Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Bár régóta külföldön él, minden évben hazatér egy-két vendégszereplésre. Balettművészként, koreográfusként, táncpedagógusként, színészként, rendezőként kivételes pályát futott be itthon és a világban. A friss Kossuth-díjas Ladányi Andreát Barcelonában értük utol kérdéseinkkel.
– Több mint húsz éve járja a világot. Hogy egyezteti ezt össze a hazai munkáival?
– A Győri Balett után Kanadában és Amerikában éltem három-három, Finnországban pedig négy esztendeig. Ezt követően visszajöttem Magyarországra, és majdnem két évtizeden át itthon alkottam. Aztán újra nekivágtam a nagyvilágnak.
Férjemmel tizenkét éve élünk a Barcelona–Los Angeles–Budapest tengelyen. Az amerikai és a finn tartózkodásom időszaka volt az egyetlen periódus, amikor nem dolgoztam magyarországi produkciókban, az elmúlt tizenkét év alatt azonban évente kapok egy-két színházi vagy filmes felkérést. Idehaza ismer a szakma, külföldön viszont ajánlkozni kell.
– Néhány extrém produkcióba már bekerült. Mi volt a legnagyobb kihívás?
– Talán a kanadai Gate II. című horrorfilm, amiben én voltam a „szörny”. Saját súlyomnál háromszor nehezebb gumikosztümbe öltöztettek, 80-100 fok lehetett a ruha alatt, mintha szaunában lettem volna. Figyelnem kellett arra is, hogy „agyban” találjam ki előre a mozgássort, és csak a felvételeken csináljam meg, hogy ne terheljem a testem.
Nagyon szeretem a munkám, mindig felkészült és maximalista vagyok. Ezt általában szeretik, akikkel dolgozom, és bízom benne, hogy tudok is adni nekik. Hadd említsem meg a finn Jorma Uotinen koreográfus, alkotó, előadó nevét, akitől a legtöbbet tanultam és kaptam.
– „Testem rabja vagyok” – nyilatkozta korábban. Most is így van?
– Való igaz, megszoktam a testem formáját, méreteit. Hogy ne kelljen megtanulnom, megszeretnem egy új testalkatot, ezért naponta tréningezem. Minden pillanatát imádom a mesterségemnek.
Hatalmas dolognak tartom, hogy olyan adottságot kaptam hozzá, amivel különböző művészeti ágakban lehetek teremtő, alkotó, előadó. Hároméves korom óta hivatásom a tánc, és én nyolcvanévesen is fogok táncolni. Szeretnék egyfolytában újabb és újabb dolgokat létrehozni, reflektálni korunk irányzataira, ízlésére, technikai fejlődésére.
– Merrefelé tart most?
– A hegyek megmászásának soha nincs vége. Minden siker újabb csúcs. Minden felkérés újabb kihívás. A saját magam „felkérése” pedig a bennem megállíthatatlanul munkálkodó kreatív, új művészeti forma teremtése. Ilyen a mostani projektem is, ami egy dokumentumfilm, illetve egy kültéri előadás.
A forgatás Los Angelesben zajlik, hatalmas street art (utcaművészeti) képek előtt, melyek stílusához, színeihez, formáihoz öltözöm, azokhoz igazodva improvizálok. A produkcióhoz szorosan kötődik egy történeti szál is, amelynek során egy hajléktalan férfi három héten át minden éjszaka egy női angyalarc alá jön aludni. Egy nap azonban nem jön többé.
Az én táncom egy Lost Angel (Elveszett angyal) figuráé, aki „végigrohanja”, táncolja Los Angeles utcáit, hogy a férfit megtalálja.
– Szívesen szerepel mint filmszínésznő?
– Nagyon szeretek forgatni, legutóbb Bergendy Péter hívott a Post mortem című filmjébe. Tizenhárom éves lehettem, amikor mindennap le-föl sétálgattam az akkori filmgyár előtt, hátha kinéz valaki az ablakon, és felfedez.
Akkor ez nem történt meg, de később olyan hatalmas rendezőkkel dolgozhattam, mint Jancsó Miklós vagy Grunwalsky Ferenc és sorolhatnám. Grunwalsky Táncalak című filmje mellett Test – tér című fotósorozatának modellje is voltam, ezekből a képekből nagyszabású kiállítást is rendeztek.
– Spanyolországban durván tombol a koronavírus. Hogyan viseli a krízishelyzetet?
– Ilyet még soha senki nem tapasztalt meg. Nincs rá kód, tudás, amit lehetne követni. Minden családnak és egyedülállónak saját magát kell lelkileg, pszichikailag és fizikailag rendbe rakni. Akinek az életkörülménye miatt ez nehezebben megy, annak segíteni kell.
Én fegyelmezett emberként kialakítottam egy napirendet: reggel tréningezek, majd két kilométert gyalogolok a teraszon, napközben nyelvet tanulok, este pedig 5,2 millió ember tapsára táncolok az egészségügyi dolgozókért, a rendőrökért, az élelmezésben részt vevő alkalmazottakért.
Ezt barátommal, Bánki Ákos festőművésszel teszem, akivel pár utcányira lakunk egymástól. Az ő videofestését vetítjük a teraszon történő táncomra, amit mindennap felteszünk a világhálóra. Ez a mi művészi reflexiónk, alkotásunk erre a helyzetre.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu