Dobbal, dallal köszöntik Szent Sebestyént

San Sebastian főterének a közepén állok. Az utcai lámpák fényében jól látszik, ahogy cseperegni kezd a januári eső, de a papír séfsapkát és az éttermekben ilyenkor vacsora mellé kapott dobfelszerelést szorongató helyieket ez egyáltalán nem zavarja. A porondon már fenn sorakoznak két tömbben a katonai ruhát és szakácsjelmezt viselő dobosok, az éljenzésen és az izgatott kiabáláson át alig lehet egymás szavát hallani.

Hűvös, tenger felől jövő szél jár, állhatatosan söpri végig a sikátorokat és néhány nejlonzacskót röpít felénk. Kísérőmmel, Elenával befurakodom a tömegbe, és megállok egy fiatal csoport mellett.

– Tíz, kilenc, nyolc... – számolnak hangosan körülöttem, és ezzel egy ütemben verni kezdik a kezükben lévő apró dobokat. Az eső most már nemcsak csepereg, hanem úgy ömlik, mintha árvizet akarna duzzasztani a téren.

– Három, kettő, egy, éjfél! – kiáltják egyszerre mindannyian, és ekkor kilép a városháza erkélyére a tekintélyes pocakú polgármester. Mindenki elnémul, s míg a felhők pókhálóként felszakadoznak az égen, a férfi félárbocra ereszti a baszk zászlót a síri csendben, és a porondon álló 140 tamborrada, vagyis doboscsoport mintegy vezényszóra rázendít San Sebastian himnuszára.

A tizenötezer ember olyan átéléssel és szenvedéllyel énekli, dobolja velük a szabadság, a testvériség, a baszk összetartás ódáját, hogy végigfut a hátamon a hideg.

Január 20-án, Szent Sebestyén napján nem is lehetne másképp, mint hogy az azonos nevű, gyönyörű Vizcayai-öböl partján fekvő baszk település, San Sebastian ünnepeljen. A város védőszentje tiszteletére rendezett tamborrada, a 24 órán át tartó dobolás és éneklés január 19-én pontban éjfélkor kezdődik el.

– Nekünk a ma éjszaka nemcsak szórakozás, jó buli – próbálja meg túlkiabálni a dobolást Elena –, hanem az összetartozás jelképe is, amikor az egész város egy­emberként ünnepli azt, ami közös bennünk, a hányatott múltunkat és a baszk eredetünket. Bárhová menj is a világban, ha San Sebastianból elszármazókkal találkozol, soha nem azt fogják mondani, hogy ők baszkok, hanem San Sebastian-iak. Ennyire erős a kötelék a város és lakói között. Végül is az életben nem az számít, hol élsz, hanem az, hogy honnan jössz, mit hozol magaddal, mi lakik a szívedben.

Ahogy Elena magyarázza, az ünnep eredetéhez két legenda is kapcsolódik, amelyek ma már összefonódtak a néphagyományban. Ezek szerint 1597-ben sötét idők jártak, ebben az évben ugyanis újra felütötte a fejét a rettegett fekete halál, a pestis.

Napok alatt teljes közösségek pusztultak el, a betegség nem kímélt senkit. A legnagyobb problémát a holttestek eltüntetése jelentette, mivel a templomkertek és a temetők megteltek, egyszerűen nem jutott elég hely a már bomlásnak indult tetemeknek, így tömegsírokban hantolták el őket. Százak váltak pillanatok alatt áldozattá, és mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették a ragályt.

Úgy vélték, csakis az Úr megbocsátása állíthatja azt meg. A kétségbeesett helyiek a közeli San Sebastian-templomhoz zarándokoltak, hogy a szenthez könyörögjenek a járvány megszüntetéséért. Imájuk rövidesen meghallgatásra talált, így hálából városukat a szentről nevezték el, és innentől kezdve minden évben körmenetet rendeztek Szent Sebestyén tiszteletére.

A legenda másik része már jó kétszáz évvel későbbi eseményekhez, a Napóleon ellen vívott 1808–1814 közötti függetlenségi háború idejéhez kötődik, amikor San Sebastian katonai táborhelyül szolgált. Ahogy az lenni szokott, az itt állomásozó milícia és a lakosok között korántsem volt felhőtlen a viszony. San Sebastiannak két kútja volt, ahonnan a helyiek az ivóvizet merhették.

