Mesék, melyek hazavisznek

Furcsa válaszán mindenki nevetett, amit ő néma hümmögéssel jutalmazott. Fejét enyhén oldalra fordította, néha bólintott, ha úgy tartotta kedve. Mert a sors kegyes hozzá, magyarázta, amikor arról faggatták, hol és főként hogyan lehet összegyűjteni ennyi bőrredőt.

Azt már ki nem mondta volna, hogy ezt a kegyet senkitől sem kérte, s hogy az valójában átok. A pokol démonai művelnek ilyet az emberrel. Mert olyan isten bizonyosan nincsen, amelyik csakis azokkal az emlékekkel tölti meg az ember lelkét, újra és újra, amiket a legjobb volna feledni.

Nyáron, kamaszként kerültem inasnak az asztalos mellé. Előtte szűk két hétig a Német Demokratikus Köztársaságban jártam. Akkor még volt ilyen ország. Rendhagyó osztálykiránduláson láttam Berlinben a Falat. Kígyóként szelte ketté a várost. Lipcsében a Dallas Kórus a Szent Tamás-templomban énekelt Bach-dalokat. Éteri muzsika, aki ott, a főhajóban hallja a barokk mester műveit, annak lelke örökre megtelik kegyelemmel.

Drezdában megismertem Helgát, majd hazatérve a baráti körben kiderült, hogy Helgát többen is ismerjük. Az álomszemű lány később levelet is írt, az üdvözlésben név szerint megszólítva minden barátját, így a levél már csak emiatt is hosszabb volt annál, mint amennyit egy német kempingben eltöltött néhány vendégéjszaka amúgy indokolna.

Egy ilyen, élményekkel teli kirándulás azonban költséges dolog, és a pénzt az útra otthonról csak kölcsönkaptam. Amit az utolsó fillérig illett vissza­adnom. Azon a nyáron a július így talált rám az asztalosnál. Inasaként serénykedtem, pirkadattól napnyugtáig.

Eleinte minden jól ment. Csupán figyelni kellett, hogyan bánik a mester a fával. Arcáról, munka közben, eltűntek a ráncok. Elsőre így tűnt. Majd mosakodás után kiderült, csak a fapor ült meg redőiben. Fapúder, magyarázta, jó az öregedés ellen. Két hét múlva már nem csak forgácsot szedtem.

Éleztem, ráspolyoztam, illesztettem. A harmadik héten már vágtam, vinkliztem, csapoltam, s mire véget ért a nyár, két kezem munkájából összeállt egy szekrény és két támlás szék. Fenemód büszke voltam magamra.

Bámultam a tenyeremet, a szálkák szúrta ujjaimat, és azt se bántam, hogy a forintokat, amiket a munka alatt kerestem, már a nyár elején elköltöttem utazásra. Amiért azonban örökké hálás leszek azért a nyárért, azt az asztalosnak köszönhetem. És nem azért, mert megtanított a fával bánni, hanem mert elmesélte ráncainak történetét.

Élete éveinek száma épphogy átbillent a húszon, amikor egy napon kint találta magát az orosz fronton. Szinte meg sem érkezett, máris fogságba esett. A következő néhány évet a semmi közepén töltötte. Geográfiai és lelki téren is. Barakkban élt, melynek résein hol a fagyos szél bújt be, hol a nyár illata.

A tél abból a szempontból jobbnak bizonyult, mint a nyár, hogy mínusz 40 fokban nem repkednek rovarok. A fából készült barakkok nem védtek szinte semmitől. Sem hótól, sem esőtől. Télen kaptak némi tűzifát, de azt is olyan vizesen, hogy mire kiszáradt, jószerivel kitavaszodott.

A barakk közepén a kályha inkább csak díszként állt, mutatva a fogva tartók jóindulatát. Azt jelezte: itt emberek élnek, akik amúgy telente enyhén szólva dideregnek. Fűtöttek persze vizes fával is, és mantraszerűen mondogatták, hogy ahol a füst, ott a meleg. De a kályha más célt is szolgált.

A foglyok kitalálták, hogy olykor kérnek egy mesét. A kályhától. Kezdetben még csak a hazugságon, tódításon, csaláson kapott társaikat büntették azzal, hogy letérdepeltették őket a vasdob éhes szája elé, és az illetőnek teli tüdőből azt kellett kiabálnia: Kályha, adj nekem mesét! És a kályha adott.

Mindig olyat, amilyet a kályhába kiabáló ember ismert. S mivel bűnből és botlásból, az otthon utáni vágyakozásból fakadó bánatból bőven akadt arrafelé, idővel már az is meséért könyörögött, aki csak túl akarta élni testi-lelki fájdalmait.

Ezeknek a történeteknek a tüzénél melegedtek a magyarok, akiket a sors a semmi közepén összehordott. Ezeknek a tüzeknek a fényénél száradt a szikes pusztánál is szárazabbra az asztalos arca.

Mert a fagy és a hőség, különösen váltakozva, megcserzi az embert. Előbb a bőrét, aztán a lelkét. Amikor pedig az asztalos hazatért, sosem arra gondolt, hol töltötte kényszerű napjait.

Ha pedig mégis rátört volna a szorongás, számba vette ráncait, lapozott köztük, mintha mindegyik csak mese volna.