Nem cél mindenkit kiszolgálni

– Műsorvezetőként rendkívül sok nézőt vonzó műsorokat vezet. Húsz év tévés jelenlét után mégis formabontó figurának hat ma is. Az amatőr és profi közt hánykolódó médiaszemélyiség imázsa hogyan tartható fent ennyi idő után?

– Nagyon kritikus vagyok az olyan fogalmakkal, mint profi vagy amatőr. A kamerák előtt ugyanis egyszerre vagyunk profik és amatőrök. A színpad nem egy biztonságos hely, hanem extrém sport, amiben nem az a legfontosabb kérdés, mennyire tartod a szabályokat vagy hogy mennyire van rutinod.

Nem tudod megvédeni magadat semmivel, csak akkor, ha megvan az a képességed, hogy élvezed a pillanatot. Egyedül a pillanat lángoló ereje ér valamit, az összes többi elszáll, elkopik. A nagy show-k esetében egyébként nincs igazi rendezés, a műsorvezetőket nem találják ki, nem rendezik meg. Amikor Liptai Claudiával először léptünk fel a Big Brothers 1-ben, senki nem készített fel minket arra, hogyan is vezessünk egy háromórás élő show-műsort.

Mégis ösztönösen össze tudtuk rakni magunkat. Ezzel kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés, kiben van meg az a képesség, hogy ugyanolyan természetes tudjon maradni a képernyőn, a kamerák előtt, mint az életben. Ez a vízválasztó.

Ugyanakkor nagyon sokat készülök, nagyon sok szöveget tanulok meg előre. Biztos az is fontos, hogy ezt úgy tudom elmondani, tálalni, hogy a nézők azt hiszik, ott találtam ki. De ez nem igaz. Csupán arról van szó, hogy precíz és szorgalmas vagyok, miközben ezzel párhuzamosan laza is. Vannak persze olyan műsorok is – ilyen a Bezár a bazár, amelynek forgatását januárban kezdjük –, ahol egyáltalán nem készülünk, szövegünk sincs.

Ebben az esetben a műsorszerkezet az, ami egyben tartja az egészet. És történetesen abból a néhány emberből, akik igazán természetesek tudnak lenni a képernyőn, kettő pont szerepel ebben a műsorban: Majka meg én. Ahogy táncban létezik a freestyle, én ezt testesítem meg a műsorvezetésben.

– A szabad stílusra is rá lehet unni. A megszokottság réme, az önunalom nem kísértette még meg?

– Azért nem unom magamat, mert mindig mást csinálok. Nagyon szeretek más világokba belépni, szeretem, ha ott, azoktól az emberektől tapad rám valami, kvázi tanulok tőlük, hiszen folyamatosan emberekkel beszélgetek.

Ráadásul a nagyon nézett show-k mellett van egy másfajta riporteri jelenlétem. A Propaganda című portréműsort lassan húsz éve vezetem, és a szándék itt az, hogy korunk érdekes embereit megismerjük. Ez nem egy bulvárhíradó, hanem egy kulturális portréműsor, aminek adásai most ősszel is szüneteltek, éppen azért, mert egyre nehezebb bizonyos formákat és tartalmakat elhelyezni a magyar kereskedelmi tévékben.

– A filmjei is inkább a rétegfilmekhez állnak közel. Amikor egy forgatókönyvet össze­rak, szempont a hatalmas nézőszám?

– Egy film elkészítésekor rendkívül fontos a szándék. Elsődleges szándék lehet az, hogyan tudjuk maximalizálni a lehetséges nézőszámot – vannak erre bevett formák. Ebben az esetben nem árt például, ha vígjátékot készít a rendező.

Lehet tudni, milyen romantikus elemekkel, milyen humorkészlettel, milyen színészekkel kell dolgozni, hogy ez a szándék, a sok százezer ember elérése megvalósuljon. Ez a szándék engem soha nem vezérelt. Én egy szerzői filmes vagyok, magam írom a filmjeimet. Nehezített pálya, ha nem nyersz nagy díjakat, magadra vagy hagyva. De nem baj, mert engem akkor is a saját magam víziói izgatnak jobban.

Utoljára a Tiszta szívvel című, kerekes székes bérgyilkosokról szóló filmem ment a mozikban, 2016-ban, ami akkor egy sikeres filmnek számított. A mai napig meg lehet nézni az HBO GO-n, de Amerikában a Netflixen is fenn van. Ugyan azóta is folyamatosan írok filmeket, és ezekkel folyamatosan pályázok a Magyar Nemzeti Filmalapnál, de eddig nem jött össze újabb pénz a forgatásra.

