„Mert itt jó emberek vannak.”- A Szent Egyed Közösség

A barátaim azt mondták, nem fogom bírni lelkileg. Három éve járok a közösségbe, és meggyőződésem, hogy sokkal többet kapok a rászorulóktól, mint amennyit én adok nekik – mondja Ficsóri Anita, aki egy multinacionális cégnél koordinátor.

Minden szerda este eljön a ferencvárosi Kaníziusz Szent Péter-templom közösségi termébe, hajléktalanoknak készít szendvicset, aztán többedmagával megy az utcára, aluljárókba, hogy enyhítse az éhségüket és beszélgessen velük.

– Nyíregyházán nőttem föl, Szegeden jártam egyetemre, magyar szakra. Az egyetemi évek alatt fordultam a hit felé, kerestem az utamat, de több közösségben azt tapasztaltam, hogy jöjjünk össze, beszélgessünk a Bibliáról, aztán mindenki menjen haza, mint aki jól végezte a dolgát. Nem gondoltam mindezt hitelesnek és elegendő muníciónak ahhoz, hogy a helyemen érezzem magam.

Budapestre költöztem, és sokkolt, hogy mennyi hajléktalan van az utcákon, és hogy az emberek többségében mekkora a közöny. Csatlakoztam a jezsuiták MAGIS programjához, aminek az a lényege, hogy „tegyél még több jót”. Eljöttünk ide, kitakarítani a közösségi teret, itt hallottam először a Sant’ Egidio, vagyis a Szent Egyed Közösségről.

Beszélgettünk, és elmondták, milyen barátnak lenni. Barátja a szegényeknek, az elesetteknek és a rászorulóknak. Kimentünk a Kálvin térre ételt osztani, beszélgetésbe elegyedtem az egyik hajléktalannal angolul, időnként József Attilára terelődött a szó. Minden szerdán ott volt, Lólé Attilának hívják, roma.

Ült már droghasználatért és lopásért, a szülei is drogfüggők. Mély barátság szövődött közöttünk, a későbbi férjem, Bálint már hat éve ismerte, ő azóta volt a közösség tagja. Attila újra börtönbe került, rendszeresen látogattuk, leveleztünk vele. A börtönben megtért, minden függőségétől megszabadult, ma Pannonhalmán él, Győrben dolgozik asztalosként.

Miközben beszélgetünk, egyre több önkéntes jön. Szeletelik az uborkát, kenik a zsömlét, mások forró teát hoznak termoszban, meleg leves is érkezik, egy iskola menzáján főzték jutányos áron. Balázs a sarokban ülve kanalazza a levest, általában ide jön a feleségével, nem az utcán várják a segítséget.

Ildi egyhangúan nézi, ő már túl van a vacsorán. Mellettük a földön két hátizsák és két nagyobb szatyor, az összes holmijuk. – A legfontosabb a hálózsák, az éjszakákat az utcán töltjük – s kihúzza Ildi a hálózsák csücskét a táskából, mint életük legnagyobb kincsét.

– Százszázalékos rokkant vagyok, volt agydaganatom is. Hányatott gyerekkorom volt, tizenöt éves korom óta Jézus Krisztusba kapaszkodok – mondja a 48 éves Sándor, akinek az utca és a nélkülözés mély barázdákat vésett az arcára.

– Sokáig tagja voltam egy nagy gyülekezetnek, de a vezetője nem tisztességes ember, eljöttem. A Dankó utcai hajléktalanszállón vagyunk nappal, ott tudunk fürdeni, kapunk ételt, van internet is. Vettem magamnak húszezerért laptopot, azon írom a verseimet. A kedvencem Az élet Istenben, kívülről tudom, így kezdődik: „Az élet nem könnyű, de mégis oly nehéz, szerelmes színekkel az emberre omlik minden fedél...”

– Szép, ugye? Mindig mondom neki, hogy oda kell adni a Fedél Nélkülnek, de nem akarja – veszi át a szót Ildi, aki olyan áhítattal hallgatja a sorokat, mintha neki írták volna.

– Sanyival kilenc éve házasodtunk össze, havonta 56 ezer forintunk van, több a semminél. Tiszták vagyunk, nem éhezünk, csak éppen tető nincs a fejünk fölött. Isten országában meglesz az otthonunk.

