Farkasordító telek krónikája

Sáp, Nagyrábé, Dancsháza, Biharnagybajom környékén volt dolgom a minap. Párás, nyálkás idő fogadott a Nagy-Sárréten, egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy tél derekán járunk. Inkább tűnt március elejének, pláne, hogy Nagybajom közepén szemembe tűnt egy bokor, ami épp virágzani készült.

Alighanem nagyot néztek volna a környék híres néprajztudósai – mint a debreceni Gunda Béla, Szűcs Sándor, a karcagi múzeum igazgatója vagy Győrffy István, az egyik legismertebb, e környéken született magyar néprajzkutató –, akik munkásságuk során a Hajdúság, Bihar és a Nagykunság időjárási érdekességeinek is számtalan tanulmányt szenteltek.

Azokat átnézve bizony azt kell mondanunk, akkor, pláne meg az ő életük előtti időkben a tél még tél volt, sokszor túlontúl is az. Épp a már említett Győrffy István írja például az 1773-as télről: „A telelő marhák a fagyos hóval lepett mezőkön nem találtak semmi élelmet, halomra pusztultak el az éhségtől.

A pásztorok is sűrűn megfagytak mellettük. Még már­cius­ban is tartott ez a pusztító idő.”

Ugyanezen tél borzalmairól a kicsit távolabbi orosháziak is megemlékeztek. Akkori lelkészük azt vetette papírra, hogy a nagy förgeteg a Maros jegére hajtotta a telelő marhát, mely beszakadozott, és a marhák beléfulladtak. Házakat temetett be a hó, sokan nem tudták magukat kiásni, s ottan a házban megfulladtak.

Kutya idők jártak 1799 telén is. Szűcs Sándor például azt olvasta egy régi protokollumban a február 20-án kerekedett szörnyű viharról: „Az ecsegi gulyának is alákapván a hóförgeteg (…) széjjelszórta, olyatén, hogy belőle mintegy nyolcvanig menőt (…) a hóba fullasztott.”

Egy túrkevei gazda pedig egy régi könyv elsárgult lapjaira jegyezte fel a kárát: 315 nagy juha, 26 tehene, 8 ökre, 5 lova kellett a hidegnek. A Püspökladány melletti Báránd akkori nótáriusa is kötelességének érezte, hogy feljegyezze ugyanezen napon keletkezett kárát. A vihar a falu alatt kanyargó érbe seperte a nyáját, és napokkal később ötszáznál többet megfagyott állapotban ástak ki a hóból.

A község szélén pedig „több házakat a bennük alvókra lapított a hó, a dühödt fergeteg… Olyan nagy idő volt, hogy a harangot is meghúzták, de a szava alig hallatszott”.

Osváth Pálról, a Sárrét utolsó híres csendbiztosáról ma már csak kevesen tudnak, a közelben lakó Szücs Sándor azonban még találkozott olyan idősekkel, akik emlékeztek rá. És Sisvai hidegéről is tudtak, amit akkor emlegettek, amikor kíméletlenül fagyos szél száguldozott a pusztán.

Osváth csendbiztos a XIX. század végén megjelent könyvében 1816 telét kárhoztatta, amikor a derecskei határban két juhász meg 2700 juh fagyott meg, Király Mihály debreceni polgárnak pedig 700 marhájából 26-ot hagyott meg az idő. Ekkor fagyott meg Báránd alatt a nádudvari postamester, Sisvai uram is, akiről azt is feljegyezték, hogy Kabára vitték be, ahol falhoz támasztván magától állott, mint egy faragott kép.

Ugyanezen télen Debrecen városába tizenegy fagyott holttestet szállítottak be, de Törökszentmiklósra is vittek megfagyott juhászokat, szolgalegényeket, akiket úton kapott el az ítéletidő. De pusztított a tél távolabb is. A (Hódmező)Vásárhely melletti sámsolyi pusztán húsz huszár pusztult el lovastól, Böszörményben a kazlak közt fagytak meg az ökrök, Bojt falu méhészei pedig „sok kas méheik” pusztulásán keseregtek.

