Feszültség, stressz ellen nevetés a recept

Ha Örkény István most élne – aki egyébként 1970-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját a Tóték színre kerülése alkalmából –, egészen bizonyosan lubickolna a témabőségben. Mi pedig szellemes írásaiban! Már aki érti…

„Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz egypercesek!” – tanácsolta a Használati utasítás című művében a Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író, akire születésnapja (április 5.) apropóján emlékezünk.

A világért sem terhelném a kedves olvasót száraz életrajzi adatokkal – kivéve, ha maga Örkény mesél, az Egyperces életrajz-ban (1968):

„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán…

Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.

Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.

De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi hadseregünket, engem pe­dig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél évet, de hazatérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítették meg az én írói pályámat.

Már ebből is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom, úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor kapkodva...”

Pár évvel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeum időszakos kiállítást rendezett Balatoni nyár címmel, amelyen fényképek meséltek arról, hogyan nyaraltak nagy íróink, köl­tőink a magyar tengernél a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években.

Apróhirdetés, avagy örök nosztalgia

Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.

Lipták Gábor író és felesége, Gyapai Piroska balatoni háza szinte irodalmi szalonként működött, a II. világháború utáni író- és művésznemzedék színe-java megfordult náluk vendégségben.

A házigazda fényképezési hobbijának köszönhetően számtalan izgalmas fotográfia maradt az utókorra: egy vitorlás fedélzetén pózolt neki Szabó Lőrinc és Németh Magda, Bernáth Aurél, Keresztury Dezső, Déry Tibor, Passuth László, a háziak Tamási Áronékkal beszélgetnek a kertben, Borsos Miklósékkal iszogatnak – és nem utolsósorban Örkény István is ott feszít a képeken, itt az első feleségével, Nagy Angélával 1957-ben, ott a későbbivel, Radnóti Zsuzsával 1959-ben.

Naná, hogy Örkény nem hagyta szó nélkül Lipták Gábor fényképezési szenvedélyét. Ezt írta neki egy levélben: „Kedves Gabus! A fényképezés nemcsak abból áll, hogy szuszogva leguggolunk és egy csomó bélzörej szabadon bocsátása után megnyomjuk a kioldót. Tudom, hogy ez téged meglep, de művészi beállítás, távlati hatás, a kép egyensúlya is számottevő tényező. Továbbá nem szokás fekvő alakot úgy fényképezni, hogy a lába beleér az objektívbe...”

Nem, ez az ugratás nem csupán egyszeri alkalom volt! Újabb levélből: „Kedves Gabus! Mindig tudtam, hogy Füreden van eleven sírboltja a legnagyobb magyar fotóművésznek, a Fény és Árny Mesterének. Ezek a képek ugyan kissé se­lej­tecskések, mert hol a hasacskán vannak lógó bőnyék lefényképezve, hol az arcocska olyan kemény, mintha kőből repesztették volna ki, de tudom, hogy a többi már nagyszerűen sikerült felvétel, és alig várom, hogy lássam. Máskülönben azonban nem szeretem, ha írók másféle iparokban (vízvezeték-szerelés, fényképezés, hályogműtét!) jeleskednek, mintsem hogy az írásban.”

Engedtessék meg még egy történet róla, az a bizonyos legendás sztálinvárosi anekdota, amely a Magyar Nemzetben jelent meg:

„Ez még az ötvenes évek elején történt, »ah urbe condita« – a város alapítása után egy-két évvel. A hatalmas iramú építkezés sok zavaros, ellenséges, »trónfosztott« elemet is felszívott még akkor.

Lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós vagy művész – de író is lehetett, ki tudja ma már, s a Vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat, filiszteri lojalitással meg is tetézte: »A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt, acélba öntve a szocializmus…

« Egyszer csak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutatott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) »Szabó… Szabó…, csak nem a Szabó textil­nagy­kereskedő úr fia tetszik lenni?« »De igen.«, mondja a vendég. Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt, és belesúgta: »Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó.«”

A cikket olvasván Örkény a következő helyreigazítási kérelmet írta Mihályfi Ernőnek, a napilap főszerkesztőjének:

„Kedves Barátom!

Nb. lapod pénteki számában egy velem kapcsolatos anekdotát elevenít föl a cikkíró. Nagy öröm ily kiválóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:

Ad 1. Nevem nem Szabó, hanem Örkény.

Ad 2. Néhai atyám nem textiles volt, hanem patikus.

Ad 3. Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt. Pontosan ezt mondta: »Lófasz lesz itt, nem acél!«

A szíves közlésért előre is köszönetet mond, és barátsággal ölel híved

Örkény István

Kelt Budapesten, 1960. jún. 11-én”