Teniszpályáról a manézsba: ifjabb Richter József portréja

– Egy hetedik generációs artistacsaládban muszáj követni a tradíciót?

– Nem muszáj. A cirkusz világában nőttem fel, az anyatejjel együtt szívtam magamba a szakmát. Szüleim, Richter József és Richter Karola az egész világot bejárták. A hungarikumnak számító lovas akrobatika nálunk családi hagyomány, a Kossuth-díjas artista édesapám és a bátyám, Flórián is ezzel foglalkozott.

Mégis, én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy választhattam. Éltem is a lehetőséggel, a lázadó tinédzser korszakomban négy-öt évig másfelé fordultam: teniszeztem. „Civil” életet éltem: Budapesten laktam a nagymamámmal, edzésekre és versenyekre jártam.

– Más akart lenni, mint a többiek?

– Nem elsősorban én akartam, hanem a sportrajongó édesapám terelgetett más irányba. Ő és a bátyám számos szakmai díjat bezsebeltek már akkor – szüleim 1974-ben a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon Ezüst Bohóc-díjat nyertek, majd Flórián 2004-ben szintén Ezüst, 2008-ban pedig első magyarként Arany Bohóc-díjat hozott el –, és féltett attól, hogy ha artistaként nem érek a nyomukba, csalódott leszek.

Tehetséges teniszezőnek tartottak, 11. voltam a magyar ranglistán. Valami mégis hiányzott. Emlékszem, Fucsovics Marcival játszottam életem utolsó bajnoki meccsét a junior korosztályban, aztán 17 évesen valami visszavonzott a cirkuszba.

– Mi ez a „valami” a cirkuszban, ami nem eresztette?!

– Nem tudom. Szokták mondani: akinek a talpára ragad a forgács, az nem tudja onnan levakarni. A cirkuszban nincs két egyforma nap, folyamatosan utazom, új helyzeteket és új embereket ismerek meg. Amikor egy előadás után 1500 ember felállva tapsol percekig, az felemelő érzés. Függővé tesz.

– Az utazás izgalmát magam is értem, de egy idő után, esténként én vágyom az otthonomba, a saját ágyamba...

– Nekünk ott van az otthonunk, ahol a lakókocsink. Megjegyzem, egy oldalra kinyúló, 50 m2 körüli, kényelmes lakókocsiban nem olyan szörnyű ám az élet! A lakcímem alapján ugyan Budapesten lakom, de itt töltöm a legkevesebb időt, ugyanis évente 8-10 hónapot turnézom. Kettős életet élek: egyrészt aktív artistaként fellépek, másrészt igazgatom a Magyar Nemzeti Cirkuszt, amit édesapám alapított 25 évvel ezelőtt.

– Felfelé ívelő karrierű artistaként, 21 évesen vállalta a családi utazócirkusz vezetését. Ezek külön-külön is teljes embert kívánó feladatok. Nem sok ez egyszerre?

– Mi tagadás, nehéz a kettőt balanszba hozni, ez sok munkával és lemondással jár. Amikor az édesapám megtisztelő felkérést kapott a Fővárosi Nagycirkusz élére, akkor vettem át a Nemzeti Cirkusz vezetését.

Nem egyik napról a másikra rakott rám ekkora felelősséget, hanem az évek során folyamatosan egyre több feladatot kaptam, például 18 évesen műszaki vezető lettem. Koravénnek tartom magam, mindig érettebb voltam, mint a korosztályom.

– Van értelme önt szabadidőről kérdezni?!

– A szó klasszikus értelmében vett szabad időm szinte nincs, 24 órás szolgálatban állok, döntéseket hozok a hét minden napján. Mintegy hetven emberért és több mint ötven idomított állatért felelek. Az utazócirkusz március 12-i, A fesztivál sztárjai című premierjére készülünk a fővárosban, utána hamarosan indul az országos turné, húsz városban láthat minket a közönség márciustól októberig.

Most ez viszi el az energiám és időm java részét, miközben a budapesti cirkuszfesztivál óta, majdnem két hónapja, olykor napi két előadással fellépünk a feleségemmel a Fővárosi Nagycirkusz Varázslatos győztesek című műsorában. De mielőtt bárki sajnálna: mindkét hivatásom számomra nem munka, hanem életforma, amit magam választottam.

– Érdekes állapot lehet, amikor egy fesztiválon a fellépőtársaiban nemcsak a versengő ellenfelet látja, hanem mint cirkuszigazgató azt is nézi, érdemes lenne-e leszerződ­tetnie...

– Így igaz! De nekik sem könnyű: ellenfél vagyok, és egyben potenciális munkalehetőség!

– Milyen szempontok szerint állítja össze a műsort?

– Egy előadás tíz műsorszámból áll; minden évadban megújulunk, még sohasem futott ugyanaz a produkció kétszer. Minden műsorban szerepel magyar fellépő, de egyik nagy erényünk, hogy külföldi produkciókat hozunk haza és ismertetünk meg országszerte. Például most Brazíliából jönnek motorosok, Mexikóból zsonglőrök, Oroszországból artisták, Ukrajnából bohócok.

