Rom és pusztulás egy város helyén

Horthy Miklós kormányzó elbukott kiugrási kísérlete (1944. október 15.) és a nyilas hatalomátvétel után két héttel Szálasi Ferenc miniszterelnök az egész országot hadműveleti területté nyilvánította. A szovjet hadsereg – amely szeptem­ber végén lépte át a Dél-Alföldön a magyar–román határt – súlyos harcokban a főváros felé közeledett.

Novemberben Szálasi úgy gondolta: „Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha a németek ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani.”

Serédy Jusztinián esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke felszólította, hogy nyilvánítsa Budapestet nyílt városnak. A nyilas nemzet-vezető december elején Hitlernél tett látogatásakor aztán eldőlt a főváros sorsa: nem lett nyílt város – szemben Rómával vagy Párizzsal, amelyek megmenekültek a harcoktól, s így a sok ezer halálos áldozattól, a mérhetetlen károktól. (Igaz, onnan még meglehetősen messzire voltak a német birodalom határai.)

A német haderő főparancsnoksága a Dunántúlt minden eszközzel meg akarta tartani, mivel azon túl már Németország következett. Magyar földön védték az Alpesi Erőd vonalát, fedezték a Balkánról megtizedelten visszavonuló csapataikat, amihez a magyar főváros elhúzódó ostroma nagy segítséget adott.

Edmund Veesenmayer német követ és különleges megbízott úgy fogalmazott: „Nem törődünk vele, amennyiben Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk.” Hitler megparancsolta a magyar főváros tartását „az utolsó tégláig”. A kiürítés és a kitelepítés után 800 ezer lakos maradt Budapesten.

A 2. és a 4. Ukrán Front – Ro­gyion Malinovszkij, illetve Fjodor Tolbuhin marsall vezetésével – de­cember közepén indított átfogó támadása következtében az ostromgyűrű 25-én zárult be a főváros körül.

A német egységeket – egyben Budapest védelmét – Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok irányította, valamint a teljhatalmú katonai biztosnak kinevezett Hindy Iván altábornagy, az I. hadtest parancsnoka – aki az októberi kiugrás meghiúsításában dicstelen szerepet játszott – a csapatai felett tényleges felügyeletet nem gyakorolhatott, csupán adminisztrációs ügyekben intézkedhetett. December 29-én a szovjet frontparancsnokok a megadásra felszólító ultimátumot juttattak el a bekerítettekhez, amit azok elutasítottak.

A szovjet parlamenterek a visszaúton – máig ellentmondásos körülmények között – életüket vesztették.

Az utcáról utcára, házról házra zajló öldöklő harcok, a bombázások és a tüzérségi sortüzek a pesti oldalon bő három hét alatt a Du­náig szorították vissza a védőket. A reménytelen helyzetben Pfeffer-Wildenbruch január 17-én aztán végre engedélyt kapott a minimálisra zsugorodott terület elhagyására. A Budára visszavonuló németek felrobbantották a két városrészt összekötő hidakat.

Budán és környékén a jórészt hegyes-völgyes, akkoriban még ritkásan beépített terep lehetőséget adott arra, hogy a németek – számottevő kötelékek bevetésével – felmentő akciót indítsanak a körülzártak felmentésére, s bár nagyjából 20 kilométerre megközelítették őket, végül is nem jártak sikerrel. A támadások és ellenlökések során a kör egyre szűkült, mígnem a vé­dők a Várnegyedbe szorultak.

Február 11-én aztán Pfeffer-Wil­denbruch úgy döntött, hogy megmaradt csapataival (24 ezer német és 21 ezer magyar katona) a tiltás ellenére is áttör az ostromgyűrűn. (A tábornok az akcióról küldött rádióüzenete után a készüléket összetörette, nehogy a tervével ellenkező utasítás érkezhessen hozzá.)

A Bécsi kapun át a Széna tér felé igyekeztek, amikor pusztító pergőtűz zúdult rájuk. Rengetegen haltak meg, estek fogságba. Végül a 45 ez­­res állományból mindössze tízezren jutottak át a szovjet állásokon, ám a budai hegyekben lévő saját csapatokat csupán 786-an érték el. A harcok 13-án értek véget.

