Mesefalu mozival, szőlővel, szeretettel

Tolna Vármegyét-is, ha van kedved, el-járd,

Hol van Simontornya, Földvár, Tolna, Szekszárd.

De hogy a’ nagy veszélyt életre ne várd,

A’ vörös bortól szád, mint lehet, elzárd.

Sajnálatos módon súlyos igazságtalanság került Losontzi István nagykőrösi gimnáziumi igazgató 1773-as, fentebb olvasható költeményébe, amely az általa írt Hármas Kis Tükör című tankönyvben jelent meg. (Ráadásul ez a mű egészen a XIX. század közepéig a legelterjedtebb diáknyomorító volt Magyarországon és Erdélyben!)

Az igazságtalanság oka: kimaradt a felsorolásból látogatásunk úti célja, Bölcske. Jó, értem én, ha Losontzi uram mind a negyven környékbeli bortermő települést megverselte volna, hát biztosan megbicsaklik a páros rím képlete, de ha már ott jártunk, hát igazítsuk meg ezt a zöngeményt imigyen:

Tolna Vármegyét-is, ha van kedved, el-járd,

Hol van Simontornya, BÖLCSKE, Tolna, Szekszárd.

(A többi maradhat, és bocs’ kedves /Duna/földváriak…)

Vagyis a „Mi kis falunkat” felfedező csapatunk ezúttal egészen Bölcskéig merészkedett, amely nagyjából 100 kilométerre van Budapesttől, szorosan a Duna mellett, Dunaföldvár és Paks között, félúton. Mégvagyisabbul jöttünk célja: megtekinteni és főleg megkóstolni a versben megénekelt, s reményeink szerint is „nagy veszélyt”, de legalábbis pityókás jókedvet okozó helybéli vörösbort. No meg a fehéret is. És ha adnak, hát a pálinkájukat is…

Dunaföldvárig a 6-os autópályán lehet robogni, de onnan már csak egy mellékút vezet Bölcskére, így az kikerül az észak-déli főirányból. Bár azt hiszem, inkább jó, mint rossz, hogy elkerüli a 6-os – ami ráadásul évezrede az itteni, „hodu utu” volt –, mert az a római provincia határvidékén, a limesen halad tovább.

Ott viszont volt forgalom… Például II. Lajos magyar király 1526. augusztus végén itt igyekezett lefelé, hogy le ne késse a mohácsi vészt, hogy aztán a győztes Szulejmán pár nappal később, szeptember elején ugyanitt nyomuljon fölfelé, Budára.

Bölcskét mai rajongói egyszerűen csak mesefalunak emlegetik, s ebben van is igazság. Ahogy az egyik poétalelkületű helybéli ingatlanos írja kedvcsinálóként: „A fényes Budától fertály órára csupán, hol a büszke Duna dombok ölébe vájta partjait, a szelíd lankák apró falucskát rejtenek. Szótlan halászemberek lakták e vidéket egykoron, másrészről szorgalmas földmívesek neveltek édes szőlőt szelíd lankáikon, hűvös pincék mélyén gyűjtve nemes nedveit.”

Hogy a nemes nedvek között pálinkát is találunk majd, annak biztató jeléül ápolt barackosok közt vezet az út, hogy aztán átadják helyüket a szinte mindenütt megtalálható szőlőnek. És akkor talán kezdjük is az ismerkedést Bölcskével a pincefalu(k) környékén, amelynek története a régmúltba vezet.