A két napon át, január 29-30-án tomboló ítéletidő kártételeiről Kabai József, Püspökladány híres nótáriusa is készített egy kimutatást. Ezek szerint Karcagon 156 marha, 13 ló, 4336 juh, Madarason 72 marha, 2228 juh, Ladányban 204 marha, 11 ló, 4393 juh, 25 sertés pusztult el. Ehhez hozzáadva Polgár, Balmazújváros, Egyek, Tiszacsege, Tiszafüred, Tiszaörs, Tiszaigar, Nagyiván adatait, 13 embert, 3724 marhát, 79 lovat, 25 483 juhot és 76 sertést számolhatunk össze.

Tizenhárom évvel később megismétlődött a ’816-os tél, aminek a vége is keservesre sikeredett. A régi feljegyzések szerint a fagy 140 napig tartott, s mikor elolvadt, egy hónapig ezen a környéken szekérrel járni nem lehetett, hanem összeszegezett gerendákon hordták a szekerek az utasokat. Már ha volt kedvük kimozdulni az embereknek abban a cudar időben!

Szűcs Sándor száz évvel korábban élt falubelijének, a nagybajomi jegyzőnek, Fodor Gergelynek feljegyzéseiből idézve emlékezik meg 1829 szigorú teléről. A nótárius úr írónak sem lett volna utolsó, igen szemléletesen eleveníti fel az egyik kalandos útját.

„Útközben sűrű havazás támadván belepett bennünket. A ködös roppant fehérségben irányt tévesztettünk. Végtére, mint valami bolygók, előre hátra kóvályogtunk. Kocsisunk vált kurjongatott… de mindenfelől csupán a vérengző farkasok ordítását hallottuk válaszul... Ekkor hirtelen két lovas nyargalt felénk a fúvásból. Puskájuk mindjárt elárulta, hogy nincsenek eltévedve… Ezek egy csárdához vezettek minket, ahová a hófúvás elől bémenekültünk. Itt lovaink abrakoltak, s magunk… jótevőinkkel ürítve néhány iccét hajnal tájton, mikor a hold felkelt, s csendesedett az idő, elindultunk Újszállás felé.”

Nem kellett sokáig várni az újabb viharra, a következő év, 1830 tele megint emlékezetesre sikeredett. Ezt a Debrecenből hazafelé tartó Sáp kántorától tudjuk, aki csinos kis verset kerekített Az 1830-adik esztendőnek történetei címmel.

„Cudar idő ezen télen / Megkínzott az útfélen. / Fülem, orrom majd elhagytam, / Majd a göröngy közt maradtam. / Hóförgeteg szembe vágott, / Farkas a sarkamba hágott. / Ám vezérelt Isten gondja, / Szovát alatt egy csárdába.” Aztán már prózában így folytatta: „Jó szerencsémre tapasztották oda ezt a csárdát, mert három napig szorított benne az idő...”

Szerencsés hazaérkezte után kántor uram minden bizonnyal beszámolt kalandos útjáról barátjának, a szomszédos falu, Bihardancsháza református lelkészének is, aki alighanem szívesen csatlakozott volna sápi komájának csárdai fogságához.

Az útszéli csárdákban ugyanis jó bort mértek, a dancsházi prédikátor pedig nem vetette meg azt. Mesélik, hogy a tiszteletes már reggel elkezdte az iddogálást, ezért hajnalban felcsempészett a szószékbe egy tele butykost. Prédikáció közben is bele-belekortyolt, de hogy a hívek ne lássák, leguggolt folyton.

S hogy a hívek azt higgyék, csak játszik, minden korty után így kiáltott fel: „Kukk-bakk kis dancsházi gyülekezet!” Azóta is ezzel ugratják a cseppnyi falu embereit, pedig az is lehet, hogy mindezt csupán a környékbeliek találták ki a dancsháziak bosszantására.

Ám őket meg vigasztalhatja az, hogy egyetlen feljegyzés sem említ nagy téli károkat Dancsházáról.