Én és a trend, avagy az öltözködés szabadsága

Giorgio Armani az olasz trend és a divatvilág jellegzetes alakja. Nyolcvanöt éves, és talán szinte mindent elért a szakmájában, amit szeretett volna. Előszeretettel öltözteti Hollywood hírességeit, napszemüvegtől a sífelszerelésig; zenei válogatáslemeztől a Samsung telefonjáig rengeteg használati tárgy, legújabban a Fiat 500 környezetbarát autója és számos luxuscikk tervezője.

Egyike azoknak a divat világában, akik a célközönségüket új és új módszerekkel tudták megszólítani, és mivel mindig lenyűgözte a mozi világa, nagyon hamar bekapcsolódott az amerikai filmkészítés jelmeztervezési munkálataiba is (pl. Amerikai dzsigoló, 1980), s azóta már több mint száz filmen dolgozott.

Az örmény származású mester letisztult stílusa legendás, és ahogy az olaszok általában, ő is szeret erőteljesen fogalmazni. Korábban már sokszor beszélt saját munkásságáról, s az erőszak kifejezést egy alkalommal így használta: „Ötpercenként kell döntéseket hoznom, és folyamatosan azt kell éreztetnem, tudom, mit akarok. Ezért gondolják sokan, hogy verbális erőszaktevő vagyok….” – mondta egy interjú során.

De ami nemrég hangzott el egy másik beszélgetésen, azzal már messzebbre ment. Ezúttal nem önmagát minősítette, hanem a divat erőszakos hatásáról, a tervezők által kialakított nőképről beszélt:

„Azt hiszem, itt az ideje, hogy kimondjam, amit gondolok. A nőket folyamatosan megerőszakolják a divattervezők, azaz mi – fogalmazott a 2020-as milánói divathéten, amelyen bemutatóját üres széksorok előtt rendezte meg. A rendezvényt a járvány miatt ugyanis csak online lehetett megtekinteni.

– Ha egy nő végigmegy az utcán, és lát egy hirdetést egy olyan nővel, akinek látszik a melle és a feneke, és ő is olyan akar lenni, akkor ez az ellene elkövetett erőszak egy formája. Egy nőt sokféleképpen meg lehet erőszakolni, úgy is, hogy letepered egy alagsorban, de úgy is, hogy azt sugallod neki, hogy egy bizonyos módon kell öltöznie.”

A megszólalást természetesen felhördülés követte: sok hozzászóló sem a „megerőszakol” (a rape szóval fordították angolra) kifejezéssel, sem a hasonlattal nem tudott azonosulni. Olyan vélekedés is elhangzott, miszerint Armani a nemi erőszak témáját „túl lazán kezeli”.

Eltekintve a véleményektől és a szavak erejétől, úgy tűnik, Armani mégis rámutatott egy komoly vitapontra. Hol van tehát a határ egyéni döntés és erőszakos reklám, durva marketing között? Milyen szinten avatkozik be a divat az életünkbe? Tekinthetjük-e egy kollekció darabjait ránk, nőkre erőszakolt tárgyaknak?

A kérdés, hogy miért érzi ezt időszerűnek kimondani egy olyan alkotó, aki a maga szakterületén már sokat tapasztalt, s aki korábban úgy beszélt: „Nem szeretem az olyan nőket, akik a divatot »áldozatként« követik, azaz: nincsenek saját stílusuk tudatában, és ezért minden rájuk nem illőt magukra aggatnak. De ez kinek a felelőssége?”

Amióta világ a világ, mindig fontos volt, milyennek látjuk és láttatjuk magunkat. A ruha, a lábbeli, az ékszer vagy egyéb kiegészítők szerepe minden korban fontos volt, üzenetet közvetített. Kérdés, hogy a ruha viselője tudatában volt-e ennek vagy sem. Számos példát sorolhatunk az üzenetközvetítésre: a mai ruhafeliratok, jelszavak is ide tartoznak, de ezeket szinte már meg is szoktuk.

Ha időben visszafelé lépkedünk, gondolhatunk akár a hatvanas évekből az Angliából érkező miniszoknya polgárpukkasztó jelenségére, de fontos üzenetértéke volt a XVIII. század végi francia „sans culotte” kifejezésnek: a polgári forradalomban hívő, „térdnadrág nélküliek” csoportját alkotó közembereket, kisiparosokat nevezték így.

Nem véletlenül hordanak a különböző indián törzsek más és más fejdíszt, és bizony a magyar népviseletből ismert virágmotívumok: a tulipán (nőiesség), az indadísz (életút) vagy az életfa (életfolyamat, sors) elhelyezése a ruhán, kelengyeládán sem volt véletlen – ezek nagyon is határozott mondanivalóval rendelkeztek.

Bizonyos ruhadarabok egy csoporthoz tartozást jelképeznek, egy közösség tagjaként való meghatározásban segítenek tehát, s ez az idők folyamán nem változott. Ugyanakkor sokkal tágabban is értelmezhetünk képeket, jeleket, mint valaha, más régebbi, ősi jelképek pedig akár feledésbe is merülhetnek.

Hovatartozásunk, kulturális hátterünk ma is meghatároz mindannyiunkat: ruházatunkat is. Mindezek tudatában elmondhatjuk, hogy a viseletünk valóban tükröz bennünket: az anyagválasztás, a színhasználat, a ruhadarabok összeválogatása nemcsak anyagi lehetőségeinkről, hanem ízlésünkről és önismeretünkről is árulkodik.