Pfeffer-Wildenbruch és az akkor már vezérezredes Hindy (a feleségével együtt) fogságba esett. Másnap a német tábornokot Mali­novszkij elé vezették, amire a fogságából való hazatérése után így emlékezett vissza: „A tábornagy igen dühös volt. Rám kiabált, és tolmács útján azt mondotta: »Ha nem kellene a fejével Moszkvában elszámolnom, Buda főterén akasztatnám fel!« Hat hétig tartottam fel a csapatait Budapestnél. Már rég Bécsben kellett volna lennie.”

A budapesti csata az ostromot a pincékben átvészelő, ételben és vízben szűkölködő civil lakosság soraiból 25 ezer halottat és 50 ezer sebesültet követelt, az épületek egyharmada megsemmisült vagy megrongálódott.

Megakadályozta a vérfürdőt

A kitörésben vesztette életét az 51 éves Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy, a 13. német páncéloshadosztály, egyben Pest volt katonai parancsnoka is. A Wehrmacht-tábornok, a háború után tett tanúvallomások szerint, a januári harcok végén (a még november 15-én felállított) budapesti gettó ellen tervezett nyilas-SS támadást megakadályozta, így 68 ezren megmenekülhettek. Több, háborús bűnökkel gyanúsított személy perében tanúként vagy szakértőként szereplő Lévai Jenő író, újságíró, aki szerint a szélsőjobbtól szellemileg már korábban eltávolodó Szalai Pál könyvkereskedő, a Nyilaskeresztes Pártnak a rendőrséghez kirendelt összekötője – a zsidókat mentő Raoul Wallenberg svéd diplomata nevében – figyelmeztette Schmidhubert, hogy súlyos felelősséget vállal, ha a gettóban bárki is pogromot hajtana végre. Szalai 1945-ös kihallgatásakor azt mondta: „A gettó területére kirendelt rendőri erők vezetője jelentette nekem, hogy akció indul a párt, német és rendőri részről, hogy a gettót legyilkolják. Felhívtam Schmidhuber német tábornokot, hogy tud-e arról, az ő embereik a VII. kerületi nyilas pártszervezet vezetésével le akarják gyilkolni a gettót. Az akciót a párt részéről Lucska Vilmos vezette volna. A tábornok magához rendelte dr. Vajna Ernőt, a nyugatról ide küldött pártmegbízottat és Kubissy Béla rendőr őrnagyot. Az én tiltakozásomra felelősségre vonta Lucska Vilmost, és azonnal letartóztatta az egyik német katonát, aki az akcióban részt akart venni.” Lucska később mindezt az ellene indított (halálos ítélettel végződő) népbírósági perben vallomásával alátámasztotta. A Szalai–Schmidhuber megbeszélésre nem volt tanú. Viszont Veres Tamás, aki a deportálásokról, az országúti halálmenetekről Wallenberg megbízásából titokban fényképeket készített, állította, hogy a svéd diplomata megkérte őt: 80 példányban sokszorosítsa a Schmidhuber által aláírt német nyelvű szöveget, amely megtiltotta a gettó területén az atrocitásokat. A nyilasok nem kaptak felsőbb parancsot tömeges kivégzésekre, de a körbezárt fővárosban kilátástalan helyzetbe került fegyvereseik számos gyilkosságot követtek el. Az lényegében lehetetlen volt, hogy az egész gettót kiirtsák, de vérfürdőt rendezhettek volna (miként azt később Budán megtették). Az utolsó napokban német katonák vették át a gettó őrzését, így a kilengések elmaradtak. Szekeres József A pesti gettók 1945. januári megmentése című monográfiájában írja: „A körülzárt SS- és Wehrmacht-alakulatok parancsnokai jövendő sorsuk alakulása miatt már nem akartak a nyilas tömegmészárlások részeseivé válni.” Szalai Pál 2008. június 24-én posztumusz megkapta a Világ Igaza (Jad Vasem), a nem zsidóknak adható egyik legmagasabb izraeli állami kitüntetést és a Bátorság érdemjelet.