Az óráktól a Stradivari-hegedű titkáig

Jártam én egyszer abban a miskolci panelházban, az Avas lakótelepen, a második emeleten. Amikor beléptem a lakásba, zavarba is jöttem, ugyanis a műszerek, vésők, fenőkövek, apró falemezek, csontenyvmelegítő lábosok mögött egy hegyaljai borral töltött nyolcvanliteres hordót is láttam.

Ihlethez jó volt, de jártak oda a házban lévő nyugdíjasok beszélgetni, jól jött a kvaterkázáshoz is. Aztán a mester egy miskolci házba költözött, onnan kerültek ki remekei, manapság pedig Budapesten, a hetedik kerületben rendezte be műhelyét kicsit talán nagyobb területű helyen, mint a cipészek egykorvolt alagsori pincebokszai.

Az utolsó simításokat végzi. Már helyére került a gyalupad, de szükséges még egy lámpa a világítások erősítéséhez, s nem készült el időre a polcok rendszere a falakra is. S várat magára az érintésvédelmi felülvizsgálat is.

– Több külföldi kuncsaftom van, mint magyar. Korábban Miskolcról bumliztam értük a Ferihegyi repülőtérre, elautóztam velük Miskolcra, szállást szereztem nekik vagy nálunk aludtak. Aztán illett felhozni őket újra Budapestre. Így meg bejönnek az üzletbe, s elintézzük, amit akarnak. Persze itt is hozom-viszem némelyiküket a reptérig, de így sokkal egyszerűbb – mondja a műhelynyitás legfőbb okaként.

Péteri Károly gyerekkorától ügyes kezű volt, ezért lett órás, de nem vált teljessé az élete. A Lenin Kohászati Művekben vízórákat, blokkolóórákat javított 1973 és 1989 között. Akkortájt kerültek a kezébe a Stradivari-hegedűkről szóló cikkek, s úgy döntött, megfejti a titkot.

Attól fogva kohászati műszakok előtt és után könyvtárba járt, s mindent elolvasott a hegedűkészítésről; aztán, annak ellenére, hogy ez igen „titkolódzós szakma”, mesterére lelt az újpesti Balázs István személyében.

Miután évek alatt mindent elsajátított, amit Magyarországon lehetséges, a rendszerváltás előtti hónapokban felmondott, majd Olaszországba ment a valutakeretéből, hogy a cremonai nemzetközi hegedűkészítő iskolában Vincenzo Bissolotti mester irányítása alatt tanuljon.

– Harmincnégy éves voltam. Szerszámaimat bepakoltam egy csővázas hátizsákba, s útnak indultam. Fantasztikus érzés volt Cremonába kerülni: olyan lehettem, mint egy űrhajósszakkör tagja, akinek a ­NASA-ban azt mondják, hogy üljön be, ki is lőjük!

Ott voltam a csillagok, nagynevű mesterek között a világ közepén, német, spanyol, brazil, szlovák osztálytársakkal. A fényben! És az árnyékban, egy olyan városszéli, lerobbant albérletbe kerültem, ahol a patkányok akarták elenni előlem a vajas kenyeret.

Másik eledelem a vízben főtt tészta volt, amelyre vajat kentem. A tanév végére hazajöttem, és már minden körmöm hullámossá vált a vitaminhiánytól. De egy évre rá már hegedűket készítettem, s eladtam olasz mestereknek néhány száz eurónak megfelelő líráért.

Ők aztán belenyomták pecsétjüket a hangszerbe, s továbbadták nagy haszonnal – mesél az egyébként hajdúszoboszlói származású iparos.

Az olasz iskolában meg kellett tanulni hegedülni, brácsázni és csellózni is.

– Tévesen hiszik, hogy a hegedű rózsafából készül, ennek oka, hogy egy Dankó Pista-nótában ez szerepel. A hegedű teteje lucfenyő, mint a karácsonyfa. A többi rész, a fekete hangszereket kivéve, jávorfa, azaz bizonyos nagyságú hegyi juhar.

Hogy mitől lesz jó egy hegedű, az már a fakiválasztásnál eldőlhet: a jávorfa földhöz közeli részéből nem lehet hosszában, álló helyzetben kívülről befelé vágni (mint a tortát) jó hegedűnek való szeletet, mert túl sprőd, masszív, erős.

A mester egyszerre egy hegedűt készít, háromszáz munkaóra alatt. Erdélybe jár Szászrégenbe jávor és fenyő hegedű-alapanyagért. Az utóbbi évgyűrűinek sűrűnek kell lenniük, arra a magyar viszonyok nem megfelelőek, mert itt gyorsan nő a fa, így nagy az évgyűrűi közti távolság.

Erdélyben magasan nő, alacsony hőmérsékletű közegben. Az az igazi.Ilyen fa, amely hegedűhátnak alkalmas, száz euróba kerül, csellónál ezerre is rúg az összeg.

Egy dobozban dán csellóhúrok. Megjegyzem, egy Péteri-hegedű ára ötezer euró. A falon két hegedű, nekem egyforma, pedig hegedű és hegedű között óriási a különbség. Mint két Forma–1-es autó között, amelyekből az azokat csodáló hétköznapi ember semmit sem vesz észre.

