Gyűlölet és emberség a filmvásznon

A tizedes meg a többiek

Húsz évvel a háború után a pesti filmgyárban készült volna egy szokásos hazai partizántörténet. Született helyette egy fergeteges vígjáték, amely ma is tökéletesen megállja a helyét, hiába, hogy immár 55 esztendeje mutatták be. A mozikban két és fél millió néző látta és imádta. Díjat díjra halmozott.

A tizedes meg a többiek írója Dobozi Imre, Szász Péter és a teljes stáb, hiszen minden jó ötletet bevettek a forgatókönyvbe. Zseniális színészi játék: Sinkovits Imre (a tizedes), Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László, Ungváry László, Szendrő József, Szabó Gyula. Zseniális rendező: Keleti Márton.

A történet szerint Molnár Ferenc, a talpraesett tizedes úgy dönt, hogy a világháború utolsó heteiben inkább a jövőre gondol. Magánál tartja Pesten körülzárt zászlóalja zsoldját, hogy a békében majd kis műhelyt nyisson és roncsokat reparáljon. Meglóg. Több szökevény is hozzácsapódik, s egy elhagyott vidéki kastélyban várják a fegyverletételt.

Magyarok, németek, oroszok kergetik egymást a színen, és a kis csapat – Albert, polgári nevén Kovács Dezső, a kastély lakája (Major Tamás) segítségével – ennek megfelelően más és más ruhát ölt. „Ez Magyarország! Átöltözünk, mindig csak átöltözünk” – szól a poén.

A sebesült orosz káplár megmentése a jövő záloga, s amikor Grisa a kamrában szembekerül Gutnacht (Jóéjt) SS-tiszttel (Horváth Tivadar), elhangzik a későbbi szállóige: „Az oroszok már a spájzban vannak!” S aztán a támadó vörös katonák között fehér zászlót lenget a tizedes, de azok elrohamoznak mellette: „Mi még megadni se tudjuk magunkat…”

Ebből a filmből többet tudunk meg katonákról és civilekről, mint két tucat történelemkönyvből. (Budai Horváth József)

Ryan közlegény megmentése

Szerintem igaz lehet az állítás, hogy Steven Spielberg 1998-as alkotása a modern filmtörténelem legjobb háborús filmje. Jó, tegyük hozzá az egyéni elfogultságokat, ízlést, de akkor is benne van az első háromban.

Tulajdonképpen háromszor kezdődik el a film. Az első 4-5 perc: egy idősebb ember a családja kíséretében kilátogat egy tipikus amerikai katonatemetőbe. Lehajol, letérdel egy sír elé, s könnyes szemét lecsukva emlékezni kezd.

A következő 25 perc viszont egészen biztos filmtörténeti esemény: a normandiai partraszállást így csak azok láthatták, akik 1944. június 6-án maguk is ott voltak.

A partraszálló amerikaiakat gépágyúk tüze, aknák robbanása fogadja; leszakadó testrészek, halálhörgés, sikolyok, a tenger vörös színű a vértől, közben a felcserek igyekeznek a kiömlő beleket a hasüregbe visszatömködni, másutt az utolsó kenetet mormolja egy hadipap – maga a legkeményebb horror.

Harmadszorra pedig egy katonai irodában vagyunk, ahol tucatnyi gépírónő írja a sztenderd leveleket az elhullott katonák szüleinek. Ám egyszer csak egyikük talál valamit: két egyforma címzést. Feláll, odamegy egy másik asztalhoz, onnan is felvesz egy levelet, majd bemegy a parancsnokához. Az pedig továbbmegy a vezérkari főnökhöz a tragikus hírrel: egy asszonynak eddig már három fia halt meg, s van egy negyedik is, akit éppen Normandiában dobtak le ejtőernyősként.

A tisztek nem hiszik, hogy a negyedik fiú életben lehet, kizárt, hogy megtalálják, de a tábornok elővesz egy levelet, amelyet láthatóan féltett kincsként őriz, kívülről mondja a szövegét. A levelet Abraham Lincoln elnök írta egy öt gyermekét az amerikai polgárháborúban elvesztő anyának. És amikor a levél visszakerül a dobozába, a vezérkari főnök csak annyit mond: „Az a fiú él. Kimenekítjük onnan. Mindenképpen.”

A film végül is ekkor kezdődik, s a kimenekítésről szól. Nyolc katona indul a fiúért, de mire a film véget ér, a nyolcfős szakaszból hatan elesnek a rettenetes küldetésben. De Ryant megmentik.

A film legfontosabb üzenete, hogy az ember, aki képes cselekedni, még a pusztítás közepette is megleli azt, amivel jobbá teheti a világot. Ahogy a nyolcak egyike, Mike Horvath őrmester fogalmaz: „Amikor majd visszanézünk, rájövünk, hogy Ryan közlegény megmentése volt az egyetlen helyes tettünk ebben az istenverte káoszban.” (Szücs Gábor)

Valahol Európában

Ami könyvben A Pál utcai fiúk, az volt nekem filmben a Valahol Európában. Hatodikos lehettem, amikor először láttam: a tanyáról a hatvanas évek közepén lakodalomba mentünk Hartára, s este a szüleimtől elkéredzkedtem a moziba.

Apám a fronton, anyám itthon élte át a háborút, tőlük, másoktól és olvasmányaimból is tudtam, milyen szörnyű. Azt azonban, hogy mit jelent árván, otthon nélkül kóborolni, addig nem gondoltam végig igazán. Ez a film szíven talált, mert valami nagyon mély és nagyon igaz dologról szólt. Az emberség és a szeretet erejéről – amit akkor persze még nem tudtam így megfogalmazni –, s arról, hogy egy rettenetes világban csak ez adhat reményt.

Simon Péter, a hegytetőn álló várromban elvonultan, egyedül élő egykori karmester és a csavargó gyerekcsapat egymásra találása persze aligha vált volna olyan maradandó élménnyé, ha a szerepeket nem olyan színészek játsszák, mint a karmestert alakító Somlay Artúr (képünkön) vagy az éhező és kezdetben mindenre elszánt banda vezetőjét megszemélyesítő Gábor Miklós.

Az akkor már neves és később hírnevet szerző színészek mellett a gyermek főszereplők – akiket zömmel árvaházakból válogattak össze – annyira természetesek, hogy ma sem csak nézzük őket, hanem ott vagyunk velük.

A Radványi Géza rendezte filmdráma (operatőre Hegyi Barnabás, az ötletadó Balázs Béla mellett egyik forgatókönyvírója és vágója Máriássy Félix) 1947-ben a kommunista párt megrendelésére készült, de a forgalmazást a párt – pénzhiányra hivatkozva – már nem vállalta.

Az 1948. január 1-jei bemutató a rendező szervezésében zajlott, majd Radványi és csapatának remekműve bejárta Európát és a világot, s túl azon, hogy ma is minden idők egyik legjobb magyar filmjeként tartjuk, az egyetemes filmművészetben is alapműnek tekintik.

Mondanivalója pedig sajnos mit sem vesztett időszerűségéből – mert a világban ma is háborúk dúlnak, s nyomukban ott a gyermeki szenvedés. (Dulai Sándor)