Mert errefelé, bármerre nézünk is, ezredévek jönnek szembe; ha valaki leás egy-két métert, bizton talál valamit a rómaiak korából vagy a honfoglaló magyaroktól. Például 1868-ban arról írt a helyi sajtó, hogy „Bölcskén, május 19-én, egy földmívelő pinceásás közben, összesen hatodfél fontot nyomó arany és ezüst régi pénzeket talált egy fazékban elásva”. (Egy magyar font nagyjából fél kiló, a hatodfél pedig öt és felet jelent, vagyis nem egész három kiló lehetett a lelet.) Egyesek szerint a bölcskeiek azóta is buzgón ásnak…

Ami pedig a borászatot illeti, hát az is a rómaiak óta dívik errefelé. A szomszédos Dunakömlődön állt az egyik római kikötőerőd, a Lussonium, az itt állomásozó egység (cohors) katonáinak készítették a bort. Bölcske északi szélén pedig egy hídfőállást építettek, ami ma a Dunában fekszik, ugyanis pár ezer év alatt a folyam egy kicsit odébb úszott.

A IV. századtól kellett az addigi jobbára fa őrtornyokat kőből épült erődítményekre cserélni, védekezésül a keleti lovas népek egyre veszélyesebb rohamai ellen. Ki tudja, talán már akkoriban is mi próbálkoztunk…?

Ugorgyunk – mondanánk Pósalaky urammal – néhány évszázadot: a szőlő és a bor szerepe a kora középkorban egyre fontosabb lett. Ekkor már a helyi alkeszeken kívül nemcsak a katonák, hanem a papok, a szerzetesek is italoztak, természetesen egyházi szertartásokba burkolódzva…

A szomszédos településeken működő bencés klastromokban élő szerzeteseknek például naponta minimum egy hemina, azaz három deci bor járt. Miközben felhívnám a figyelmet a minimum szóra, azért lássuk be, három deci a fentebb megverselt „nagy veszélyhez” bizony kevéske.

Hogy aztán miért éppen a muzulmán – értsd: bornemissza – törökök érkezése lendítette fel errefelé a borkészítést, annak egy magyarázata lehet: ha nem is itták, de jó adóalanyt találtak a nemes nedűben. Feltételezések szerint a pincefalu keletkezése is erre az időszakra tehető.

Aminek meglátogatását tovább már ne halasszuk; kedves kísérőnk pedig nem más, mint Bölcske polgármestere, a 34 éves, immár másodszor megválasztott Baranya István.

– A pincefalunk valójában három pincefalu, mert a település három pontján helyezkedik el. Van negyedik meg ötödik is, csak azok kisebbek; az egyikben pél­dául csak a szomszédos Madocsa borospincéi vannak, náluk ugyanis nincsen domb, így hát egy régmúlt megállapodás szerint ezzel a pincesorral kisegítettük őket. Egyébként is össze vagyunk nőve: ugyan van saját polgármesterük és képviselő-testületük, de a hivatali apparátus közös.

A pincék általában 10-20 méteresek, a java jó száz éve épült, öt-hat méter mélyen találhatók, s mivel a domboldalakon tornácosan sorakoznak, sok benyúlik a fölötte levő pincesor alá. A környék löszös-agyagos talaja kiválóan alkalmas a szőlőtermesztésnek, átlagosan 400 négyszögölről 15 hektó bor jön le. S hogy mifajták? Irsai Olivér, olaszrizling, hárslevelű, királyleányka, kékfrankos, zweigelt, illetve cabernet.

– A Baranya családban öröklődik a borászat?

– Gyanítom, hogy igen. Én egyébként a VI. István vagyok a sorban; hogy mit csinált az első öt, pontosan nem tudom, de édesapámé volt ez a pince, sőt a mai napig ő is velem együtt ügyködik: dolgozik a szőlőben, és saját bora, saját hordói vannak.

– Egy pincében két dudás?

– Talán ezt elkerülendő osztjuk meg a munkát… Napjainkban már több gasztronómiai eseménynek is helyet ad a pincefalu: itt tartjuk például a falunapot, amit mindig az október 7-hez legközelebbi hétvégén rendezünk.

– Miért, mitől nevezetes október 7-e?

– Utolsó Árpád-házi királyunk, III. András, 1291. október 7-én állított ki itt egy oklevelet, amely a község eddig ismert első írásos emléke. Aznap egyébként a király és kísérete Bölcskét választotta szálláshelyül, mert itt enni-inni kaptak.

