Értékőrzés játékos formában

Amikor 1894-ben Kossuth Lajos meghalt, az országban két település volt, ahol egy évig gyászolták őt: Kazár és Vizslás. Demokrata érzelmű emberek laktak itt mindig.

Hiába tiltották a Habsburgok a feketében gyászolást, a palócok piros alapon fekete mintás ruhába, az úgynevezett Kossuth-gyászba öltöztek, piros-sárga-zöld színű selyemszalagból készítettek féketőt (főkötőt), így emlékeztek Magyarország kormányzó-elnökére. Kazáron a Kossuth-gyász-szoknyához a sötétkékfestő vállkendő, a „gyere haza kendő” tartozott.

Bocsi Éva babakészítő népi iparművész hatalmas ruhagyűjtemény birtokosa. A korhű népviseletet több mint száz baba öltözete őrzi. Közülük a legrégibb egy 1916-os, a Kossuth-gyász időszakát idéző viselet.

„Nincs olyan nap, hogy valamit ne foglalkozzak a népviselettel, a mi vidékünkével! Négy órakor kelek, azzal kezdem a napot, interneten utána kutatok. Több mint 2000 könyvem van.

Régen olyan öregasszony nem volt a két faluban, aki ne népviseletben járt volna. Sajnos ma már egy sincs, két éve halt meg az utolsó. Az édesanyámmal az 1970-es években kezdtük el gyűjteni a kazári és a vizslási népviseletet, a kivetkőzés utolsó hullámakor. 1945 után történt a népviselet elhagyásának nagy hulláma.

Édesanyám 1945-ben töltötte be a 15. évet, két idősebb lánytestvére örökölte a mama fiatalkori ruháit, és újat már nem lehetett kapni 1945 után. A jófajta anyagokat – mint a selyem, a kasmír – és gyöngyöket addig Losoncról hozták, ám a határ lezárult, a gyár pedig – ahol nemcsak a posztót, hanem a kasmírt is készítették – Szlovákiában volt. Így ezután már nem lehetett pótolni a ruhákat, újakat meg nem lehetett kapni.”

1960 után kezdődött meg a téeszesítés, az asszonyok is elmentek dolgozni a salgótarjáni üzemekbe, gyárakba, nem volt már lehetőség arra, hogy egy óra hosszat öltözzenek, vetkőzzenek reggel odahaza és a gyárban. 1970 táján bizonyos kor után az asszonyok igyekeztek levetni a viseletet, hiszen kényelmetlenné vált a sok ruha. Az ingvállat senki sem tudja megkötni saját magának, ám nem volt segítség az öltözködéshez, a fiatalabbak is dolgoztak. Ahhoz meg különösen kellett a segítség, hogy egy nagy ünnepen felöltözzenek, márpedig Sarlós vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe nem mindig esik hétvégére!

„Ezeket a szoknyákat akkoriban még örökölték egymástól, legalábbis az ünneplőszoknyákat. A szoknyát általában mindenki magának varrta, a bonyolultabb dolgokat, mint a mellényféle, a kiskabát, varró asszony készítette. Nemzedékenként volt egy-egy féketővarró asszony.

A kivetkőzéskor a ruhákat mi már nem azoktól vettük, akik jártak benne, hanem az utódoktól, akiket nem nagyon érdekelt. Nem szép állapotban vettük át, nem a java jutott már nekünk, a nagyját elvitték kereskedők.”

Az egyházi ünnepeket rangsorba állították régen, s aszerint öltözködtek. A legdrágább anyagnak a kasmír számított, de Kazáron és Vizsláson mégsem abba öltöztek a legnagyobb ünnepeken. December 25-én a legdíszesebbet, a selyemből készült ruhát vették fel, amit az aranycsipke féketővel viseltek, másnap pedig az ezüstöt, azt mindig a nagy ünnepek másnapján hordták, kivéve húsvéthétfőt.

Nagypénteken mindenki talpig feketében ment a templomba, még a fiatal lányok is. A mély gyászt kivéve, a fekete szoknyák alját mindig pirossal szegték fel. Nagyszombaton, amikor mentek a feltámadásra, a fiatal lányok talpig fehérbe öltöztek, batiszt- vagy gyári hímzésű tüllanyagot viseltek szoknyának.