Ezenkívül küzdök azon sztereotípia ellen, hogy a cirkusz csak a gyerekeknek szól. Ez egyfajta beskatulyázás, ugyanúgy, mint amikor azt mondják, hogy „van elég cirkusz otthon” – ez a degradálás roppant zavar minket, merthogy a cirkusz egy rengeteg befektetett munkát igénylő művészeti ág, amelyet a tapasztalataink szerint a felnőttek ugyanúgy élveznek.

– Cirkuszjáróként az elmúlt években azt vettem észre, hogy a fellépők mintha egyre jobban feszegetnék az életveszélyesség határát. Jól érzékelem?

– A cirkusz egyik célja, hogy a néző izguljon, rácsodálkozzon, meghökkenjen. Az artisták erre teszik fel az életüket – de természetesen csak jelképesen. Mindenkiben működik az egészséges önvédelmi reflex, ezek mind jól begyakorolt mozdulatsorok. Ugyanakkor valóban ez egy ördögi kör, mindig emelni kell a tétet, mert a közönség egyre többet vár el tőlünk. Minket pedig ez motivál.

– Sérült már?

– Rengetegszer, bokaficamok, rándulások... Egy komolyabb sérülés történt, amikor előadás közben leestem a lóról, és a porond szélén kettétört az alkarom. Látszik is a helye, két vas és 13 csavar van benne. De meg sem fordult a fejemben, hogy emiatt abbahagynám.

– Visszatérő téma az állatok szerepeltetése a cirkuszban. Például Mexikóban és Olaszországban kitiltották az állatokat az intézményekből, Magyarországon – bár többször kezdeményezték civil állatvédők – felléphetnek. A Magyar Nemzeti Cirkusz több mint ötven állatot tart, vagyis egyértelmű a hovatartozásuk a vitában.

– Véleményem szerint a cirkusznak három alappillére van: az akrobaták, a bohócok és az állatok. Mi komolyan dolgozunk azon, hogy bebizonyítsuk, lehet ezt jól csinálni: nyílt napokat tartunk, az interneten nyomon lehet követni az állatok mindennapjait, fotókkal, videókkal. Nyilván van különbség cirkusz és cirkusz között, ahogy kutyatartó és kutyatartó között is – mindenre akad példa, mégse mondjuk azt, hogy globálisan tiltsuk be a kutyatartást.

Vagyis nézzük meg, hol hogyan bánnak az állatokkal.

– Édesapja anno féltette a pá­lyától, s lám, túlszárnyalta az elő­döket!

– Az biztos, hogy lesz miről mesélni az unokáknak! Szerencsés vagyok azért is, hogy a szakmán belül találtam meg a páromat. Hat évvel ezelőtt riválisként ismertem meg a német származású akrobatát, Merrylu Cassellyt, mindketten külön-külön produkciókban léptünk fel a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon.

Megosztva nyertük meg az Arany Pierrot-díjat – ő a családjával, én pedig a Richter lovas csoporttal. Nem sokkal a verseny után leszerződtettem Merrylu családját az öt afrikai elefánttal; ők azok az elefántok, amelyek azóta is minden évben a közönség nagy érdeklődése mellett megfürdenek a balatonlellei Napfény strandon. 2016-ban az esküvőnkre is elefántháton érkeztünk a bazilikához.

Tíz évvel Flórián sikere után, 2018-ban a feleségemmel közös produkciónkkal mi is Arany Bohóc-díjat nyertünk Monte-Carlóban; ezt tartják a szakmánk Oscar-díjának.

– A Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon eddig magyarként csakis ön kapott aranyfokozatot, ráadásul kétszer: ahogy említette, 2014-ben Merryluval megosztva, külön-külön, majd most januárban házaspárként, együtt. Mi jöhet még?!

– Azt vallom, hogy tudni kell a csúcson abbahagyni és nem megvárni, amíg lefelé csúszik az ember. Ezen elv mentén akkor artistaként most kellene vissza-vonulnom, hiszen a szakmai díjakat tekintve nincs feljebb. Na, ez kicsit frusztráló!

– Fontolgatja?

– Még egy kicsit maradok. Ha majd egyszer már nem ugrom szaltót a ló hátán, de porondon állok mint állatidomár, én biztosan akkor is őszintén elégedett leszek. És itt van nekem a cirkuszigazgatói állásom, komoly kihívás a Magyar Nemzeti Cirkuszt a következő 25 évben is ilyen színvonalon és sikeresen működtetni.

Magasan a léc, 2019-ben a három legjobb európai cirkusz közé választottak minket.

– Az ön „törzskönyvével” a világ bármely részén tárt karokkal várnák, de láthatóan Magyarországon képzeli el a jövőjét.

– Igazán hízelgő meghívásokat kapunk, és telente előfordul, hogy Németországban, Hollandiában vagy Monte-Carlóban lépünk fel. De már külföldön is tudják rólunk: nekünk a Magyar Nemzeti Cirkusz az első.