Legnagyobb ellenségem a honvágy

– A Babos családban minden út a teniszhez vezet?

– Igazság szerint a szüleim nagyon nem szerették volna, hogy ezt a sportágat válasszam, merthogy apukám és a nővérem már jóval előttem megtapasztalták a nehézségeit. De mivel egy teniszklubot béreltek és üzemeltettek azokban az időkben, védhetetlenül elkezdtem én is kergetni a kis sárga golyót.

– Milyen nehézségekkel szembesül egy fiatal sportoló és a családja, ha kiderül, rendkívül tehetséges?

– Az élsportolói lét iszonyatos áldozatot követel mindenkitől, minden téren. Sokat elmond például az, hogy mi családként először 2018-ban mentünk el nyaralni, előtte soha nem voltunk együtt négyen. A szüleim egyébként egyezséget kötöttek: apa csak a tenisszel keresett pénzt forgatja vissza a teniszbe, így a családi kassza érintetlen marad.

Ezt sokáig nem lehetett tartani, hiszen az utazások brutális költségekkel járnak. Ahol tudtunk, spóroltunk: többen aludtunk egy szállodai szobában, akár a földön is; étteremben nem tudtunk étkezni, ezért a boltban vásároltunk ennivalót; out­le­tekben vettük a sportfelszerelést.

Sokkal tartozom a szüleimnek és azoknak a támogatóknak, akik a kezdetektől hittek bennem és az álmaimban. Nélkülük kevés lett volna a tehetség és az elhivatottság.

– Jó néhány élsportoló nyilatkozta már azt magáról, hogy nem született rendkívüli képességekkel, de átlag feletti akaraterővel és ki­tartással bír, s ezeknek köszönheti az érmeit. Hogy érzi, önnél milyen a tehetség-szorgalom ­aránya?

– Én is közéjük sorolom magam. Igaz, hogy kislányként nagyon jó labdaérzékem volt, de ez csak egy darabig visz el, utána már más tényezők – többek között a befektetett munka és a sport iránti alázat – döntenek arról, hogy ki lesz sikeres.

Én egy nagyon „melós” családból jövök, szerencsémre – ami szintén fontos kellék! – ezt a mentalitást, hozzáállást hoztam otthonról.

– Húszéves koráig az édesapjával dolgozott együtt. Hogyan váltak szét a tanítvány/gyerek és az edző/apa szerepek otthon és a pályán?

– Apa szerintem az egyik legjobb szakember az országban, hálás lehetek a sorsnak, hogy az ő kezei alatt készülhettem. Fiatalabb koromban jól működött, hogy az edzésen történteket a pályán hagytuk, és otthon harmonikus apa-gyermek kapcsolatban éltünk.

Később, felnőve ezeket a határokat már egyre nehezebben tartottuk, hiszen rengeteg időt töltöttünk „összezárva”, együtt dolgoztunk, együtt utaztunk. Mindkettőnk szenvedélye a tenisz, így teljesen természetes, hogy minden vereséget és győzelmet ezer fokon égve éltünk meg. Végül a különválás mellett döntöttünk, így egészségesebb.

– Az a hír járja az édesapjáról, hogy nem bírja nézni a mérkőzéseket, annyira izgul önért.

– A hír igaz. A „meccs nem nézés” nála régi szokás, már-már kabala. Amikor például 15 évesen egyéni Európa-bajnokságot nyertem, apukám akkor is inkább futott.

– Netán az sem kacsa, hogy a teniszezők között sokan babonásak, a rítusok rabjai?

– Igen, valamiért nagyon babonás népek vagyunk. Ez főként a táplálkozásban nyilvánul meg, sokan – köztük én is – csak a bevált helyen esznek, amíg tart a verseny. Mások ragaszkodnak egy bizonyos részhez az öltözőben, vagy a flakonok szokásos elrendezése jelent nekik megnyugvást. Én csak jobb lábbal vagyok hajlandó felkelni reggel.

– Ön rekordokat döntöget a sportágában. Egyéniben a Top 100-ban szerepel, 2016-ban az előkelő 25. helyen jegyezték a világranglistán. Magyarország első teniszvilágbajnoka lett női párosban, ráadásul idén zsinórban harmadszor szerezte meg ezt a címet. Milyen versenyzői tulajdonságok szükségeltetnek egy sikeres pároshoz?

– A társammal, Kristina Mladenovićcsal az évek alatt olyan lelki kapocs alakult ki köztünk, ami kevés párnak adatik meg; ma már Kiki az egyik legjobb barátnőm. Szép lassan megtanultuk egymás hibáit elfogadni, erőt merítünk egymásból – ha az egyikőnknek vacak napja van, igenis a másiknak kell húznia a szekeret.

Legutóbb a világbajnokságon és a Roland Garroson is megjártuk a poklot: nagyon közel álltunk a vereséghez, de végül együtt kimásztunk a gödörből, és megnyertük mindkét versenyt.

