Van újság a szívünk táján?

A legtöbb ember úgy születik, hogy a szíve dobog. Még szép, ellenkező esetben nem élnénk. A szívünk már a korai magzati kortól kezdve üt, ver, pumpál. Egy átlagos emberéletben 2-2,5 milliárdszor, vagyis naponta mintegy 100 ezerszer. Anélkül, hogy erre megkérnénk, anélkül, hogy minden reggel berúgnánk, akár egy motort.

Ez azért van, mert a működését egy módosult szívizomsejtekből felépült, önálló ingerképző és ingervezető rendszer biztosítja. A szív jobb pitvarának hátsó falában található az úgynevezett elsődleges ingerképző központ, a szinuszcsomó. Meglétének és működésének bizonyítéka, hogy az ember szíve percenként 60-80-at dobban.

Tudományosan ezt úgy mondják, az önálló frekvenciája 60-80 ütés percenként, de mennyivel költőibben hangzik a dobban, mint az, hogy üt. Ha ezzel a csomóval amúgy valami baj lenne, a szívnek van „tartalékgenerátora” is, egy másodlagos ingerképző központ.

Ez a szívsövényben, a pitvar és a kamra közötti határon található, nevét is innen kapta: pitvarkamrai csomó. Ez is képes szívizom-összehúzódást előidézni, de percenként csupán 40-55 dobbanást.

Az meg már olyan, mint a félélet, és ki akar csak félig élni, nemde. S bár a kamraizomzat is képes spontán ingerképzésre, a szívnek addig jó, amíg a szinuszcsomó dolgozik.

Munkáját amúgy két külső, vegetatív beidegződés is (az X. agyideg és a vegetatív dúclánc) kiegyensúlyozó működése befolyásolja.

De vessünk véget e rövid anatómiai taglalásnak, és nézzük meg, miért is ez az öklömnyi, ritmusosan összehúzódó színizom lett a szerelem, a szeretet szimbóluma.

A nők szíve némileg gyorsabban ver, mint a férfiaké, de az erősebbik nem képviselői nehogy azt gondolják, hogy mindez miattuk van – kivétel lehet ez alól az a pillanat, amikor a nők figyelmet, ajándékot kapnak. Ilyenkor még az is lehet, hogy a férfiak szívverése is felgyorsul, és a két szerelmes szív együtt dobban. Ez amúgy tény: az érzelmileg közel állók képesek ily módon is egymásra hangolódni.

A helyzetet némileg bonyolítja, hogy amikor egy pad támlájába vésett stilizált szív alakot látunk – mert Peti szereti Klárit és talán Klári is Petit –, akkor az a forma szimmetrikus, két egymásba hajló ívszakasz. A gond csak az, hogy az ember szíve nem ilyen. Az emberi szív kúp alakú.

Ilyen padra rajzolt szíve leginkább a krokodilnak van. Ezt már az ókori egyiptomiak is tudták, és úgy gondolták, az embernek is ilyen lehet. De ne feledkezzünk meg azokról sem, akik szerint a tehén szíve a minta vagy éppen a tyúké, és van olyan elképzelés is, hogy nem is állat szíve, hanem egy növény, az ernyővirágúak közé tartozó silphium magva a modell.

Vagy a fügefalevél formája, amivel Éva és Ádám is szemérmesen eltakarta magát a paradicsomban, vagy esetleg a borostyán levele, mert az is olyan alakú, mint a stilizált szív formája.

Végül is mindegy, miért ilyen alakú a stilizált szív, amilyen. Szimmetrikus, könnyen rajzolható, funkcióját tekintve egyetemes értékű. Nyelvtől függetlenül a világ összes táján ugyanazt jelenti.

Felmerülhet a kérdés, persze, hogy miért nem az agy, a máj, netán a vese a szeretet helye, de erre viszonylag egyszerűnek tűnik a magyarázat: a szívet már az ókori egyiptomiak, a görögök és a rómaiak is a lélekkel azonosították. Úgy vélték, ha megszűnik a szívdobogás, vele együtt az élet, a lélek is eltávozik. És valóban.

Szép kép, kétségtelen, még akkor is, ha a lélek halála nem is feltétlenül függ össze a szív halálával. A transzplantációk korában ugyanis már az is tudható, hogy a szív más testében is képes dobogni, megmentve ezzel egy életet. És esélyt adva arra, hogy az illető újra tudjon szeretni.

Inkább középen, mint balra

Eskünél, himnuszt hallgatva az emberek gyakran a szívükre teszik a kezüket. Pontosabban a mellkasuknak arra a részére, ahol a szívük van. A legtöbb ember azonban valójában a tüdejére teszi a kezét, a szív ugyanis nem is annyira balra van, mint inkább középen, a jobb és bal oldalt elhelyezkedő tüdő között, kis részben még a test középvonalától is jobbra átnyúlva az emberi mellkasban. A helyes kézszívtartás tehát valahol a szegycsont középső területétől kezdve, a testtől a kardnyúlvány felé eső részén, középen lenne.

S bár annak is van irodalma, hogy a beültetett szívvel az elhunytra jellemző érzelmi-lelki tulajdonságok is öröklődnek, ez többnyire még a misztikum és a fantasztikum tárgykörében értelmezhető felvetések közé tartozik.

Tudósok ugyanakkor szűk húsz éve azt is felfedezték, hogy a szívben több tízezer olyan sejt van, ami hasonlít az idegsejthez, és ezek képesek emlékeket őrizni. S ha ez így van, még az is lehet, hogy amit ma sci-finek gondolunk, az nagyon is valóságos.

A szerelem és boldogság kérdése azonban leginkább tudományos alapon kapcsolható a szív dolgaihoz, s ennek – orvosbiológiai szempontból – nem sok köze van a romantikához. Annál inkább a szív által működtetett szervezetben lejátszódó kémiai folyamatokhoz.

Ha ugyanis a szív működése következtében a vérkeringés megfelelően működik, a szervek, a zsigerek, a mirigyek is teszik a dolgukat. Az agyban például egy dopamin nevű vegyület termelődik, ami hormonális és ingerületátvivő szerepet tölt be.

Emelkedik a pulzusszám, a vérnyomás, enyhe izgalmi állapotot idéz elő, ami abban segít, hogy jobban figyelünk a körülöttünk lévő világra. Vagy akár a mellettünk álló másikra. Termelődése összefügg azzal az élménnyel, amikor valami jó dolog történik velünk, a hiánya pedig képes betegségbe, mély szomorúságba taszítani.

Vagyis a dopamin és más, a boldogsággal összefüggésbe hozható, bennünk termelődő hormonoknak (pl. szerotonin, oxitocin) sokkal több köze van a romantikához, mint a szívnek. De ha a szív nem dobog, hormonok sem termelődnek, és akkor nemhogy a szerelemnek, de az életnek is annyi.