Sóbányák végítélete

Egyes vélemények szerint akár a bányák közelében folyó Tisza élővilága is megszenvedheti a folyóval érintkezésbe lépő sós víz agresszivitását. Ezt ugyan a szakemberek többsége erősen vitatja, de abban mindenki egyetért, hogy jó lenne tisztában lenni a mélyben zajló változásokkal, folyamatokkal. Ez a vágy még az idén teljesülhet.

Négy ország részvételével egy nagyon alapos feltáró munka kezdődött, abban fontos szerepet vállal a miskolci egyetem speciális robotja is, amelyet leküldenek majd a vízzel elárasztott tárnákba, hogy felmérje a terepet, s tájékoztassa a fenti szakembereket a helyzetről és a tennivalókról.

A nyolcezer lelkes, a kivándorlás ellenére fele részben mindmáig magyarok lakta kárpátaljai városka évszázadokon át Magyarország legfontosabb sókinyerő helye volt. A mai közvélemény ugyan a parajdi és a tordai sóbányákat ismeri elsősorban, de a manapság kimondottan sanyarú sorsú máramarosi sótömbnek nemcsak a jelentősége, hanem a múltja is vetekszik amazokéval. Jól ismerik az itteni bányákat a távoli Lengyelországban is, sőt a legenda szerint a híres wieliczkai sóbánya felfedezése is Szlatinához köthető.

Történt pedig, hogy a Lengyelországba férjhez menő Kinga hercegnő, IV. Béla lánya a tatárjárás után meglátogatta apját, aki ennek örömére neki adományozta a máramarosi sóbányákat. Kinga, akit a krónikák neveznek Kunigundának is, a birtokbavétel akkor szokásos jeléül az egyik tárnába dobta aranygyűrűjét, és azt kérte, hogy egyenesen Lengyelországba vihesse a sótömböket.

Visszatérve Krakkóba a magával vitt bányászokkal ásatni kezdett, és hamarosan sóra bukkantak, az első tömbben pedig csodálatos módon megtalálták a Máramarosban eldobott gyűrűjét is. A wieliczkai sóbányában, amely Lengyelország egyik leismertebb turisztikai nevezetessége és világörökség is, 1896-ban száz méterrel a földfelszín alatt hatalmas kápolnát emeltek a magyar királyné tiszteletére, sírja pedig századok óta zarándokhely.

Nem véletlenül övezi akkora tisztelet Kingát. Rengeteg csodatétel fűződik nevéhez, a krónikák szerint az ő imádsága mentette meg a tatárdúlástól is Lengyelországot. Mint beszélték, a tatárok elől híveivel menekülve egy hajából kivett szalagot dobott üldözői elé, ebből lett a Dunajec folyó. A kutyafejűek azonban átvergődtek a vízen, mire a fésűjét dobta maga mögé, s ebből olyan sűrű erdő kerekedett, amely megállította a tatárokat.

Lengyelország védőszentjeként majd’ hét évszázadon át az itthoni, máramarosi sóbányáit is sikeresen védelmezte, 1908 februárjában azonban tragédia történt – beszakadt az egyik bánya. A korabeli sajtó kiemelt figyelmet szentelt a földindulásnak.

Nagy szerencsétlenség érte ma az aknaszlatinai állami sóbányákat, a Kunigunda-bánya fölött reggel beomlott a föld százötven méternyi hosszúságban, írta például a Pesti Hírlap 1908. február 23-i számában.

„A hatalmas földtömeg áttörte a bánya boltozatát, s magával rántotta azt a százhatvan méternyi mélységben levő bányafenékre. Két esztendővel korábban elöntötte a víz ezt a világhírű bányát, s azóta szakadatlanul folyt a szivattyúzása, a mérnökök azt hitték, hogy megmenthetik a bányát és tárnát fúrathatnak alatta, a tervet azonban végleg meghiúsította a földbeomlás.