Üzenhetünk egy kitűzővel, egy kabátgombbal vagy egy különleges fejfedővel is, s minél fontosabbnak tartjuk, hogy önmagunkat a ruha által mutassuk meg, annál merészebb, kifejezőbb lehet a megjelenésünk.

Ennek azonban nem kell ízléstelennek lennie. A mai nők szinte megszámlálhatatlan szín és forma, anyagtípus közül választhatnak. Választásuk azonban elsősorban az önmagukról alkotott képről szól.

Giorgio Armani nyilván jól tudja, hogy a divatipar igyekszik minden igény(ünke)t kiszolgálni. Teljesen más értéke van ma már egy kézzel varrt ruhadarabnak, mint egy áruházi modellnek, de megtalálható mindkét típus a piacon.

Megkérdeztük a 2005-ben alakult, nemzetközi szinten is elismert hazai divatmárka, a Je suis belle (Szép vagyok) egyik alapító tagját, Kiss Tibort, mi a véleménye az olasz divatcézár kijelentéséről, a nők befolyásolásáról. Ő egyáltalán nem ért egyet ezzel, és azzal sem, hogy Armani általánosít.

– Az olasz tervező az elmúlt években rettenetesen primitív és ambivalens kijelentéseket tesz, amelyek szerint alapjaiban megkérdőjelezhető, hogy valaha is köze lehetett-e a tervezéshez vagy saját brandjének és a brand arculatának kialakításához – mondja Kiss Tibor.

Szerinte nehéz erőszakról beszélni jelen esetben. A divat elvont fogalom, amely nem rendelkezik fizikai tulajdonságokkal. A döntés pedig mindig egyéni, a felkínált választási lehetőségek minden esetben több alternatívát tartalmaznak.

– Armani jobban körbenézhetne, és kiszakadhatna saját beszűkült közegéből, mielőtt ilyen kijelentéseket tesz, amelyeknek semmi értelmük – teszi hozzá a dizájner.

Feltettük a kérdést dr. Hevesi Kriszta szexuálpszi­chológusnak is, hogyan vélekedik erről a fajta erőszakról. Meglátása szerint a divatipar nem kényszerít, de sugalmaz. Például amikor azt üzeni a nők felé, hogy csak magas sarkú cipőben lehetnek igazán nőiesek.

Sokféleképpen lehet ezt értelmezni – jegyzi meg –, így egyes feminista értelmezések szerint a tűsarok a férfi agressziója a nő felett, mivel a nő így csak bizonytalanul tud tipegni, tehát sokkal inkább kiszolgáltatottá válik az erős és magabiztos férfinak. Véleménye szerint az igazság ez esetben is valahol középúton keresendő, és azt is hangsúlyozza, hogy a divat egy adott korba és kultúrába beágyazottan jelenik meg, és igazából afelől dönt, hogy kinek az érdekeit szolgálja ki.

Ennek megfelelően biztosít szabadabb mozgást, lehet kényelmes, simogató, sokat mutató, tárgyiasító vagy akár korlátozó – és a sor még hosszasan folytatható. Így például, magyarázza, egyre inkább megjelennek a videoklipekben is a felnőttfilmek ruhái, szimbólumai (pl. latex, lakk, láncok, bőr).

Ezért, ha a kutyapóráz jellegű nyaklánc válik a nők számára ikonikus divattá, s ezáltal az a nő, aki ezt viseli, a férfiak nagyobb érdeklődésére tarthat számot – szemben azzal, aki visszautasítja ezt –, akkor egyértelműen egy iparágat szolgál.

A szexuálpszichológus úgy véli, hogy Armani üzenete nem a nőknek, hanem elsősorban a többi divattervezőnek szólt – felhívva a figyelmet arra, hogy nem formás húsokat csomagolnak, hanem igenis felelősséggel tartoznak a nemek viszonyára, sőt a párkapcsolatok alakulására nézve is. Amennyiben a divat is a kebelméreteket és a fedetlen bőrfelület alapján való „társkeresést” szolgálja ki, akkor végképp reménytelenné válhatnak a személyes értékek alapján történő, tartós egymásra találások.

Nos, mit tehetünk hozzá a fentiekhez? A divatbemutatókat sok esetben öncélú eseménynek érezhetjük, mert az üzenetek is annyifélék, ahány kultúrkörből jönnek a tervezők, s igen, vannak ezek közt botrányos és félreérhető vagy provokatívnak szánt ruhadarabok is. Ez azonban a tervezőkről és az ő kreativitásukról szól, nem a nézőkről.

Az pedig bizonyos, hogy nekünk, nőknek nem szabad feladnunk női méltóságunkat, döntési szabadságunkat. Ha valamiben jól érezzük magunkat, szépnek és magabiztosnak látjuk, aki a tükörből visszanéz ránk, akkor nem fogunk mindenáron egy extrém tervezői darab után rohanni, mert nem a külvilág igé­nyeit kergetjük, hanem a belső harmóniánkat keressük majd.

Nem azért akarjuk magunkat megmutatni, mert nem hiszünk önmagunkban, hanem éppen ellenkezőleg. Ezúton üzenjük tehát a nőkért kiálló Giorgio Armaninak: Köszönjük, maestro, ne aggódjon, megtaláljuk a magunk útját!