Egy elfeledett világ nyomában

Jó kis cukrászda ez Budafokon. Sokáig sziszeg a kávégép, majd a tejhabba kevert feketét elénk teszik.

Kőnig Levente amúgy a hét bizonyos napján egy közeli órásmesternél tanyázik, s ott várja azokat, akik a telefonos, internetes egyeztetést követően egy-egy remek, de fizikailag meggyötört, elhanyagolt, működésképtelen órával keresik fel, s elmesélik neki annak történetét. Bármit nem vállal el javítani, ahhoz az is szükséges, hogy az óra megszólítsa: „Szervusz, Levente! Lám, itt vagyok!”

– Modern világunkban, amikor elárasztanak bennünket a tömegórák, és sokak egyetlen időforrása a mobiltelefon kijelzője, feledésbe merül a tradicionális és minőségi órák hordása, javíttatása. És engem ez az elfeledett világ érdekel.

Az órajavítást fejlett korunk web­di­menziójába emelve megpróbálok olyanokhoz is eljutni, akik a vi­lághálón keresnek órajavító is­mereteket. Tőlem például megtudhatják, hogy egy, az Osztrák–Magyar Monarchia területén készült ezüst zsebórát hogyan lehet res­taurálni úgy, hogy működőképes legyen.

Persze nem volt könnyű a középkorú férfinak eljutnia erre a műkedvelő órajavítói szintre. Kőnig Levente Budapesten született. Építőgép-szerelő szakmát tanult, majd közlekedésgépészeti szakközépiskolát végzett Debrecenben. Vizsga után visszaköltözött Budapestre, s egy targoncajavító vállalkozásnál helyezkedett el. Aztán váltott, s már huszonegy éve egy logisztikai cégnél dolgozik kárügyintézőként.

– Ez egyfajta kríziskommuni­kációs munka egy világcégnél. A központi osztályozónál napi több százezres tétellel ipari szortírozás folyik, s ha a beérkezett áru széttörik a szalagon, minden ügyet aprólékosan kivizsgálva el kell döntenem, hogy a baleset a rossz csomagolás következménye vagy egy belső hibáé. Webshopok küldeménye, egyedileg feladott termékek gigagarmadája fut át rajtunk.

És ebből a nagy mennyiségből kiindulva van is munkám bőven. Hát igen, zsírpapírban nem lehet festményt vagy porcelánt feladni. Mindezekből akár jogi probléma is adódhat.

Kőnig Levente tizenöt évvel ezelőtt beleszeretett egy Marvin órába, de amikor meg akarta venni, azt mondta az órás: „Svájci órát akar? A Marvin egy belépő szint, de vannak nívósabb gyárakból, sőt műhelyekből kikerült alkotások is.” Olyan volt ez a mondat, mintha rátüsszentettek volna. Megfertő­ződött.

– Pedig azt hittem arra az órára, hogy olyan, mint a Rolex, hiszen hibátlan számlapja volt. Aztán az órásmester mutatott olyan órákat, amikért a lakásomat kellett volna odaadni. Azért megvettem a Marvint, majd az interneten barangolva egyre több „gyönyörűen szervizeltként” hirdetett órát, ám a csomag kibontásakor kiderült, hogy azok elhanyagolt, törött tengelyes ketyegők.

Így aztán az új szenvedély kárvallottjaként egyre több órást kerestem fel a javítandó órákkal. Amikor átvettem a már járóképes órákat, mindig megkérdeztem, hogy elnézést, mit csinált vele, mire mind azt felelte: csak nem képzeli, hogy elmesélem a szakmám értelmét?

Ez lehetett a fordulópont Kőnig Levente életében, mert összevásárolta a létező szakmai könyveket és szerszámokat, s nekiállt maga javítani. És tíz évvel ezelőtt megtalálta budafoki mesterét is, Tóth Lászlót, aki azt mondta: elmondok mindent, nincs benne titok.

– A kvarcórának nincs lelke. A klasszikus, tradicionális felhúzós vagy a kéz rázkódására önmagát felhúzó karóra az igazi. S vajon mit csinál az órás a lupéval? Annyira, de annyira érdekelt.

És a tudás évről évre rakódott rá. Az egykori órás szűkszavúságára egy internetes műszaki blog indításával válaszolt. Ma már napi 75 és 8600 közötti watchmaker nevű fórumának a látogatottsága. És az órától eljut akár a társadalompolitikai, ipartörténeti kérdések tisztázásáig.