Egyébként a napokban az edzőmmel, az amerikai Michael Joyce-szal (Marija Sarapova korábbi trénerével – a szerk.) megkezdtem a jövő évi felkészülést, többek között a tokiói olimpiára is. Remélem, hogy harmadszorra is képviselhetem az országot az ötkarikás játékokon.

– Van példaképe, kedvence?

– Nem vagyok bálványozós típus, így nincs kedvencem. Kislánykoromban Jelena Gye­mentye­vának szurkoltam, tisztelem a közvetlenségét, szerénységét és az emberségét. Roger Federerről ugyanez a véleményem, talpig úriember, vérprofi, és a tenisz iránti szeretete megbabonázó. Még egy ilyen korszakos zseni, mint ő, nem fog egyhamar születni.

– A teniszt drága sportágnak tartják, de az élmezőnyben sokat lehet keresni vele. Önről azt olvastam, hogy „már 450 millió forintot keresett az idei évben. Az egész karrierjére lebontva, több mint kétmilliárd forintot teniszezett össze Babos.” Mennyit kell befektetni energiában, időben, pénzben, hogy valaki erre a jól jövedelmező szintre eljusson?

– A keresetem nyilvános, bárki láthatja, hogy mennyit teniszeztem össze eddig, bruttóban. Ez az összeg azért nagyon csalóka, hiszen ebből még le kell vonni az utazást, a szállást, az étkezést, a csapatom fizetését, a különböző extra kiadásokat, az adókat…

Nyilván tudom, hogy többet keresek egy átlagembernél, de a mérleg másik serpenyőjében rengeteg munka és lemondás van. Én tudom, hogy honnan indultam, és soha nem is fogom elfelejteni. Szoktam mondani, hogy az idáig vezető hosszú út grillcsirkékkel és koktélparadicsomokkal van kikövezve...

– Mennyit van távol az otthonától?

– Évente 35-40 versenyen szerepelek, de tervezem, hogy jövőre ezt kicsit lecsökkentem, ugyanis a testem 26 évesen már nem regenerálódik olyan gyorsan, mint korábban. A rengeteg utazás, repkedés is megvisel, már nem akklimatizálódom olyan könnyen.

A legnagyobb ellenségem a honvágy: imádom a budai otthonomat, és a szívem gyakran hazahúz a családomhoz Sopronba, ahol az erdők tövében megbújó pályákon tanultam meg teniszezni és küzdeni. Sopronban a nyugalmat, Budapestben a zsongást szeretem. Meghatottsággal tölt el, hogy ilyen fiatalon mindkét város díszpolgára lehetek.

– Milyen helyek ragadták meg a nagyvilágban? Ha nem itthon élne, akkor hol telepedne le szívesen?

– Nagy kedvencem Szingapúr és Melbourne, de nem hiszem, hogy valaha is élnék ott – túlságosan hiányozna anyukám főztje is. A születésnapomat tradicionálisan Rómában szoktam tölteni, versenyen – ilyenkor mindig beiktatok egy nap turistáskodást, többek között egy tiramisut és egy rendes, tehéntejes kapucsínót valamelyik napfényes piazzán.

– Hány éves korig lehet az élbolyban teniszezni, meddig bírja az ember teste ezt a nagyfokú igénybevételt? Tervezi, hogy mi lesz a tenisz után?

– Korábban jellemzően a fiatalok domináltak, az utóbbi pár évben viszont a 30 fölöttiek is hangos sikereket érnek el. Soha ennyi harmincas nem szerepelt a Top 100-ban, mint manapság, nagyon kitolódott a visszavonulás.

Én nem tudom elképzelni magamról, hogy 35 évesen még versenyezzek. A szüleim mindig is azt szorgalmazták, hogy több lábon álljunk a nővéremmel, így elkezdtem franciául tanulni, érdekel a lakberendezés, tudatosan építem a tenisz utáni jövőmet.

– Feltűnt, hogy civilben mindig rendkívül nőiesen öltözködik – tudatosan ellensúlyozza a sok sportviseletet?

– Szeretem megmutatni, hogy a teniszruhás sportolóban egy nő lakozik. A cipők bolondja vagyok, van pár féltett darabom, ugyanis a nagy győzelmekért valami különleges lábbelivel szoktam megjutalmazni magam.

Sokszor hosszú hónapokkal korábban kinézem, de juszt se veszem meg addig, amíg a kitűzött célt el nem értem. Így a legkedvesebb darabok egy-egy sikerélményhez köthetők.

– A hírnév és a pénz felelősséggel is jár. Láttam, hogy részt vett a Baptista Szeretetszolgálat Dobozoló elnevezésű akciójában...

– Több alapítványt támogatok, de ezeket nem szeretem nagydobra verni. Ha tehetem, adok, de nem azért, hogy én jobban érezzem magam, hanem azért, hogy mások érezzék az életüket egy icipicivel könnyebbnek.

A gyerekek különösen közel állnak a szívemhez, leginkább olyan ügyek mellé igyekszem állni, amelyek az ő arcukra varázsolnak mosolyt.