Másképp jelen lenni

Mindenért a gyerekek a felelősek, szám szerint hatan – röviden így összegezhetnénk az indulást. Walton Eszter ugyanis vérbeli építészdinasztiából származik (édesapja Kossuth-díjas, édesanyja többszörös Ybl-díjas, ahogy a nagybátyja is), aki maga is vitte tovább a tradíciót, ám a kisgyerekek mellett egyre nehe­zebben.

Tulajdonképpen ezért fordult a kötetlenebb fényképezés felé. Fo­tográfusiskolákban tanult, kipróbálta a műfaj szinte minden ágát, végül mégiscsak maradt az „almafa” közelében: művészi látásmódról árulkodó képeivel gyakran fordul az építészet és a természet, a környezetünk és a mindennapi életünk felé.

Amelynek szerves része a halál és a temető. Egy kiállításra készülve Walton Eszter egy ideje sokat foglalkozik a témával.

Vadon nőtt virág Nógrádban, a szentlőrincpusztai elhagyott temetőben. Részletek Miskolcon, a műemléki védettségű, ősi avasi református temetőben. Sombokor ága télen a Farkasréti temetőben. Gyermekek a Kozma utcai izraelita temetőben. Drégelypalánk, 2015, Kaszás Józsefné temetése, élt 96 évet…

– A legtöbb kultúrában a temetetlenség borzasztó szerencsétlenségnek számít ma is. Elhunyt szeretteinknek megadni a végtisztességet, a méltó nyughelyet, ez lehet az utolsó gesztus tőlünk, élőktől. A sírok megmutatják az ember lelkének gazdagságát.

Amióta nagyobbak a gyerekek, minden nyáron elmegyek egy távolabbi idegen városba, egyedül. Korábban ilyenkor rajzoltam, mostanában csak fényképezek. Így jártam az elmúlt években Berlinben, Párizsban, Ljubljanában, Helsinkiben, Tallinn­ban, Lisszabonban és Londonban. Sokat kutatok előtte itthon, aztán nem szállodában, hanem nagykövetségeken, művészeti akadémiákon vagy apácáknál lakom, igyekszem „beleízesülni” az ottani életbe.

Pont ezért a temetőt is mindig megláto­gatom. Családi sírboltok, sírkövek, sírhantok, fejfák, keresztek, szobrok, sírfeliratok. Gondozottak és elhagyottak. Élet és halál nyomai.

A márianosztrai rabtemető esetében az őrzőket és az őrzötteket egy helyre temették. A temetőt a női fegyintézet megnyitásakor, 1858-ban alakították ki az irgalmas nő­vérek a börtön szomszédságában. A rabok sírhelyét csak egy jeltelen földkupac jelezte.

A nővérek sírhantján egykor akácfa kereszt állt a rendi nevükkel. A szélben lengedező elszáradt fűszálak közt az egyforma sírhantok azt jelképezik, amit egy nővér így fogalmazott meg: „A halállal megszűnt a különbség köztük és köztünk...”

A prágai régi zsidó temetőben a mintegy 12 ezer sírhelyen több mint százezren fekszenek. Zsúfoltságának magyarázata, hogy a többi felszámolt zsidó temetőből is ide kellett hozni a sírköveket, a szűk terület miatt kénytelenek voltak több, akár 12 rétegben elhelyezni a koporsókat.

A londoni Highgate temetőben az úgynevezett Libanoni Kör fogta meg leginkább a fotográfust: a XIX. században egy százéves libanoni cédrus köré húsz családi kripta épült, amelyekben 12 koporsó fér el kétoldalt a kőpolcokon. A kovácsoltvas ajtókon a lefelé fordított fáklyák a kialudt élet jelképei.

Egyébként kultúránként változnak a szimbólumok (liliom, koszorú, borostyán, pálma, pipacs, galamb, kígyó, kavics), amelyek a gyászoló ember lelkére reflektálnak.

– Talán mind közül a lisszaboni temető hatott rám a legjobban. Mintha egy élő mediterrán kisváros ut­cáin, fehér házai közt sétáltam volna. A halál az élet természetes része, ezt üzente a Prazeres temető hangulata. A portugál elnevezés is azt jelenti, hogy az Örömök Temetője.

A halottakat nem a föld alá, hanem az élőkkel egy szintben helyezték végső nyugalomra ezekben a csaknem egyforma kriptákban, amelyek szigorú „szabályozási terv” alapján készültek, csak díszítésükben eltérők.

A kulccsal zárható bejárati ajtók üvegén át belátni a koporsókat kétoldalt tartó polcokra, a szemközti kis ablak alatt kialakított kis szentélyre a Krisztus- vagy Mária-szoborral; ide jár imádkozni a család. Ebben a temetőben is egyértelműen megnyilvánult az, amit máshol is tapasztaltam, hogy a halálhoz való hozzáállás mennyire tükrözi a közösség jellemét.

Rettegünk attól, hogy megszűnik a létünk, személyiségünk végképp megsemmisül. Ez ellene van emberi mivoltunknak, mert mindannyian magunkban hordozzuk az Örökkévalóság magját. Én is rettegek, de van egy reményem. A képekkel megpróbálom átadni az embereknek meggyőződésemet, hogy a halál nem a végső szó.

Tudni szeretnénk, hová megyünk

Legutóbb ősszel az Ars Sacra Fesztivál keretében nyílt kiállítás a temetőfotókból a fővárosban. Quo vadis? – ezt a címet kapta a tárlat, merthogy Walton Eszter szerint „temetőben sétálva akarva-akaratlanul is eszünkbe jut az, hogy hová és meddig mehetünk”.

Képei megihlették Hegyi Zoltán költőt, aki haikukat írt hozzájuk (a japán költészet egyik jellegzetes versformája; rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés – a szerk.). Ezenkívül a fotográfus a témához kapcsolódó idézeteket is választott egyházatyáktól, teológusoktól, íróktól-költőktől, Szerb Antaltól Petőfi Sándoron, Saint-Exupéryn és Maxim Gorkijon át Milan Kunderáig; ezekből idézünk néhányat.

- A halál ezért köszöntött be, és továbbra is jön, és sötétbe borít, mert az ember elfordult és elfordul az Élőtől. A halált saját végzetszerűsége erősíti meg, amely nem

hiteles létezésre ösztönöz bennünket, s emiatt a szorongástól a hazugságba menekülünk. (Olivier Clement)

- Jobb a jó név, mint a jó olaj, és a halál napja, mint a születés napja.

2Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint ahol mulatnak, mert minden embernek ez a vége, s aki él, itt elgondolkodik.

3Jobb a szomorúság, mint a nevetés, ha komoly az arc, rendben a szív. 4A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában. (Prédikátor könyve 7, 1-4)

- A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen. (Szerb Antal)

- Majdnem minden áldott nap kisétálok valamelyik temetőbe. És megbékülve és alázatosan arra gondolok ilyenkor, hogy egyszer majd nem fogok visszasétálni

többé. (Juhász Gyula költő)

- Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása. (Fekete István író)

- Esőben a temető a világ legszomorúbb látványa, mert az eső könnycseppekre emlékeztet; de a behavazott temető hívogató. Télen a halottak is bölcsőben

fekszenek. (Thornton Wilder amerikai dráma- és regényíró)

válaszd ki saját

örök időkre szóló

megsüppedésed?

suttogd tele a

felejtést – amikor

megszólaltat a szél

(Hegyi Zoltán)