Doktor a fronton – Lumniczer Sándor portréja

A Lumniczer-dinasztia kiváló embereket, tudósokat adott a hazának. A nagyapa, Lumnitzer István neves botanikus, pozsonyi főorvos, az apa, Lumniczer József az Esterházy-uradalom jószág­kor­mányzója volt, míg a nagybácsi nem más, mint Schöpf-Merei Ágost, akit a hazai gyermekorvoslás megalapítójaként tisztelünk. Ebbe a családba született 1821. március 29-én Lumniczer Sándor Kapuváron.

A gimnázium felsőbb osztályait a soproni Líceumban és Pozsonyban végezte, orvosegyetemre Pesten és Bécsben járt. A nagy magyar orvosnemzedék legjobbjait mondhatta barátainak, kollégáinak: Balassa Jánost, Korányi Frigyest, Markusovszky Lajost, Semmelweis Ignácot. 1844-ben avatták orvos- és sebészdoktorrá.

Doktori disszertációja – „Orvos-sebészi értekezés a képlő sebészetről” – az első magyar nyelvű plasztikai sebészeti tankönyvnek tekinthető. A forradalom kitörésének idején a pesti egyetemen hadi sebészetet oktatott, 1848 augusztusában pedig maga is belépett a magyar honvédseregbe, és zászlóaljorvosként teljesített szolgálatot.

Részt vett a schwechati ütközetben, majd Görgei Artúr seregével a téli és tavaszi hadjárat szinte valamennyi csatájában. Görgei hamar felismerte az akkor még csak 28 éves fiatalember szakmai tudását és remek szervezőkészségét, így 1849 februárjában törzsorvosának nevezte ki. Gyors és hatékony intézkedéseivel Lum­niczer biztosítani tudta a megfelelő egészségügyi ellátást nemcsak a tábori, hanem a civil kórházakban is.

A betegségek megelőzését célzó rendszabályokat hozott, előírta a szolgálat alatt, a táborban és a harcmezőkön követendő eljárásrendet: „Táborban az orvos minden az egészség fönntartására vonatkozó pontokat lehetőség szerint alkalmazza, s mindent elkövetve, ami tőle kitelik, az egészségi állapot jó karban tartására, nem felejtvén el, hogy különösen táborban az életerős csapat valódi kincs.”

Görgei közbenjárására még 1849 nyarán kinevezték a hadügyminisztérium „Egésségi Osztályának” főnökévé, és egyben a központi kórházak vezető sebészévé.

A XIX. század derekán Magyarországon sem elég orvos, sem elég kórház nem volt, a polgári és a katonai kórházak egymástól függetlenül működtek. A tábori kórházakat csak 1848 szeptemberében kezdték megszervezni.

A csataterekhez közel úgynevezett harctéri kórházakat állítottak fel, melyek inkább csak elsősegélynyújtó helyek voltak, de jelentősen lerövidítették azt az időt, mire a sebesült komolyabb ellátáshoz jutott. Ezeket a mozgó kórházakat szekereken vitték a sereg után, működésükben pedig fontos szerepük volt a helyi, civil orvosoknak, akik sokszor a saját műszereikkel és saját költségükön látták el a sebesülteket, továbbá a polgároknak is, akik pénzt, eszközöket, ágyakat, ágyneműt és kötszert adományoztak.

A korabeli jelentésekből kiderül, hogy az ütközetekben a láb- és karsérülések voltak a leggyakoribbak. A csata helyszínéhez közeli ideiglenes kórházban csak a legsürgősebb beavatkozásokat végezték el: csillapították a vérzést, kötöztek, sínbe tették a törött csontot, összevarrták a sebeket.

A könnyebb sebesültek gyalog mentek tovább a kórházba, a súlyos sérülteket szekéren vitték a „fő kötöző helyre” vagy közvetlenül a tábori kórházakba, ahol akkoriban már altatásos műtéteket is tudtak végezni.

A harctéren szolgálatot teljesítő orvosoknak mérlegelniük kellett, melyik sebesült szorul azonnali beavatkozásra, illetve kit célszerűbb kórházban ellátni: „A golyó kivétele rögtön sebzés után könnyebb és célszerű, de ha az nagy üterek közelébe hatott, hol annak eltávolítása vérzés veszélyességével járna, kártékony törekvés volna” – írja Lumniczer Sándor 1849-ben kiadott honvédseborvosi könyvében.

A szabadságharc utolsó hónapjaiban a meggyengült menekülő sereg harcképességét és általános egészségi állapotát kellett fenntartania. A sebesültek és a betegek száma egyre nőtt, súlyos gondot jelentett a kötszer-, gyógyszer- és élelemhiány.

Mindennek a tetejébe 1848–49-ben kolerajárvány is pusztított az országban, a seregben azonban sikerült megakadályozni, hogy a kór nagyszámú áldozatot szedjen. Lumniczert is megfertőzte a baktérium, de betegen is követte a menekülő kormányt Aradra, majd Világosra. A fegyverletétel után internálták, majd büntetésként besorozták az osztrák hadseregbe, ahol közkatonaként, betegápolóként kellett szolgálatot teljesítenie.

1850-ben visszatérhetett Pestre, újra dolgozhatott, a Szent Rókus Kórház sebészeti osztályait vezette, később pedig taníthatott is. Ő vezette be először az antiszeptikus sebkezelési eljárást, több orvosi műszert is feltalált. A róla elnevezett érfogót ma is használják a sebészek.

Az 1880-as években a Magyar Királyi Orvosegyesület elnöke lett, részt vett az Országos Közegészségügyi Tanács és a Magyar Vöröskereszt létrehozásában. Tüdőbetegségben hunyt el Budapesten 1892-ben. Emlékét Kapuváron a Lumniczer Sándor kórház nevében is őrzi.

Hamvait halálának 75 évfordulóján, 1967-ben helyezték el a Kerepesi temetőben az 1848-as hősök parcellájába.

(Forrás – Antall József: Lumniczer Sándor és a pesti orvosi iskola. Egészségkalauz.hu)