A nagy szerencsétlenség következtében áthidalhatatlan üregek támadtak a bánya fölött, s a földomlás elsüllyesztette az országút jókora részét, magával rántotta a távíróoszlopokat és a bánya tornyát, eltemetett négy nagy értékű szivattyúgépet is. A szerencsétlenségnek emberáldozata is van: egy ismeretlen rutén asszony két gyermekkel együtt a mélységbe zuhant. Bányászok hál’ istenek nem haltak meg.

Mindazonáltal a bányákban nemcsak az ijedelem nagy, hanem az aggodalom is. Az első omlás után újabb is történt, bár csak kisebb mértékű, de a vizsgálat megállapította, hogy a föld még körülbelül nyolcszáz méter hosszúságban aggasztóan megrepedt, s ha előbb nem, a tavaszi hóolvadáskor bizonyára beomlik. A megnyílt helyen tengerszem fog kialakulni, amelynek tükre körülbelül harminchét méter mélységben lesz a föld föl­színétől.”

Valami hasonló történt száz évvel később, 2010-ben is, és a folyamat nem állt meg. Szakmai berkekben közismert, hogy a sóbányák legnagyobb ellensége a víz, mely a bányákba szivárogva súlyos károkat okoz, oldja ugyanis a támpilléreket és a bányák beomlásához vezet. Éppen ezért minden bányában nagyon komoly csőrendszerek vezették el a vizet, s a legtöbb helyen nagy teljesítményű szivattyúk is dolgoztak.

A Kunigunda-bánya beszakadását követően szerencsére sokáig nem történt nagyobb szerencsétlenség. A közelében nyitott kisebb aknák berogyásával ugyan több mélyedés is kialakult, de ennek kimondottan örültek a helyiek. Még ki is mélyítették azokat, kisebb sós tavakat alakítottak ki a szakadásokból, ahol az utóbbi évtizedekben népszerű fürdőélet alakult ki.

A sós víz valóban sok nyavalyára jó, de rendezettséget ne várjanak ott. Aki bírja-marja alapon mindenki oda építette a nyaralóját, ahová csak akarta. Persze mindenki minél közelebb a vízhez, így aztán az apró faházakat általában egy-két méter választja el, itt az intimitásnak a legkisebb jelét se látni. Az ejtőzés, a nyugodt pihenés is csupán ábránd.

Minden második autóból hihetetlenül idegesítő román lakodalmas zene, az úgynevezett román manea szól, de olyan hangerővel, hogy a szomszédos nagyváros, a romániai Máramarossziget szokásos zaját is elnyomja. És sehol egy fa, egy csepp kis árnyék, csak a negyvenfokos meleg meg az őrjítő manea.

A szabadtéri fürdőktől távolabb azonban létezett egy sokkal kulturáltabb gyógyhely is, a híres szlatinai szanatórium, ahol kétszáz méter mélyen légúti betegségeket gyógyítottak. Amikor mi először ott jártunk, a szanatórium még működött, de már akkor is csak a felszíni épületben. Lent, a bányában kialakított gyógyhelyre már csupán a vízzel küszködő karbantartókat meg a bányamentőket engedték le. Fotóriporter kollégámmal szerettünk volna lemenni mi is, de a liftet kezelő asszonyok nem vállalkoztak a fuvarra. Túl veszélyes, mondták, nem véletlenül vannak lent a karbantartókkal a bányamentők.

Természetesen a víz miatt kellett bezárni a bányaszanatóriumot is. Az elmúlt évszázad egyik legcsapadékosabb éve volt 2010, a sok eső hatására a Kárpát-medence minden folyóján heves árhullámok keletkeztek. A Máramarosi-medence folyói is megáradtak, a Tisza félelmetes nagyságúra duzzadt, s utat keresett magának.

A szovjet időkben alkalmazott nem megfelelő bányászati technológiák (a robbantásokkal megrepesztett sókőzet repedezettsége, statikai állóképességének csökkenése, az állagmegóvás és karbantartás hiányosságai) következtében a víz behatolt a még működő két szlatinai bányába és a már korábban elhagyott Ferenc-bánya aknáiba is, ahol a támpillérek elemésztésével felgyorsította a korábban elkezdődött omlási folyamatokat, amelyek ma is tartanak, már a folyók áradásai sem kellenek hozzá.

