Mi rejtőzik a szemü(n)kben?

A művészettörténet egyik leghíresebb pillantása kétséget kizáróan Leonardo da Vinci Mona Lisájáé. Attól a pillanattól kezdve, hogy az olasz reneszánsz művész 1506-ban befejezte a művét, magasra tette a mércét a követői számára. A Mona Lisa a világ leglátogatottabb, legtöbbet elemzett, megénekelt és parodizált alkotása.

A hölgy egyik figyelemre méltó jellegzetessége különös és zavarba ejtő tekintete. A Lisa Gherardiniről készült portrén a modell kicsi, sötét szeme lágy és szelíd, ám ami igazán lebilincselő, az nem más, mint hogy úgy tűnik, a nézőjét követik, bármerre is megy, bárhonnan is pillant rá.

A szemek – a talányos mosollyal párosulva – azonnal odavonzzák a tekintetet, mély kapcsolatot alakítva ki a szemlélő és a mű között.

Roy Lichtenstein, az egyik leghatásosabb pop art művész legismertebb műalkotásai közé tartozik az 1963-as Síró lány, melynek nőalakját a holland mester, Jan Vermeer – észak Mona Lisájaként is ismert – Lány gyöngy fülbevalóval című képének (1665 körül) nőalakjához hasonlatosan ábrázolja.

A Lich­ten­stein-fest­ményen egy képregény stílusában ábrázolt lányt láthatunk, aki jól érzékelhetően szorong. Kezét a szája előtt tartja, pillantásából félelem tükröződik, miközben hullik a könnye. A néző figyelmét azonnal a síró szemek keltik fel: ha letakarnánk, mindössze egy normális, érzelmektől mentes arc maradna, ám a síró tekintet sokkal több érzelmet képes kiváltani a nézőből, aki a könnyek láttán kényelmetlenül érzi magát.

A két régebbi műalkotással – a Mona Lisával és a Lány gyöngy fülbevalóval cíművel – ellentétben a Síró lány szemei nem követik a nézőt – zavarba ejtve a szemlélőt és táplálva a kíváncsiságot: vajon mi baja lehet?

De vajon mi történik akkor, ha a lélek tükre sérült, torz vagy éppen hiányzik? A művészek közül Picasso­ munkáiban sok figyelmet szentelt a vakságnak. A vak személyeket úgy ábrázolja, hogy nem csak a szemük süpped be az egyik – vagy éppen mindkét – oldalon, amelyiken nem lát, de a kifacsarodott testtartás is arról árulkodik, hogy beteg, szomorú ember szerepel a festményen.

Festők szembetegségekkel

Közülük az egyik legismertebb művész Vincent van Gogh, aki sok más egészségügyi problémája mellett szembetegségével is küszködött. Testvérének már korán panaszkodott a látásproblémái miatt, szemfáradtságról beszélt. Ahogyan romlott az állapota, a képei úgy váltak egyre sötétebbekké, a világító testek köré szivárványszínű udvart festett, ami esetében valószínűleg zöld hályogra utalhat. Halála előtt néhány évvel jelezte testvérének, hogy festményei egyre sárgábbak, s nem tudja elképzelni, ez mitől van. Valószínűleg sárgalátása lehetett, amit az abszint vagy drogtúladagolás okozhatott. Rembrandtnak a térlátással voltak problémái, de ez az állapot inkább emelte tehetségét. A látásromlás ténye beépült Edvard Munch norvég festő alkotásaiba is, ami 1930 utáni képein érhető leginkább tetten.

Az olasz szobrász és festő, Amedeo Modigliani védjegyévé váltak az üres szemnyílások. Portréfestészetének gyakori jellemzője, hogy az egyik vagy mindkét szem helyét üresen hagyja. Különös módon ezt mégsem érzékeljük vakságnak.

Nem, mert elegáns megoldással a mandulavágású szemnyílás felületét a háttérhez erősen hasonló, harmonikus színnel festi meg. Ha a szem a lélek tükre, akkor minek a tükre az üres szemnyílás? Egyik portréjának modellje megkérdezte, hogy miért csak fél szemet kapott?

Modigliani azt válaszolta: azért, mert az egyik szemeddel a világot nézed, a másikkal önmagadba fordulsz. 1915-ben festette híres Önarcképét, amelyen Pierrot-nak, fehér bohócnak ábrázolta önmagát, aki szüntelenül a rövidebbet húzza riválisával, Har­lequinnel szemben. Modigliani saját magának is csupán fél szemet adományozott.

A kortárs művészek néha tudatosan úgy döntenek, hogy műalkotásaikról kihagyják alanyuk szemét. Eltávolítják, miként az Aziz és Cucher alkotópáros teszi számos képén: lefedik, vagy becsukva jelenítik meg.

Mindenkinek saját álarcot

Az emberiség legelső alkotása a legenda szerint egy árnyékot ábrázolt. Plinius szerint a festészetet egy fiatal korinthoszi lány találta fel, amikor körberajzolta kedvese árnyékát, mielőtt a férfi csatába indult. A festészet a halállal packázó emlékképként szolgált már az ókorban is. A létezést ugyanakkor az életben betöltött szerepek (is) jelentik.Ennek bizonyítéka a firenzei Uffizi Képtárban látható elveszett portrétábla mozgatható fedele, melyről üres szemgödrével egy fehér maszk néz ránk. A fedélen található felirat: Sua cuique persona – Mindenkinek saját álarcot. E kifejezés az álarcra és a szerepre utal, amit egyes ember úgy ölt magára, mint a színész a színházban.

A reneszánsz gondolkodás abból a neoplatonista hitből származott, hogy az ember lelke a testben, így a szemben is tükröződik, s ennek folyományaként a művész a művében ölt testet.

A szem általában nélkülözhetetlen része a portrénak, egy-egy ilyen találkozás a nézőt felkészületlenül éri. A művek hiányzó szemei kihívást jelentenek a befogadónak. A tekintet nem csak a lélek, de az identitás tükre is. A szemüktől megfosztottak látványa – a kontaktus teljes hiányában – elbizonytalanít.