Test és lélek harmóniája

– Izgul a koncert előtt?

– Általában izgatott vagyok, de most kicsit talán felfokozottabb állapotban a szokásosnál: nem azért, mert sokféle szerepet kell elénekelnem, hanem mert az este folyamán ezeket úgy kell végigvinnem, hogy a program dramaturgiája ne törjön meg. És nemcsak az előadandó szerepekről van szó, hanem az egész est létrejöttéről.

Magam fogok konferálni az éneklés mellett, a saját elképzelésem szerint alakul a színpadkép, én választottam a közreműködőket – nagyon sok múlik tehát rajtam, nem beszélve természetesen a megálmodott művészi színvonalról, amiért főszereplőként sokat kell tennem.

Mindez izgatottságra adhat okot, miközben a lámpaláz – reményeim szerint – tudatos felkészüléssel kiküszöbölhető. Ha pedig ebből a különleges érzésből valamennyi megmarad, nem bánom, hiszen arra szükség is van.

– Hogyan lehetséges, hogy ilyen gazdag életművel a háta mögött még mindig van önben drukk?

– Minden szituáció más. Mindig adódnak ki nem számítható dolgok. De a kezdőknél tapasztalható erős izgatottság átalakul: nem blokkol, hanem inspirál. Elfoglalja a helyét az interpretálás öröme.

– A jubileumi koncertje előtt dupla izgalomban lehet része, hiszen egybeesik a karácsonyi ünnepi készülődéssel, a várakozással.

– Ez ettől különlegesen szép, hiszen összetett a feladat. Nemcsak az adventi várakozás, a Megváltó várásának az öröme, meghitt hangulata tölti ki a napjaimat, hanem az is, hogy egy ilyen szívemhez közeli eseménnyel állok az utolsó adventi vasárnap a közönség elé.

– Egyébként szereti az évfordulókat?

– Akár szeretem, akár nem, évfordulók márpedig vannak. Természetesen nagyon jó érzés, hogy hosszú évtizedeken keresztül ilyen szinten, ilyen körülmények között szolgálhatom a zenét, odaadhatom a közönségnek azt, amit a legjobban tudok, amiben a legelhivatottabb vagyok.

Különleges egybeesés, hogy harminc éve debütáltam Budapesten Gounod Júliájaként és huszonöt éve a milánói Scalában a Rigoletto Gildájaként.

– Fel tudja idézni az első benyomásait, amikor belépett a Scala kapuján? Megmaradnak ezek a pillanatok?

– Hát hogyne, hiszen életre szóló élmények, a pályám sarokkövei. Előbb a bécsi Staatsoper kapuján léptem be, majd következett a Scala, a Salzburgi Ünnepi Játékok, a párizsi Opéra Bastille, a londoni Covent Garden, a Metropolitan, a Lyric Opera Chicagóban, San Francisco, Washington, Barcelona, Madrid – még visszagondolni is gyönyörűség.

Ilyenkor mindig hevesebben vert a szívem, hiszen olyan operai szentélyek nyíltak meg előttem, ahol az elődök nagysága sok mindenre kötelez, például olyan odaadásra, maximumot szolgáló szorgalomra, amelyek szinte követelmények ezeken a helyeken. Természetesen az, hogy valakit – történetesen engem – ilyen legendás alkotóműhelyekbe mindmáig beengednek, próbatételt is jelent: eléggé elhivatott vagyok-e, hogy ott is megálljam a helyem?

Szép sorjában, egyenként kell kinyitogatni a próbatételek ajtajait oly módon, hogy az embernek legyen bátorsága belépni rajtuk, majd képes legyen megbirkózni a kitűzött feladatokkal. Minden alkalommal meg kell mutatni a tehetségünket azokon a színpadokon, amelyeken a műfaj legnagyobbjai léptek fel és énekeltek.

– Mennyi munka, erőfeszítés, öröm, kudarc van a világjárásban? Abban, hogy világhírű és keresett operaénekes lett?

– Röviden: nagyon sok. A kilencvenes évek kommunikációs technikája mellett egy nemzetközi karrier nagyon megerőltető volt lelkileg. Kiszakadva otthonról, mindig más közegben, mindig mindenhez alkalmazkodva, megfeszített tempóban dolgozni. Lélekromboló, nagyon fárasztó ez a gyökértelenség.

Még akkor is, ha a szakmai vágyaim teljesültek. Közben nyelveket is tanultam, ami manapság már nem újdonság, de akkoriban egy főiskoláról kikerült fiatal művész számára egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a világ bármely táján meg tudja értetni magát.

– A sikerhez kell a szépség is? Hadd idézzem egy rajongója kommentjét: „Csodálatos, szimpatikus, gyönyörű nő sok van, csodálatos, szimpatikus, gyönyörű hangú csak kevés.”

