Hogy többé ne történhessen meg...

Eddy de Wind volt az utolsó, aki zsidóként orvosi diplomát kaphatott a hollandiai Leiden Egyetemen. Önként jelentkezett Westerborkba, az ország északkeleti részén fekvő gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták – azt remélte, így megmentheti az asszonyt Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismerkedett egy zsidó ápolónővel, Friedellel. Egymás­ba szerettek és összeházasodtak.

1943-ban a lengyelországi haláltáborba induló vonatra terelték őket. Auschwitzban el kellett válniuk: Eddy a 9-es barakkba került, ahol a lengyel foglyok ápolójaként állították munkába, Friedel pedig a 10-esbe, ahol gyalázatos és szadista orvosi kísérleteket végeztek nőkön.

Amikor 1944 őszén az oroszok közeledtek Auschwitzhoz, a nácik el akarták takarítani a nyomokat ma­guk után: a foglyokat (köztük az asszonyt is) gyalog indították el Németország felé a később halálmeneteknek nevezett transzportokban.

Eddy elrejtőzött, és túlélte. Auschwitzot 1945. január 27-én szabadította fel a Vörös Hadsereg. A tá­borokban mintegy 7500, végsőkig legyengült foglyot, többségükben nőket és gyerekeket találtak. A háború még hónapokig tartott, mire Hollandiában is véget ért.

A férfi a szovjet hadsereg szolgálatába állt, hetekig ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket és a sebesült katonákat. Mindeközben keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, majd írni kezdett. Naplója a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és a nyers valóság tesz átütő erejűvé.

Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak. De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára magyarul is napvilágot lásson Auschwitz, végállomás címmel az Athenaeum Kiadónál. A visszaemlékezésből idézünk:

„Tudjuk, hogy a halál itt több alakban közelíthet. Jöhet tisztességes küzdő félként, aki ellen harcolhat az orvos. Bár az ilyen halálnak vannak alantas szövetségesei – az éhezés, a hideg és az élősködők –, ez mégis természetes halál, amely a hivatalos halálokok közé sorolható.

De hozzánk feltehetőleg nem így fog érkezni. Úgy fog, ahogy az előttünk járó milliókhoz. Settenkedve, láthatatlanul, mondhatni szagtalanul… Tudjuk, hogy a halál egyenruhát hord: a gázcsapot egy formaruhás SS kezeli. (…) Amit viszont mindenki lát, az a láng, a krematórium kéményének öröklángja.

Éjjel-nappal ott a tűz, a tudat, hogy ott emberek égnek. (…) Néha, amikor nedves az idő, a füst ráül a táborra. Az égő hús szaga, mint amikor nem tesznek elég zsírt a marhaszelet alá. Ez a reggelid, mert kenyér úgy sincs már. Ezt már nem lehet bírni. Fáradt vagy, beteg vagy, magadtól is undorodsz, mert te is ember vagy, és egy SS is »ember«.”

– Auschwitz mindig ott ült velünk a konyhaasztalnál, mondta anyám, amikor először beszéltünk vele a könyv új kiadásáról – emlékezett vissza az orvos fia, Melcher de Wind, aki a memoár magyar megjelenése kapcsán hazánkba látogatott. – Igaza volt. Auschwitz mindig ott volt. Apám történeteiben, és ott volt pszichiáterként végzett munkájában. De inkább burkoltan. Például abban, ami nem létezett: apám családja. Vagy láthatatlanul, a félelem képében, amely kísértetként mindig ott bolyongott a házban. Soha többé Auschwitzot, ez volt apám számára a legfontosabb ok, hogy miután a németek elhagyták a tábort, tovább éljen és lejegyezze a történetét. Több ez, mint személyes beszámoló – védőbeszéd a szeretet, az együttérzés és a remény mellett.

Eddy nem tudta, vajon a felesége él-e. Hollandia május 5-i felszabadulása után levelet írt a Vöröskeresztnek, és mellékelt egy Friedelnek szóló üzenetet is. Mihamarabb haza akart térni, papírok nélkül. A holland határnál a kihallgatáskor a Vöröskereszt munkatársa felismerte a nevet: emlékezett, hogy egy de Wind nevű asszony fekszik a közeli kórházban.

A házastársak egymásra találtak, ám mindketten komolyan sérültek. A férfi esetében leginkább lelki sebekről van szó, míg Friedelnél szervi bajok is jelentkeztek: meddővé vált, még évekig betegeskedett. Megmaradt értékeiket pénzzé tették, abból Amszterdam szélén házat építettek.

Az orvos saját praxist nyitott, elvégezte a pszichiáter szakot, és minden tevékenységét áthatotta Auschwitz: pszichoanalitikusként a súlyos háborús traumák kezelésére specializálódott. Már 1949-ben megjelent a Szembenézés a halállal című műve, amelyben először írja le a koncentrációstábor-szindrómát.

A borzalmakból fakadó fájdalom túlságosan megterhelte a házaspár kapcsolatát, és a felszabadulásuk után 12 évvel elváltak. Az orvos később újranősült, egy nem zsidó nőt vett feleségül, három gyerekük született. Ám a múltja élete végéig kísértette, többször kezelték.

Egyre világosabbá vált számára az is, hogy a trauma nemcsak a közvetlen érintetteket sújtja, hanem a túlélők továbbadják azt az utódaiknak is. Alapítványt hozott létre, összefogta a téma kutatását, az összegyűjtött tudást.

- A hitleri Németország 1942 januárjában tette hivatalos politikává a 11 milliós európai zsidóság megsemmisítését, „a végső megoldást” (Endlösung). - A holokauszt görög eredetű szó, jelentése: tűzben elégő áldozat; héber megfelelője a soá. - Auschwitz–Birkenau a zsidóság megsemmisítésének központjává vált, az oda érkezők egy idő után már számot sem kaptak, 70-75 százalékukra azonnali halál várt. - Az auschwitzi múzeum hozzávetőleg 1,3 millióra teszi a haláltáborba deportáltak számát. A Magyarországról odahurcolt zsidók száma meghaladta a 430 ezret. - A holokausztnak a zsidókon kívül mintegy kétszázezer cigány, valamint homoszexuális, testi és szellemi fogyatékos ember is áldozatul esett. - A magyarországi holokauszt-emléknap április 16., mert 1944-ben ezen a napon kezdődött el a magyar zsidók gettókba zsúfolása.

„Ezen a helyen több embert öltek meg, mint a világon bárhol. Semmivel sem összehasonlítható precizitással létrehozott megsemmisítő rendszer uralkodott itt. De ez sem működött tökéletesen. Különben nem állhatna itt, nem is élne” – írta a naplójában magáról, de a történtektől szükséges távolságot tartva harmadik személyben.

– „Miért él? Mi jogosítja fel, hogy éljen? Mennyivel jobb ő, mint a meggyilkolt milliók? Mérhetetlen gonosztettnek érezte, hogy nem osztozott a többiek sorsában. De eszébe jutottak a No Pasarán-beli lány szavai: »Életben kell maradnom, hogy mindezt elmondhassam, mindenkinek elmondhassam; hogy meggyőzzem az embereket, hogy ez mind igaz.«”

Eddy de Windhez az infarktusa, a halállal való szembenézés újra közel hozta Auschwitzot, élete legvégén iszonyú félelmek gyötörték. Egy hónapnyi betegeskedés után, 1985-ben, 71 éves korában a szíve felmondta a szolgálatot.