Attól, hogy nincs újabb filmem, a filmes énem él. Ez egy ilyen játék, ki kell bírni. A filmben épp az a kegyetlen, hogy olyan nagy mé­dium, hogy sok pénz kell hozzá, de az nem érdekes, hogyan szeded ezt össze. Ha nincs éppen a mozikban alkotásod, akkor felmerül a kérdés: miért nem csinál újat? Hát csinálja, csak éppen nem kap hozzá támogatást. Nagyon izgat, hogyan is lehetne függetlenül, önállóan megvalósítani az ötleteimet, nulláról indulva filmet készíteni.

– Eredetileg festőművésznek készült. Könnyebb jó filmet csinálni, mint jó képzőművészeti alkotást?

– Úgy tűnik, nekem könnyebb. A film tulajdonképpen a festészet továbbélése. Hiszen én a festészetet abbahagytam már 22-23 éves koromban, nem jutottam semmire, nem tudtam magam fejben összerakni annyira, hogy állóképekben gondolkozva olyasmi jöjjön ki, ami miatt festőnek kéne lennem.

– Nem esik nehezére, hogy rendezés közben a kamera mögött maradjon, és nem előtte?

– Egyáltalán nem. Én nem vagyok színész. Az másfajta rutint kíván, másfajta edzést. Néha szoktak hívni filmbe, színházba, de ahhoz az kellene, hogy legyen elég idő a felkészülésre, megtaláljam benne a helyem egy erős jelenléttel, nem pedig valami véletlenszerűség mentén mozogjak.

– Kulturális műsoraiért számos díjat kapott. Vajon 17 év bulvárban töltött év után is megkapná ezeket az elismeréseket?

– Többször voltam az év műsorvezetője különböző fesztiválokon vagy szavazásokon a nagy show-k miatt is. Nem izgat, hogy ki hogyan próbál meg rendszerezni, mi a bulvár, a mainstream.

Mivel többfajta műfajban vagyok jelen, nagyon érdekelnek azok a kérdések, hogy mi a szubkultúra, mi a művészet, mi a már és mi a még művészet, de egyre kevésbé tudom, hol húzódnak ezek közt a határok. Mindegy is, szerintem. Ugyanazoknak az embereknek készülnek ezek a műsorok, és ha kapnak valamit, akkor az már jó, ez a fontos.

– Miért van az, hogy a kereskedelmi médiában értékesebb reklámfelület a bulvár, mint azok a témák, amelyek nem csak szórakoztatnak? Lehet-e ezen változtatni, egyáltalán kell-e?

– Érdekes kérdés, amire létezik egy egyszerű és egy bonyolult válasz. A kereskedelmi tévé, a nevében is benne van, egy pénzt termelő vállalkozás. Mint ilyen, egyetlenegy dolgot szeretne: hogy a kitűzött profit meglegyen. Ehhez pedig a legfontosabb, hogy minél több embert érjen el. Ez történik akár egy pékségben is, nincsen ebben semmi különös.

– De kenyeret elő lehet állítani fűrészporból meg biobúzából is.

– Ez a bonyolult része a kérdésnek. Hogy mit is nevezünk értékesnek a kereskedelmi televíziózásban, mert ez sokszor szubjektív. A Sztárban sztár leszek például a maga kategóriájában rendkívül minőségi műsor. Az, ahogyan felkészítik a versenyzőket, ahogyan jelen vannak abban a három percben, igazán professzionális.

Megjegyzem, az amerikaiaknál fel sem merülnek ezek a kérdések, senki nem ütközik meg azon, hogy a Broadwayn miért az Abba-musicalt játsszák. Bizonyos tartalmak eléréséhez léteznek más csatornák is, színházak, kiállítótermek.

– Melyik oldalon foglal állást: az emberek, mivel a szórakoztató műsorok érdeklik őket, a könnyű siker érdekében ezt kapják, vagy pedig ahhoz szoknak hozzá, amit eléjük tesznek, és emelni kell a színvonalat?

– Nincs optimális megoldás. Őszintén szólva én már rég elfogadtam, vagy inkább sosem izgatott igazán, ez hogyan is működik. Úgy hiszem, nem csak formálni kell az embereket, működik egy másfajta energia is: mindenkinek gondoskodnia kell saját magáról. Mindenki saját maga felelős azért, mit fogad be.

– Ha önön múlna, milyen irányba vinné el a kereskedelmi televíziózást, milyen műsorokat szerkesztene?

– Azt hiszem, egy kereskedelmi televíziónak nem lehetnék a vezetője, mert nincs meg bennem a képesség arra, hogy hatásosan és agresszíven megpróbáljak mindenkit kiszolgálni. Az én saját világomban, a filmjeim esetében az a szándék, hogy minél több embernek bármi áron tetsszen, nincs meg.

A saját életemben sokkal inkább a tartalom izgat. Ha az tetszik nekem, csak ezek után következik a kérdés, mennyire eladható. Nem akarok mindenkit kiszolgálni.