Finom állítások miatt Európában gyakran kimegy a megrendelőkhöz, s néhány napig a művészeknél tartózkodik. Mint mondja, a négy húrt egymáshoz képest is be kell állítania.

Hosszasan magyaráz erről, a beállítások, hangolások ütemezéséről. Cserébe én is elmondom neki, hogy két év hegedűtanulásom úgy fejeződött be, hogy a hegedűtanárom, aki apám régi barátja volt, egy zeneóra után feldúltan érkezett debreceni lakásunkba, letérdepelt apám elé, s azt mondta: Imre, könyörgök, ezt ne erőltessük…

Megérkezik biciklivel a fia, Gábor, aki már elvégezte a Zeneakadémia hangszerkészítő szakát, és huszonkét évesen a legfiatalabb hegedűkészítő Magyarországon. A szintén megérkező kislánya pedig a Nyíregyházi Egyetem vizuális kommunikációs szakát már kijárta, s az első diplomája után most másodikos a hegedűkészítő szakon.

Kimondhatjuk: Péteri Károly tradíciót alapozott. Már búcsúznék, s szinte csak udvariasságból kérdezem.

– Mi a Stradivari-hegedűk titka? Megfejtette?

– Meg – feleli rá nemes egyszerűséggel.

Vissza is fordulok.

– Nos, itt van egy Olaszországban kiadott szakkönyv – húzza elő a fiókból –, amely azt írja, ha valaki tudja, hogy Stradivari-hegedűt fog a kezében, áhítattal játszik rajta. Na de mi van akkor, ha nem tudja? Érdekes kísérlet! Csináljunk úgy összehasonlítást, hogy senki se tudja, mondjuk, hat hegedű közül az egyik az olasz mester remeke. Megtörtént a kísérlet.

Ugyanazok a művészek játszottak mindegyik hangszeren. A jó hegedű szépen szól a művész kezében, és könnyen kezelhető. A pontozások alapján a violino della scuola di liuteri, azaz a hegedűkészítő iskola tanulóhegedűje végzett az első helyen 137 ponttal, második a Stradivari 119, harmadik a Carcassi 106, negyedik az 1947-es K. Leonhardt 98 ponttal, ötödik a Guadagnini 95, hatodik a K. Leonhardt 1931 lett 92 ponttal.

Újabb könyvet vesz elő: Tarnóczy Tamás fizikus Zenei akusztika című munkáját, tele grafikonnal és számítással. „A legjobb szakértők sem tudnak biztosan megkülönböztetni egy világhírű, 383 gramm összsúlyú Stradivarit egy jól sikerült, 428 grammos, nem olyan régi hegedűtől.

Az ilyen vak kísérleteknél természetesen meg kell őrizni a hegedű teljes ismeretlenségét. Magyarországon is végeztünk néhány hasonló kísérletet hasonló eredménnyel. Több tehetséges mester és műkedvelő készített már olyan hegedűt, amelynek hangját a zsűri nem tudta sem egymástól, sem a régi olasz hegedűktől megkülönböztetni” – áll az értekezésben.

– Mégis, mi a Stradivari-titok? Esetleg összefoglalná?! – erősködöm tovább a budapesti műhelyben.

– Nincs titok, de… Olyan precizitással, finoman munkálta ki hegedűit, s a hangszer is olyan szép volt, hogy messze lekörözte kortársait. Belső lelkület kell ahhoz, hogy az ember minden munkafolyamatot tökéletesen meg tudjon csinálni. Stradivari képes volt rá; ötszáz ilyen hangszere lehet a világon.

– És a vonó?

– Fernambukfából van, amely Brazíliában terem. A vonó önálló műfaj. Azt az iskolát is elvégeztem Cremonában. A hegedűkészítő-diplomám még Miskolcon van, a falon. Ha a képet levennénk, és megfordítanánk, ott látnánk a vonósmesterlevelet is.

Néha egy-egy telefon riasztja fel a munkából, köztük vicces kapcsolások is. Egyszer egy népzenész hölgy hívta fel. Tudni kell, hogy a népzenészek igen erőteljesen játszanak a vonós hangszeren, s ők jobban szeretik a fekete lószőrt, mint a fehéret, mert az robusztusabb, nehezebben megy tönkre.

– Cseng a telefon, s egy miskolci pályakezdő népzenész lány türelmetlen hangon a következőket mondja: „Nekem fekete fiúfarok kellene!” Sejtettem, hogy mit akar, de jót nevettem. A nőstények farka ugyanis nem jó, mert azt az állat levizeli – meséli Péteri.

Délutánra jön egy brácsás hölgy, akinek hangszerén, a vállrészen alá kell faragnia. Már itt van az asztalán a régi hangszer sok évtizedet látó, csigaméretes tervrajza.

Péteri Károlynak sok terve van még. Az órás, elektronikai műszerész, aki cremonai hegedű- és vonókészítő, ha tehetné, igazából hordót szeretne készíteni, de a tégla és a vas is érdekli, szívesen kovácsolna például díszes kardot is. És hej, de vidám ember!

Már a szlogenje is tetszetős: „Ha a hegedűje hangja éteri, akkor az biztosan Péteri.”