A falunap egyébként nagy ünnep, fellépnek a civil szervezeteink, jönnek az innen elszármazottak, főzőversenyt és természetesen borkóstolást is tartunk. Bölcske évszázadokon át híres volt terményeiről, ahogy száz éve írták: „Esti hajóval indul a sereg, hajnalra a vásárcsarnokban vannak, délután 4 órára ismét otthon. Gyümölcs, zöldbab, borsó, lencse, sovány és kövér baromfi kimondhatatlan tömege kerül innen budapesti fogyasztásra.”

Végül VI. István előhúz egy méretes kulcscso­mót – a helyiek szerint ez tekintélyt ad pincének, gazdá­nak –, s elmondhatjuk: végre-valahára megérkeztünk!

A polgármester pincéje nagyon rendben van, alkalmas a baráti vendéglátásra, mi több, még a szőlő feldolgozására is. Ahogy az egy pincétől tél végén elvárható, bent fene hideg van, amit Baranya uram egy kis szíverősítővel enyhít, majd megkóstoljuk borait is: a fehéret, a pirosat, sorban, ahogy illik.

Búcsúzóul még elárulja, mi is az a finánclyuk. Ez, kérem, a boltozatos pincék végén levő, a leskelődő, kutakodó, muslicakergető fináncok elől elfalazott mélyedés, ahová az elődök sikeresen rejtették el a be nem jelentett bort. Ami persze csak a régmúltban volt lehetséges, ma már ilyesmi senkinek eszébe sem jutna…

A település honlapján, mint a falu neves szülötte és lakója, első helyen Kegyes József (1834­–1914) vándor portréfestő szerepel, akinek életéről, munkásságáról 2016-ban könyvet adott ki a helyi önkormányzat.

A második helyezett Molnár Gábor (1908–1980), a XX. század népszerű vadász- és útleírásírója, aki egy évet Bölcskén, dr. Szakách Ernő kastélyában töltött gazdatisztként.

Én viszont sürgősen javasolnám e helybeli hírességek sorába Vizer János (1792–1862) uramat! Ő volt ugyanis a XIX. században Bölcske talán legműveltebb polgára, tiszttartó, érseki földmérő, mellesleg a bölcskei népélet egyik leghitelesebb ismerője, klasszikus művek fordítója. Tőle tudhatjuk például, hogy a település a Bőske vagy a Bővecske nevet „viselte vala”, merthogy az akkori emberek „kebel vágyai” kisebbek lehettek a maiakénál, megelégedtek kenyérrel, borral, amiben viszont „bővelkedettek”.

A focipálya már az új szezonra készül, még fedett játékoskijárójuk is van, csak éppen a csapat gyengélkedik mostanában: az egykori NB III-ból éppenséggel a Tolna megye II-ben vitézkednek. De lesz még feltámadás, ha hinni lehet a szurkolói fohásznak: „Mi mindig itt vagyunk, veletek küzdünk! Egy csapatért senki ellenünk!”

A nap már délutánba fordult, ideje hát moziba menni. Merthogy itt az is van, sőt mi az, hogy van! Konkrétan ez az egyetlen ma is működő falusi mozi Magyarországon.

– És ezt onnan tudom, hogy amikor a kétezres évek elején meg akartam szervezni a falusi mozik találkozóját, kiderült, hogy nincs másik. Egyedül maradtunk – mondja Gazdag Gyula, aki ötven mozis év után tavaly ment nyugdíjba.

A mozizást még a papája kezdte, pontosabban örökölte egy bizonyos Papp Pista bácsitól, aki a Nagykocsmában vetített 16 milliméteres filmeket. 1954-ben aztán megkérte Gazdag Gyula papáját, hogy vegye át az üzemet: kezébe nyomott egy tankönyvet, s ezzel el is intéződött a mozigépész-tanfolyam.