A régi asszonyok minden szoknyát beszegtek, nemcsak felhajtották, hanem más anyaggal alá is szegték. Ha valaki nem volt elég szorgalmas, meg akarta spórolni ezt a munkát, és csak felhajtotta a szoknyát, jól kicsúfolták: agyonra szegett szoknyája van, azt mondták rá. Nem lóghatott ki senki a sorból, mindenki igyekezett betartani a szabályokat.

Hány alsószoknyát rejtett egy nagy szoknya Kazáron? Ötnél többet soha! Aki sovány volt, többet, aki testesebb, kevesebbet öltött magára, a szabály egyszerű volt: amikor az úton mentek, mindenkinek egyforma szélesnek kellett látszania.

A babakészítés szokása egészen az 1930-as évekig, a gyöngyösbokréta-mozgalomig nyúlik vissza, Kazáron már 1933-ban készítettek babákat. A népviseletbe öltöztetett babákat Pesten árulták a népművészeti jellegű boltokban. Mindkét faluban voltak asszonyok, akik játékboltban vásárolt műanyag babákra varrtak ruhát. Tiszta szoba, vetett ágy – arra ültették fel ezeket a díszes figurákat.

Nézzétek, milyen szépek voltunk, amikor még népviseletben jártunk, ma meg már nem vagyunk senkik sem – hirdették.

„Anyu elhatározta, hogy a születésnapomra csináltat nekem egy babát. De nem értek rá, így ő maga fogott hozzá titokban. Amikor elkészült, tetszett neki a saját alkotása. Mindez 1975 körül lehetett.”

Mindennek híre ment hamar, külföldön is. Van egy magyar vendéglő New Yorkban, ahol minden díszbabát Bocsi Éva édesanyja készített. Amikor már nem győzte, Évát bízta meg részfeladatokkal.

„Először gangákat (bő kötény – a szerk.) készíttetett velem, később az sem volt elég, én varrtam az ingvállat, szoknyát, alsószoknyát. Végül egyedül is csináltam babákat. Ezek eleinte játék babák voltak, később a babatestet saját magunk készítettük, csak a fejet és a csizmát vettük.

Bosszantott, hogy mindenhol csak matyó babákat látni, hát elhatároztam, hogy zsűriztetjük a munkáinkat. Elvittünk egyet a Hagyományok Házába, ahol azt mondták, nagyon szép, de egy baj van: a babatestet is magunknak kéne csinálni. 14 éve vittem el az első babámat a Hagyományok Házába, azóta így áll, felöltözve.”

Bocsi Éva eladásra nem, pályázatra, kiállításra készíti népviseletbe öltöztetett babáit. Két hétig is eljátszadozik azzal, hogy a testet elkészítse, újabb két hét, mire felöltözteti. Alkattól függ, milyen ruha kerül egy-egy babára.

„A babákat addig csinálom, szedem szét és rakom össze újra és újra, míg valakire nem hasonlít a faluból. És rendre fel is ismerik azokat. Ha jönnek hozzám ismerősök, mindjárt kiválasztanak egyet, és már mondják is: ez hasonlít keresztanyámhoz, nagynénémhez. Volt, amit csak fényképről látott az unoka, és arról is felismerte. Ez a legnagyobb elismerés nekem.”

A babák szépek, díszesek, hiszen eleink is nagyon szerették a cifrálkodást. A férfiaknak meg nem jutott más, mint a fekete ruha. Az 1880-as évek vége felé megnyíltak a Salgótarján környéki bányák, ott nem lehetett bő gatyában dolgozni, mint ahogy tették azt az aratóemberek. Nadrág kellett, nem szedhették össze a vizet a tárlókban, és később, a gyárakban is a pantallóféle városias viselet bizonyult praktikusnak.

Bocsi Éva népművészeti sikereit egy külön vitrin őrzi. A győri nemzetközi babaversenyen minden alkalommal első díjas lett. Gyakorlás, türelem kell ehhez, és több mint száz, saját keze munkáját dicsérő miniatűr lény.

Hogy melyik a legkedvesebb mind közül? Az összeshez meghitt kapcsolat fűzi. De van egy, amelyik picivel talán értékesebb: egy elsőáldozó kislány, kezében egy emléklap másolata. „1938-ban volt anyu elsőáldozó, akkor őneki adták ezt az oklevelet, amit a fiam lekicsinyített. A papiroson ez áll: Sándor Bódi Rebeka, emléklap.”