, ahol 1958 óta foglalkoznak az európai bölény szaporításával. A kezdetektől napjainkig már csaknem 200 bölényborjú született náluk. Mi 2016 őszén vettük fel a kapcsolatot velük, összesen 11 bölény megvásárlásáról állapodtunk meg.

A különféle engedélyek beszerzését követően az első csoport, három tehén és borjaik elszállítása 2017. június nyolcadikán történt: az állatokat altatólövedékkel kábították el, vért vettek tőlük, mikrocsippel jelölték, majd speciális állatszállító ka­mionba rakták őket.

És nemrégiben megérkeztek a többiek is, ők már a végső helyükre, a szomszédos Kondorfára kerültek, ez lett az a 70 hektáros vadon terület, ahol emberi beavatkozás nélkül élik majd életüket.

– Mit kell tudnunk még a bölényekről?

– Ajánlanám például az említett Brehmet továbbolvasásra… Azért egy pár szót még: a bölény a legnagyobb testű európai szárazföldi emlős. Kérődző, növényevő, vagyis, hogy ezt az óriási szervezetet fenntartsa, gyakorlatilag egész nap és egész éjjel eszik. És amikor nem, akkor pedig kérődzik.

Mind a két nemnek van szarva, a bikáké erősebb, vastagabb. Növényfélével táplálkozik, különösen szereti a fák hajtását, kérgét, a fiatal fákat, s alóluk képes kienni akár a rettenetesen szúrós kökénybokrokat is.

S ahogy korábban mondtam, ezzel új élőhelyet teremt például az erdei bagolynak, „aki” eddig a sűrű cserjéktől nem látta a pockot, az egeret. S a kitisztult területen megjelenik majd az almafa, amely táplálékot ad szarvasnak, vaddisznónak.

Tudta, hogy az Őrségben kétszázféle(!) almafa található? Visszatérve a bölényekre, négyéves korukban válnak ivaréretté, a bikák körülbelül 8-10 éves korukig aktívak, a tehenek akár 20 éves korukig minden két évben vetnek egy borjat.

– Vetnek?

– Igen, vetnek. Náluk így hívják. Az ember szül, a ló és a tehén ellik, az oroszlán és a kutya kölykedzik, a bölény meg vet.

Lássuk be: ezt sem tudtam. Meg a kétszáz almafát sem. Meg, hogy vadlovakkal is foglalkoznak, s szeretnék fajtaként elfogadtatni a magyar muraközi lovat, amelyből itt nevelkedik egy kisebbfajta ménes. (Száz kanca kell a fajta elfogadásához.)

Búcsúzóul bekukkantunk még a takaros látogatóközpontba, ahol az erdei élőhelyek faunáját és flóráját mutatják be. Csudalényekkel ismerkedünk; tudják például, hogy mi az a lappantyú? Elég pocsék egy madár az istenadta, a száját hatalmasra tátva szabályos kombájnként aratja éjszaka a repülő rovarokat.

És azt tudják, hogy miért hívja a népnyelv kecskefejőnek? Majd legközelebb elmesélem…