Az önkéntesek már bezacskózták a szendvicseket, lassan elkészülnek, négy gimnazista is besegít. A Piarista Gimnáziumban tanulnak, láttak egy dokumentumfilmet a közösségről, utána beszélték meg a tanárukkal, hogy eljönnek. Tízen érdeklődtek, négyen vannak itt. – Az a jó, hogy rálátunk, hogyan lehet segíteni – mondják.

De mit gondoltak korábban, ha hajléktalant láttak az utcán? – Hát, hogy tehetnek is róla meg nem is. Most majd biztosan sok mindent másképpen látunk. Megyünk az ételosztásra is, van bennünk némi izgalom – mondják a 15 éves fiúk.

Mielőtt elindul a csapat az utcára, mindig közös imádság van a templomban. A közösség tagjai között nincs egyházi személy. Szőke Péter, a budapesti Sant’ Egidio Közösség vezetője tartja a közös imát.

– A mai ember saját magát csodálja, de csodáljuk-e a többieket a mindennapokban? A szenvedőktől kell tanulni. A betegek gyógyulást várnak, a háborúban élők békét – vezeti be a közös imádságot Péter, majd A közösség imádsága című könyvből közösen énekelnek, s felhangzik a gitár. Sándor és Ildi is ott ül az egyik sorban.

A Szent Egyed Közösség 1968-ban alakult Rómában (olaszul Comunitá di Sant’ Egidio), olyan katolikus lelkiségi mozgalom, melynek tagjai a római katolikus egyház tanítását vallva a mindennapi munkájuk és családi életük mellett segítenek a rászoruló, beteg, szenvedő embereken, és együtt imádkoznak.

A Pannonhalmi Főapátság, a Herendi Porcelánmanufaktúra és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok 2001-ben Szent Márton Díjat alapított, amelyet minden évben annak a személynek adják át, aki a megelőző években a legtöbbet tette Pannónia kulturális életéért. A díjat tavaly a Szent Egyed Közösség kapta.

Ötvenegy évvel ezelőtt egy római gimnázium néhány diákja Andrea Riccardi vezetésével elment azokba a városszéli barakknegyedekbe, amelyekben a kivetett, szegény családok éltek. A gyerekek az utcán nőttek fel, még iskolába sem jártak. A gimnazista fiatalok délutáni iskolát szerveztek, és vidám, játékos légkörben olvasni tanították őket. Ez volt az első lépés, amelyet a közösség a szegények felé megtett.

Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, a látókör tágulásával a szolgálat is egyre terebélyesedett. Azt vallják, hogy azért kaptak szájat, hogy hirdessék az evangéliumot, és azért két fület, hogy az egyikkel az evangéliumra figyeljenek, a másikkal pedig a társadalom igényeire. Mert az intézmények, legyen az állami vagy egyházi, nem tudnak feltétlenül mindenre válaszolni.

A Szentszék által elismert, világiakból álló közösség Európa számos országában, Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában is működik, összesen 73 országban. Több éven keresztül sikeresen munkálkodtak a Mozambikban 16 éven át folyó polgárháború lezárásáért, majd részt vállaltak a Guatemalában évtizedeken át tartó konfliktus megoldásában, és a világ több pontján ma is közvetítenek hasonló helyzetekben.

A közösséget 2002-ben és azóta többször is Nobel-békedíjra jelölték.

Szőke Péter jogász, egyetemista volt 1989-ben, amikor megismerkedett egy csoport fiatal római turistával.

– Érdekes volt, hogy velem egyidős emberek imádságot tartanak pap nélkül. Elkezdtek mesélni arról, hogy Rómában van egy közösség, mellyel sok időt töltenek az egyetem mellett, és szegény gyerekeknek segítenek.

Emlékeztettek rá, hogy bizonyára Magyarországon sem fenékig tejfel minden, például ott vannak az állami gondozott gyerekek, akik biztosan örülnének, ha elmennénk hozzájuk játszani, beszélgetni. Rájöttem, hogy soha nem volt kapcsolatom az elesettekkel, úgy éltem eddig, hogy minden rólam szólt.

A vallásos ember is lehet egocentrikus. Ma már tudom, hogy a szegények evangelizálnak bennünket. A római barátaink hazautaztak, de a kapcsolat megmaradt, és a támogatásukkal hárman elkezdtük szervezni a hazai Szent Egyed Közösséget. Állami gyerekotthonba kezdtünk el járni, nagyon megrendítő volt.

