A magyar kultúra nyomában

– Milyen a viszonya a születési helyével, településével?

– Valóságos kapcsolatom nincsen a várossal, Pápával. Érettségi után elhagytam azokat az utcákat, ahol néha álmomban ma is sétálgatok.

– Kisgyermekként mi foglalkoztatta?

– Kizárólag az autóvezetés. Él egy családi legenda, miszerint nem hagytam fényképet készíteni magamról, hiszen falra akasztva nem lehetek majd sofőr. Aztán fényképész lettem.

– Kedvenc könyve?

– Marqueztől a Száz év magány és Szi­lágyi Istvántól a Hollóidő.

– Milyen zenét szeret?

– A jazzt, a bluest, s a csángó népzenét, mert az egyetlen, amelyben létezik ritmusszekció, úgy hívják, hogy gardony.

– Példaképei voltak?

– Biztosan voltak, de nem lehettek jelentősek, mert nem emlékszem rájuk. Felnőttkori példaképeim: Henri Cartier-Bresson francia és Sebastiao Salgado brazil fotográfus.

– Kivel beszélgetne egy pohár bor mellett?

– Velük! Ha beszélném a nyelvüket.

– Mindenkiben megbízik?

– Egész életemben sokat mozogtam terepen, emberek között, ezért azzal áltatom magam, hogy tudok olvasni a szemekből és a gesztusokból! Így aztán meglepő határozottsággal tudok nagyokat tévedni!

– Került már igazán kellemetlen helyzetbe? Itt az ideje, hogy el is mesélje!

– Sok-sok évvel ezelőtt egy hajnali géppel Havannából Managuába repültem. Ült mellettem egy nicaraguai zenész, aki begyűjtötte útközben az összes ellopható ételt és italt, mert a gyerekei otthon éheztek! Természetesen én is mindenemet odaadtam neki, majd leszállás után kiderült, hogy az előző napon új pénznemet vezettek be.

A régi córdoba semmit nem ért, dollárt átváltani nem lehetett, nem fogadták el, sőt jobb volt, ha nem látták nálam. A hőgutával fenyegető városban nem volt vezetékes víz a forradalom és a földrengés óta, így az előző esti teámat osztotta be szegény szervezetem egész álló napon.

Aztán későn éjszaka csak elindultam a sikátorok között egy nepper után. Idővel biztos voltam abban, hogy én innen ki nem jövök. A pár száz dolláromból és a vállamon lógó felszerelésemből egy ottani család ki tudja, meddig élhetett volna.

De egyszer csak a kezembe nyomtak egy gurigába tekert új córdoba­köteget, s már el is nyelte őket a sűrű sötétség. Még csak át sem vertek.

– Milyen szakmát tanulna szívesen?

– A hangszerkészítést.

– Gyűjt valamit?

– A magyar kultúra világban szétszórt darabkáit gyűjtöm leginkább fényképeimen megörökítve, különös tekintettel a Kárpát-medencére. Abbahagyhatatlan, mert olyan gazdag, s mert annyira szétszóródtunk.

– Szokott felesleges dolgokat vásárolni? Mondjon egy példát!

– Ha rajtam múlik, még a szükséges dolgokat sem veszem meg, nemhogy a feleslegeseket.

– Kedvenc helye a világban?

– Ez nyilván életkoronként változik az ember életében, de most már hosszú ideje a Székelyföld, azon belül pedig a Gyimesek.

– Magyarországon?

– A Balaton-felvidék, a Zemplén, az Őrség, de mindenekfelett a jelenlegi lakhelyem: Buda Vára.

– Mi jut eszébe a Balatonról?

– Autóstop, sátor, hajnali részegség.

– Mi a kedvenc sportja?

– A gyaloglás.

– Az okostelefonja mely funkcióit használja?

– Szinte az összeset. Szakmai ártalom is, hiszen mindig olyan készülékeim voltak, amelyek fejlett fotográfiai szolgáltatást biztosítottak. Így aztán minden ciripel nálam: az Instagram, a Facebook, az e-mail, az SMS, a Messenger, a GPS, a YouTube, a Spotify…Mondhatjuk úgy is, hogy áldozat vagyok.

– Mennyi idő alatt rakja ki a Rubik-­kockát?

– Soha meg sem próbáltam, de még a gondolatától is kiver a víz! Én olyat nem tudok, de hatalmas tisztelettel nézem azokat, akik forgatják. Ám büszke vagyok arra, hogy az általam készített Rubik-portré (képünkön) végigturnézta Amerikát a feltalálót bemutató ki­ál­lí­tássorozat nyitóképeként.

– Tapasztalata szerint mit tudnak külföldön a magyarokról?

– A Rubik-kockát biztosan ismerik.

Kaiser Ottó fotóművész Iskoláit befejezve, idős fényképészek műtermeiben próbálta kilesni a szakma titkait. Később a budapesti filmgyártó vállalatnál vállalt munkát, hogy a világítás, a fény-árnyék játék tudatos használatát tanulmányozza. Fotográfusként az elmúlt 15 évben a magyar kultúra, a népművészet, valamint építészeti és tárgyi emlékeinek megörökítésével foglalkozik. Munkája során több ezer helyszínen megfordult és csaknem 250, Magyarország jelenlegi határain kívül élő magyar alkotót keresett fel. Általában több könyvön dolgozik párhuzamosan, jelenleg a csángók hétköznapjairól és az Árpád-kori templomokról készít sorozatokat.