– A szépség nem csak a külső megjelenésben rejlik. Fontos a test és a lélek között meglévő harmónia is. A színpadon csak a karizmatikus tehetség tud katartikus élményt okozni. Aki megfelel ezeknek a kritériumoknak, szépnek tudja láttatni magát a színpadon.

A szépség ugyanis relatív fogalom, filozófiai meghatározás. Hogy mi a szép? Különböző emberek vagyunk, tehát különböző dolgokat látunk szépnek. És ne felejtsük el, a különböző koroknak, tájaknak a szépségideálja is különböző. Azt, aki nem rendelkezik az említett karizmatikus tehetséggel, efféle felemelő, magasztos szépséggel, nem fogják vonzónak látni.

Miről is szól Offenbach Hoffmann meséi című operája? Hoffmann abba a nőbe szerelmes, aki négyféleképpen jelenik meg a színpadon. A befogadó, elfogadó, melegséget adó, megbocsátó nők a „kelendőek”, őket látják szépnek.

– A szépségen túl a lelki béke is fontos. Keresi? Megtalálta?

– Kellenek lelki kapaszkodók, és szükség van biztos családi háttérre is. Ép testben ép lélek, vagyis fontos karbantartani a testet, az izomzatot. Egy énekesnek teherbírónak kell lennie, amihez elengedhetetlen a jó izomzat, még ha nem is lesz az emberből body builder.

– „Nem akarok már semmiben sem bizonyítani” – nyilatkozta a közelmúltban. Nem arról szól inkább a művészi pálya, hogy folyton bizonyítani kell?

– Nem annyira az állandó bizonyításra, inkább a feladatok teljesítésére van szükség, hogy felépüljön egy életpálya. Ha az ember ezt jól csinálja, nem jön elő a megfelelési és bizonyítási kényszer.

– Annyiféle színt megmutatott már a tehetségéből. Ahogy látom, szereti a „kikacsintásokat”, hiszen egyebek mellett énekelt operettet is. Még miben tenné magát próbára?

– Világ- és népzenét is énekeltem. Sokféle módon feszegettem az éneklés határait. Egyéb alkotói megnyilvánulások, mint például a fotózás, egyelőre nyitott dolgok. Most még annyira az éneklés van jelen az életemben, annyi új feladat áll előttem ezen a területen, hogy minden alkotói energiámat arra fordítom.

– Azért a lélekemelő misszióra szakít időt. A Pető Intézet jószolgálati nagykövetnek választotta, nemrég pedig az Ökumenikus Segélyszervezet adventi gyűjtőakcióját segítette.

– Az empátia számomra abból áll, hogy a másik ember helyzetét megértsem, segítsem. Van egy kedvenc gondolatom, amit hosszú évekkel ezelőtt felírtam egy lapra és kitettem az éjjeliszekrényemre. Hogy kitől származik, arra már nem emlékszem, de úgyis a tartalom a fontos: „Ami a tied, abból adj. Az adakozót Isten adománya itt megsegíti és odaát élteti.”

– Élete során a világ több városában élt, de szíve hazahúzta. Nem bánja?

– Ha bánnám, nem lennék itt. Meg kell hoznunk a döntést, és utána jól kell érezni magunkat a döntésben. Az egész pályámat itthonról irányítottam, és néhány éves berlini kint lakástól eltekintve mindig Magyarországon éltem. De Berlinből is sokat jártam haza.

– A hazatérés egyben azt is jelenti, hogy kevesebb külföldi felkérésre mond igent?

– Egy idő után az utazások egyre fárasztóbbak, egyre nehezebben szakad el az ember az itthoni környezetétől. És meggyőződésem, hogy a magyar közönségnek is jó, ha egy érett művész az ő szemük láttára teljesedik ki még jobban.

– Gondolom, világjárása idején nehéz volt összehozni, hogy együtt karácsonyozzon a család. Most könnyebb?

– Hozta úgy az élet, hogy egyedül töltöttem a karácsonyt, de szerencsére nem ez volt a jellemző. Akkor sem, ha éppen a világ másik végén szerepeltem. Valahogy megoldottuk, hogy együtt lehessek a családommal, elsősorban a gyerekeimmel.

A fiam és a lányom is a saját életét éli, nagyon elfoglaltak, és mivel külföldön laknak, nem könnyű megszervezni az együttléteinket, de a karácsonyt ők is fontosnak tartják, így mindig sikerül összejönnünk. Számomra ez a legszebb ünnepkör, az adventi időszak minden pillanatát élvezem.

Díszítem az otthonom, elgondolkodom magamon, az életen, a hozzám tartozókhoz fűződő viszonyaimon.