Elmondhatatlan szeretetéhség, a családi meleg hiánya, felhalmozódott indulatok. Szembesültem azzal, hogy nem fogunk mindent megérteni a rászorulókkal kapcsolatosan, de ha van egy kis együttérzés, az már jó – mondja Péter, és örül, hogy a közösség már Pécsett, Monoron és Győrben is működik, nem csak a fővárosban.

Arról, hogy hányan vannak, nem szeretne beszélni, mert „egy nép erejét nem a száma, hanem nagylelkűsége adja”. A hajléktalanok mellett ma is foglalkoznak hátrányos helyzetű gyerekekkel, az önkéntesek minden pénteken a Béke Iskolájába mennek.

Az idősek sem maradhatnak ki, mert ahogyan Péter fogalmaz, ők korunk nagy betegei, mert magukra maradnak. – Járunk idősotthonba, beszélgetünk velük, megköszöntjük őket a születésnapjukon, karácsonykor, nem ritkán mi temetjük el őket.

Közben a közös imádság után az önkéntesek öt csoportra oszlanak, mindegyik más-más helyszínre megy, egy ember pedig marad takarítani. A hideg, az eső még soha senkit nem rettentett vissza attól, hogy itt legyen. Páran a Kálvin tér felé vesszük az irányt, a levest egy kis kocsin húzzák ketten. Jött egy diák Németországból, és egy egyiptomi származású egyetemista is szokott csatlakozni, most vizsgára kell készülnie.

Beöthe Tamás urológus, onkológus, öt gyermek édesapja, minden szerdán itt van.

– Az étel is fontos, de nem azon van a hangsúly. Emberszámba vesszük a rászorulókat, ismerjük őket, tudunk róluk mindent, így azt érezhetik, hogy ők is a közösség részei. Egy hívő embernél nem kérdés, hogy a segítés az élete szerves része.

A Kálvin téri aluljáróban már várnak bennünket a hajléktalanok, mindenki kap levest, szendvicset, egy kis sütit, forró teát. Este nyolc óra, a járókelők sietnek haza, senki ránk sem néz. Mintha az élet magától értetődő dolga lenne, hogy vannak emberek, akik az utcán kapnak ételt.

Pedig nem is mindenki hajléktalan, a 38 éves Péternek van egy kis garzonja, szendvicsemberként dolgozik, havi 70 ezret keres. Nincs tartozása, de ételre már nehezen futja. – Meg itt olyan jó emberek vannak – jegyzi meg.

Eszter is lakásban él a párjával, náluk se villany, se fűtés. – Özvegy maradtam három gyerekkel, akkor roppantam meg anyagilag. Sokáig takarítottam, de erős asztmám lett, nem bírom a fizikai munkát. Egy ideig az öcséméknél laktunk, egy idő után szűkös volt a hely, a gyerekek maradtak, én elköltöztem. Sokszor találkozunk, nagyon jó a viszonyunk.

Sorra jönnek az emberek, Attilát ma rúgták ki a munkahelyéről, mert már reggel ivott. – Az utcát nem lehet másképpen túlélni, csak ha iszol – mondja, miközben beleharap a szendvicsbe.

Decemberben, ahogyan mindenki, ő is kapott személyre szóló meghívót a december 25-i, közös karácsonyi ebédre. Azon a napon világszerte sok-sok városban mintegy 200 ezer főre terítenek asztalt olyan embereknek, akiket másutt nem vár ünnepi vendégség.

Ahogyan január 1-jén, a béke világnapján is egyszerre vonulnak az utcára, fáklyákkal a kezükben. Szőke Péter járt Mozambikban a polgárháború után, de itthon is segítette a szíriai háború elől menekülőket 2015-ben a szerb–horvát határon, ahogyan a közösség sok tagja. Mert a menekülő ember is a békét keresi.

– A béke ellentéte nem a háború, hanem az egocentrizmus. Alkalmaznunk kell a bibliai parancsot: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és szeresd a másik népet, mint a sajátodat.

Szőke Péter 2018-ban Raoul Wallenberg-díjat kapott, akkor ezt nyilatkozta: Köszönetet mondok a szegényeknek és a más szempontból elesetteknek is, hiszen közösséget alkotunk így együtt, a rászorulók és az irgalmas szamaritánus mai követői.