A szlatinaiak, főleg a magyarok ma is kétségek között élnek. Az omlások, szakadások ugyanis a bányászházakat is veszélyeztetik, a sóbányászok jó része pedig magyar. Egészen a legutóbbi időkig úgy tűnt, ki kell költözniük, egy távoli ruszin faluban már hozzá is kezdtek az új házak építéséhez az ukrán hatóságok, a lakók azonban nem akarják elhagyni a települést, hiába mondják a hozzáértők, hogy a bányák menthetetlenek.

Pár hónapja azonban felcsillant a remény. Összeállt egy nemzetközi konzorcium a térség revitalizációjához, életre keltéséhez. A konzorcium tagjai a miskolci és a kassai műszaki egyetem, az aknaszlatinai és a máramarosszigeti önkormányzat, valamint a kijevi székhelyű Ukrán Tudományos Akadémia Földtudományi Intézete. Az egymillió eurós uniós támogatottságot élvező projekt vezetését a kisvárdai székhelyű Tisza Korlátolt Felelősségű Európai Területi Társulás vállalta. A két éven át tartó munka során három fő feladatra koncentrálnak.

Először is részletes geológiai, hidrológiai, geofizikai feltárások kezdődnek, amelyeket egy, a miskolci egyetem közreműködésével kifejlesztett és már több helyen sikeresen bevetett robot fog segíteni a vízzel elárasztott, s így ember által meg nem közelíthető helyeken. A mérések által nyert információkat felhasználva megtörténik a terület modellezése, amely egyebek mellett a beszakadt sóbánya és a Tisza közötti hidraulikai kapcsolatot is hivatott feltárni, megelőzendő a Tisza további sóterhelését.

Másodszor, a feldolgozott adatok felhasználásával egyrészt meg kell tervezni a Tisza vízminőségének védelmét szolgáló nemzetközi észlelőhálózatot – amelyet célszerű lesz csatlakoztatni a már kiválóan működő felső-tiszai hidrometeorológiai távmérő rendszerhez –, másrészt figyelemmel a jelentős épület-, közmű- és egyéb károkra, egy lokális monitoringhálózat megtervezése is a projekt feladata.

Harmadszor pedig, a terepi és robottechnikai mérésekre, illetve a modellezés eredményeire alapozva egy, a térség újraélesztési lehetőségeit megfogalmazó stratégiai koncepciót is összeállítanak, megalapozva ezzel a térség jövőbeni rehabilitációs és fejlesztési lehetőségeit.

A Máramarosi-medencében, a ma Romániához tartozó Máramarosszigettől északra, a Tisza völgyében, de már Ukrajna területén egy kavicsterasz alatt fekszik a csaknem két négyzetkilométer kiterjedésű, körte alakú aknaszlatinai sódóm. A Tisza dél felől széles kanyarral megkerüli ezt a felemelkedő sódómot, amelynek hosszabb tengelye körülbelül 2400, legnagyobb szélessége 1300, a mélysége pedig több mint 600 méter. A sódóm eltemetett helyzetben van, átlagosan 25–30 méter vastagságban kaviccsal, homokkal és néhány méter vastag vízálló sóagyaggal fedve. A korszerű sóbányászat a XVIII–XIX. század fordulóján kezdődött Máramarosban, legfontosabb helyszínei Rónaszék, Aknasugatag és Aknaszlatina voltak. A bányák kincstári tulajdonban voltak, azokat tisztjei vezetésével a kamara művelte, a só termelése és kereskedelme pedig kincstári monopóliumnak számított. Az intenzív sóbányászatnak köszönhetően az 1860-as években a magyarországi termelésnek több mint 50 százaléka került ki a máramarosi bányákból, ezen belül az aknaszlatinai sóbányák az országos kitermelés 25 százalékát adták.