– Én meg, amikor csak lehetett, a moziban lógtam. Ment Chaplintől a Kölyök, a Spessarti fogadó, a Kísértetkastély Spessartban; állandóan telt ház volt, úgyhogy a Moziüzemi Vállalat úgy döntött, építenek egy igazi mozit. Ez lett a Rákóczi, tetején vörös csillaggal, ahogy kell. A hírverést egy utcára kivezetett hangszóró biztosította, ha látni nem is, de hallani azon is lehetett az éppen vetített filmet.

– És amikor bejött Fellinitől Az édes élet, és Anita Ekberg csodálatosan hullámzó keblei megbabonázták honfitársainkat, itt nem rövidült meg egy-két kockával a gépész bimbódzó erotomániája miatt a film?

– Tudom, hogy ez a szóbeszéd járta, s eleinte talán még elő is fordulhatott ilyesmi. De később ezek a jelenetek szabályos jegyzőkönyvvel érkeztek: mondjuk 56 kocka volt az ominózus pillanat, aminek a szélét piros festékkel is megjelölték.

– Na és ha pont ott szakadt el a film?

– Az azért elég gyanús volt. Egyszer a papához is kijött hasonló ügyben egy nyomozó, még ujjlenyomatot is vettek tőle, így aztán kiderült, nem ő babrált a filmmel.

Gazdag Gyula már kisiskolásként ott lábatlankodott a mozigép környékén, végül a ’80-as évek közepén vette át a mozit.

Vele történt meg a modernizálás: a Dolby-hang, a széles vászon, majd a digitális technika. Most pedig a pesti Corvin mozi kiszolgált, de nagyon kényelmes székeit szerelik majd be a kétszázvalahány ülőhelyre. Van erkély is: „A fiatalok szeretik. Ugyan onnan nem látni túl jól, de nem biztos, hogy ezt sajnálják.”

– Megígértem apámnak, hogy amíg élek, lesz mozi Bölcskén. Most, hogy már nyugdíjas vagyok, sem kell aggódnom, az utódom is megszállott mozis.

Későre jár, az esti ájtatosság ideje. Bekopogunk hát a fiatal Farkas Levente tiszteletes úrhoz, aki a református gyülekezetet vezeti. Tudni kell: majd' ötszáz éves(!) a helybéli reformáció, sőt 1864-ig szinte az egész község kálvinista volt. Mára fordult a kocka: kétharmad-egyharmad arányban vezetnek a bölcskei katolikusok.

– Cuius regio, eius religio, vagyis akié a föld, azé a vallás – mondja a lelkipásztor, indokolva az idők múlását és a helybéli hatalmasságok hitbéli változásait.

Bölcskén mindkét vallásnak gyönyörű temploma épült: a katolikusoké 1796-ban barokk stílusban, a reformátusoké pedig 1844-ben, klasszicista formában.

Farkas lelkész urat a teremtés kérdése erősen foglalkoztatja, ha jól értem szavait, igyekszik a vallási dogmát valahogy összeegyeztetni a tudományos tényekkel. Ezt szolgálják komoly távcsövei, amelyekkel a Naprendszer bolygóit látja, sőt a legnagyobbal már kikukucskálhat a Naprendszeren túli világra is.

Azért az ősrobbanás kérdésében nem értettünk egyet. Én magam, hívő ateistaként, egy 13 és fél milliárd éves dátumot erőltettem, ő viszont Noé bárkájánál – ami úgy nagyjából négy és fél ezer éve épülhetett – nem volt hajlandó az időben hátrább menni…

Szabadidejében fosszíliákat, ősmaradványokat, mamutfogakat gyűjt, a tárlók mellé pedig a gitárjait támasztotta. Mint kiderült, korábban nagy rajongója volt a heavy metalnak: az AC/DC-t, a Metallicát hallgatta és játszotta. Végzett harmónia szakon is, de ma már a zenéje, ahogy mondja, csakis Isten dicsőítését szolgálja.

Kicsit tanácstalanul indulok haza. Noé bárkájában lehettek mamutok?