„A publikáció tárgya egy IWC Schaffhausen C83-as kaliberszámú aranyóra, amely teljes felújításra érkezett órásműhelyembe, számlapretusálástól egészen a tokjavításig. Az 1942-ben gyártott karóra nem mindennapi darab, így a művelet meglehetősen látványos folyamatnak ígérkezik. Akkor lássunk neki.

Mai fejjel nehéz megérteni, mi késztetett egy embert arra, hogy egy prémiumkategóriás karóra aranytokját eladja törtaranynak. Sajnos 1946. július 10-én világrekordot döntött a magyar infláció, ugyanis ezen a napon 348,46 százalékos pénzromlás következett be, vagyis az árak 11 óra alatt a duplájukra nőttek.

Nos, a 2008-as zimbabwei válságig hazánk tartotta ezt a szomorú csúcsot, ezzel együtt az 1945–46 során zajló magyarországi hiperinfláció iskolapéldája lett a gazdasági összeomlásnak. Budapest utcáit elárasztották az értéktelen papírpénzkazlak, szinte mindenki túlélésre rendezkedett be.

A hétköznapok embere tojásért tejet, brikettért kenyeret cserélt, mások viszont aranytartalékaikból gazdálkodva élték túl a válságot. Mindent eladtak, ami arany, talán ezzel magyarázható a mai napig virágkorát élő zsebóra-beépítések és -konverziók előretörése” – olvasni például egyik műszaki leírásában.

– Javítási naplóim képanyagai rendhagyó módon szakmai és művészettörténeti kiegészítéssel fűszerezve megpróbálnak kitörni a száraz és szürke műszaki tartalmak világából. Ma már azonos ETA szerkezetek vannak más-más óramárkában. Ugyanaz a százezresben, a nyolcszázezresben és a 3,7 milliósban is.

Úgy vagyok vele, hogy ha a serpenyős rostélyos a menzán 600 forint, s ugyanaz a drága étteremben hétezer, de most csak jól akarok lakni, akkor nem pazarlom a pénzemet.

A szerkezetek uniformalizálása azt jelenti, hogy megkeverem az asztalomon, s ha ki is cserélem a szerkezetüket, összerakom úgy, hogy mind a kettő menni fog. Ami érdekel, az az igazi presztízs, a patinás saját műhelyből kikerülő szerkezetes óra. A második világháború előtt még ilyeneket gyártottak. Ezeket javítom örömmel.

Munkájához tudás, ügyesség, jó szerszámok és egy jó asztal szükséges. Annyira elterjedt a híre, hogy az óragyűjtők már gyárlátogatásra akarnak elmenni hozzá, mint a néha sárga sisakot felvevő miniszterek az öntödében. De hát ez a birodalom csupán hat négyzetméter a lakásában. Egy kis szoba.

Pénzt nem akar ebből keresni, és csak azt vállalja, amit akar, érdekességeket, ritkaságokat. És az órákkal jönnek az egyéb kordokumentum-ritkaságok.

– Egy bácsinak volt egy vekkere, s behozta megjavíttatni. Mikor eljött érte, azt kérdezte, elmennék-e a Körtérre a lakására, mert mutatna egy időkapszulát. Így kaptam meg egy nyugdíjas levelezését Kádár Jánossal. Kádár felolvasta azokat a leveleket az MSZMP XIII. kongresszusán, amelyek ösztönözték őt a munkájában – közöttük volt annak a neve is, akinek levelei később hozzám kerültek.

De bukkantam így kitelepített magyarok levelezésére, s jutottam el Brauswetter János órásmester – aki a saját nevével ellátott órákat forgalmazott – utolsó leszármazottjához is. Azt mondta előtte, hogy csak 10.00-kor fogad. Tüzér volt, 83 éves, szerette a pontos időt.

Úgy gondolja, amit az interneten megoszt, az értéket képvisel az uniformalizálódó világgal szemben. Legutóbb egy, az 1800-as évek végéig gyártott, negatív fel­hú­zó­szerkezetes Zenit zsebórát javított. Lengésszám beállítása, olajozás, tisztítás, történeti publikációval.

Kőnig Levente a jövőjét az oktatáshoz kapcsolható gyakorlati képzés nyújtásában látja. Kicsi szobája tanműhely lesz, ahol filmezni is lehet.

A szombat az igazi napja. Leteszi terhét, az elmúlt napok kárfelmérését, a zsírpapírba csomagolt festmények problémakörét. „Az asszony vásárol, a gyerek udvarol, én pedig csak javítok.”

A mechanikus órák olajozásához ötfajta olaj keverékét használja. Mágus. De ez az ő titka.