Az asszonyok ide jártak mindennap pont abban az időben, amikor a város főterén a francia katonák dobjaikkal végigvonultak, és minden hajnalban alakulati mustrát tartottak. Persze nem csak az alakulatot, hanem az asszonyokat is jól megbámulták, ami aztán a baszk férfiak körében igen nagy felháborodást keltett.

Ekkor döntötték el, hogy a maguk fegyvereit fordítják a katonák ellen, vagyis a vizes­hordókat és a sodrófákat, így válaszul ezekkel vonultak fel, amikor asszonyaik a kútra jártak. Aztán már csak idő kérdése volt, hogy a közkedvelt téli karneválnak mikor szolgál majd témájául a katonai felvonulások kifigurázása, ami végül teljesen egybeolvadt Szent Sebestyén ünnepével.

A dobot szorongató séfek és asszonyok menete mellett 1836-ban jelent meg először a ma már elmaradhatatlan katonai jelmez, amely a függetlenségi háborúban részt vevő gipuzkoai zászlóaljak egyenruháira emlékeztet, majd 1871-ben megszületett az első szervezett keretek között működő doboscsapat, és útjára indult a tamborrada.

A fieszta múltja mai népszerűsége ellenére egyáltalán nem volt zökkenőmentes, az eltelt évtizedek alatt megannyi próbatételt kellett kiállnia. Kezdődött a Vizcayai-öbölben gyakran tomboló viharokkal, amelyek nemegyszer elmosták Szent Sebestyén ünnepét, folytatódott azzal, hogy X. Piusz pápa betiltotta a körmenetet, majd Francisco Franco spanyol tábornok és állami vezető is megpróbálta elfojtani azt az összes spanyol karnevállal egyetemben.

Ám a tilalom alól San Sebastianban könnyen ki tudtak bújni, ugyanis addigra a tamborrada már egy önálló lábakon álló, katonai-zenés parádévá lett, így a régióban ezzel csaknem 40 évre szinte egyedül maradtak a nagy tradíciójú fesztiválok megrendezésében.

– Ideje indulnunk, Xabier már vár ránk – mondja Elena, majd még mielőtt a sokaság szétszéledne, hogy a dobosokat kövesse az éjszakai menetben, átverekedjük magunkat a téren, és befordulunk a korábban kaszinóként működő városháza egyik apró utcáján. Jó húsz perce sétálunk, amikor egy cirádás kapu előtt Elena megáll, előveszi a telefonját és valakit felhív.

Baszkul beszél, semmit nem értek belőle, de kisvártatva berregni kezd a kapunyitó. Erősen nekifeszülünk a háromméteres ajtónak, amely egy sötét folyosóra vezet, és elindulunk a harmadik emeletre.

Valójában senki nem tudja pontosan, ki kezdte el a tamborradát, de azt igen, kik tartották életben: a város gasztronó­miai társaságai, a sociedades, amelyek egyikét látogatjuk most meg.

Ezek a hagyományosan csak férfiakból álló zártkörű asztaltársaságok, egyfajta gourmet főzőklubok, több mint 150 éve működnek. Kezdetben a vendéglátóhelyek szigorú nyitvatartási szabályaira adott válaszul jöttek létre az 1870-es években, később azonban a baszk kultúrát elnyomó Franco tábornok rezsimje alatt jelentőségük teljesen megváltozott.

Különösen fontos szerepet kaptak, lehetőséget teremtettek a he­lyiek számára, hogy találkozhassanak, és saját nyelvükön beszéljenek, arra szolgáltak, hogy itt jöjjenek össze a barátok, ma pedig minden egyes klub megszervezi a maga kis miniparádéját a tamborradára.

A harmadik emeletre érve Elena erőteljesen bekopog a 12-es számú, résnyire nyitott ajtón, és belép. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egy, a legmodernebb háztartási gépekkel felszerelt hatalmas konyha előtt állunk, a gáztűzhelyeken legalább négyféle étel rotyog.

A terem nagyságú szoba közepén a hosszú asztalnál férfiak és nők beszélgetnek, kisebb csoportokba verődve nevetgélnek, valaki épp a bóléhoz hámozza a narancsokat.

– Nem szokás idegeneket invitálni a klubba – hallom a hátam mögül Xabier mosolygós hangját –, főleg nem külföldieket, de itt én vagyok a főnök.

Mikor Elenával megölelik egymást, a társaság kezdeti, tartózkodó hangulata egy csapásra megváltozik, elveszik a vizes kabátjainkat, a bor mellé mogyorót kínálnak, karon fognak, hogy körbevezessenek a konyhán.

A baszk főzőklubok az elmúlt évszázadok során nem sokat változtak, itt nem a politizáláson, hanem az „együtt levésen” vagy inkább az együtt evésen van a hangsúly. Az új tagok felvételével kapcsolatosan is megmaradtak a szigorú a szabályok, a férőhelyek limitáltak, ezért a legtöbb társaságnál hosszúra nyúlik a várólista, szó szerint kihalás alapján történnek a változások.

San Sebastianban nem akad olyan Michelin-csillagos baszk séf, aki ne lenne tagja valamelyik társaságnak. A jól felszerelt közösségi konyhák pedig nemcsak az öreg motorosoknak, de az új generációnak is remek lehetőséget kínálnak, hogy kísérletezzenek, kipróbálhassák magukat vagy egymástól tanuljanak.

Ráadásul azt, hogy kit mennyire becsülnek meg, nem a tagok anyagi helyzete, származása vagy adott munkahelye határozza meg, hanem az, hogy ki mennyire forgatja jól a fakanalat.

A felvételt nyerő tagok a tagsági díj befizetése után saját kulcsot kapnak a konyhához, annyi vendéget fogadhatnak, amennyit akarnak. A friss élelmiszerekről maguk gondoskodnak, viszont szabadon használhatják az olyan alapvető alapanyagokat, mint a só, bors vagy az olaj. Bármilyen üdítő- vagy szeszes italt kivehetnek a hűtőből, egyetlen kikötés csupán, hogy utána tegyék a becsületkasszába az árát.

Bár az tény, hogy a konyha a legtöbb helyen még mindig a férfiak territóriuma, a Xabier vezette sociedad azonban változtatott ezen.

– Az asztaltársaságok sokáig kizárólag férfiakat fogadtak be tagjaik közé – mondja Elena, miközben kitölti az elkészült bólékat. – A híres olasz szopránnak, Mafalda Faverónak még férfiruhába kellett bújnia az 1950-es években, hogy első nőként részt vehessen a Gaztelubide nevű patinás klub vacsoráján.

Az elmúlt évtizedekben azonban a város több mint száz társasága közül némely, ha lassan is, de nyitni kezdett az asszonyok felé, akik először csak mint vendégek élvezhették a vacsorákat, később azonban teljes jogú tagokká is válhattak.

Végre megfőtt a vörösbabos pörkölt, így társaságunk asztalhoz ülhet. A camambert-rel töltött leveles kosárkákat húsok tömkelege, madártej, házi sütemény és kávé követi.

Bár még órákat el tudnék tölteni Xabier különös konyháján, lassan itt az idő, az asszonyok készülődni kezdenek a tamborradára. Baszk népviseletet húznak, hajukat kontyba kötik, előkerülnek a kis tükrök, a sminkkészletek. A férfiak is előhozzák a kikeményített séfruhákat, alá termonadrágot és három réteg pulóvert vesznek, hisz hideg éjszaka vár rájuk.

Miután a baszk főzés elmaradhatatlan alapanyagát, a csokornyi friss petrezselymet is a szívük fölé, a séfkabátra tűzték, már csak egyetlen dolog van hátra, a félig felfújt lufik elhelyezése. Ezek a szakácssapkába kerülnek, hogy segítségükkel akkor is peckesen álljon a fejfedő, ha esik az eső.

Az izgatott társaság végre készen áll, hogy elindítsa saját csapatát az ünnepre, még egy csoportkép erejéig összemosolyognak, aztán együtt vágunk neki a csöpögő, szeles utcáknak.

Egész éjszaka nem alszom, a dobok ütemére lüktet az egész város, szállodai szobámban lehunyt szemmel fekve az ágyon hallgatom a fel-felcsendülő himnuszt és az örömujjongást. Később arra nyitom ki a szememet, hogy verőfénnyel köszön rám a reggel.

Kipillantok az ablakomon, egy csapat gyermekséf és katona masíroz el alattam, akiket lelkes családtagjaik mellett egyfajta rajongótábor is kísér. Január 20-a reggele az iskolásoké, akik izgatottan vártak egy egész évet, hogy saját dobolásukat adhassák ma elő.

Egy olyan ősi kultúrának, mint a baszk, egy kétszáz éves hagyomány még nem olyan régi, de ha a szülők az ünnepség szeretetét már kis korban a gyermekeikbe plántálják, akkor ennek a szokásnak a fennmaradását évszázadokra biztosíthatják.