Tűzben edzett fegyverkülönlegességek

Varázslatos világba csöppen a látogató. Ahogy belépünk a sváb parasztház kapuján, feltárul előttünk a japánkert összes szépsége. A családi otthon egyik zugában egy XVII. századi berendezésű japán kovácsműhely áll, itt készülnek a tradicionális szamurájkardok.

A távol-keleti hangulatot idéző kiállítóterem falán pedig a legszebb katanák, vakizasik és tantók, természetesen mindegyiknek külön története van.

Kovács András kardkovács a Fejér megyei Kincsesbánya messze földön ismert polgára. Tizenkét évvel ezelőtt költözött ide Székesfehérvárról. Ebben a csöndes kis faluban megtalálta az alkotáshoz szükséges nyugalmat, ami különleges szenvedélyéhez elengedhetetlen.

Családja támogatásával hosszú ideig építgette birodalmát, élete nagy álma volt, hogy bármerre nézzen az ember nála, mindenhol felfedezhetők legyenek a japán stílusjegyek. Ez annyira tökéletesre sikerült, hogy még a szigetországból váratlanul betoppanó látogatók sem hisznek a szemüknek.

A mester a szamurájkardok készítését nem foglalkozásnak, hanem életformának tekinti, ami mérhetetlen szabadságot és szárnyaló kreativitást is jelent számára. A ko­vácsolást reggel kilenckor húszperces meditációval kezdi, majd úgy belefeledkezik a munkába, hogy sokszor este tízig meg sem áll.

Ha nagyon elfárad, azért egy-két nap pihenőt közbeiktat. De mivel egy komolyabb kard elkészítése akár négy hónapig is eltarthat, csak a tízezer rétegű penge kovácsolása öt-hat hetet vesz igénybe, az intenzív időszakban muszáj fegyelmezetten dolgozni.

– Tizenegy éves lehettem, amikor a Képes Újságban fotón láttam egy Tokugawa kardpárt. Lenyűgözött a szépségük. Elhatároztam, hogy megcsinálom magamnak. A sufniban kezdtem el barkácsolni, vasat fűrészeltem és reszeltem, de a kezemből kikerülő darabokat a legnagyobb jóindulattal sem lehetett kardnak nevezni.

Apám, látva az elszántságomat, felvilágosított, hogy kovácstűz nélkül nem jutok semmire. Elárult néhány mesterségbeli fogást, amit a nagyapjától lesett el, aki történetesen egy grófi családnál dolgozott kovácsként, a díszes kapuktól kezdve az evőeszközökig sok mindent meg tudott csinálni. Valószínűleg tőle örököltem a kézügyességemet.

Amikor apám megmutatta, hogyan kell két anyagot egybeolvasztani, már elsőre úgy ment, mintha mindig is ezzel foglalkoztam volna. Első munkáim inkább hasonlítottak szablyára, mint japán kardra. Legalább tudtam mit ajándékozni a barátaimnak.

András végül a kardkovácsolás fogásaira, trükkjeire magától jött rá, saját kísérletezései, tapasztalatai vitték előbbre. Az első igazán tökéletes, számára is vállalható sza­murájkard 1999-ben került ki a keze alól.

Magyarországon senki nem foglalkozott ilyesmivel, akkoriban egyetlenegy könyvet lehetett kapni a japán kardokról. Azt kezdettől fogva tudta, hogy csak eredeti formájában akarja ezt az ősi hagyományt folytatni, japán műhelyben, kéziszerszámokkal, tűzi fogókkal, évszázadok óta beidegződött mozdulatokkal és testhelyzetben.

Foglalkozása hidegburkoló, mint mondja, csak annyi a hasonlóság a két mesterség között, hogy mindkét esetben térdelő pozitúrában kell dolgozni. Amúgy sosem akart kovácsnak tanulni, úgy érzi, előző életében gyökerező küldetését kell most teljesítenie. Ehhez szűkre szabott idő egy emberöltő, minden elvesztegetett percért kár, és ez hajtja az alkotásban.

Az ötvenegy esztendős kardkovácsot nem tudta magával ragadni a modernizálás, meg sem fordul a fejében, hogy másokhoz hasonlóan ő is gépekkel dolgozzon, így aztán egész Európában egyedülálló a munkássága.

Már Japánban is felfigyeltek rá, egy dzsúdzsucu iskola nagymestere látott róla néhány videofilmet, és megkérdezte, ki tudná-e küldeni egyik mintadarabját bevizsgálásra. Egy tantót (rövid tőrt) küldött, amelynek pengéje a teszt során egy három alkarvastagságú gyékényköteget vágott át, illetve a tízcentis bambuszcsőbe való szúrást is sérülések nélkül teljesítette.

A japánok a visszaküldött tőr mellé egy háromdanos elismervényt is csatoltak, melyben a kincsesbányai kardkovácsot dicséretben részesítették munkásságáért és a szamuráj hagyományok mély ápolásáért.

A műhely középpontjában áll a térdelőzsámoly, ezen dolgozik a kardkovács. Tőle balra kalapácsok és fogók, szemben vele a tűztér, ahová fújtatóval fújja be a levegőt, közvetlen közelében az üllő. Jobbra helyezkedik el az edzőmedence, itt köt ki a kész kard. Az olvasztókemence felfűtéséhez használt faszén és a dobozban tárolt vashomok a mester háta mögött tornyosul.

– A kard alapanyaga ebből a vashomokból lesz, amit az olvasztókemencében kohósítok. Ez az acéltömb a tamahagana, amit laposra kovácsolok, majd darabokra török, végül több rétegben egymásra helyezek. Egy kardot három-négy tömbből készítek el. Egymás után legalább tízszer megismétlem az égetést, a hajtogatást, és a rétegeket mindig eggyé kovácsolom, ez alkalmanként öt-hat órát is igénybe vesz, összesen pedig körülbelül három hetet.

Közben eltávoznak róla a salakanyagok, a végére csak a tiszta acél marad. Ez lesz a külső köpeny, amit U alakúra formázok és lágyvasat csúsztatok bele, az adja a penge tartását és rugalmasságát. Ezeket egybekovácsolom, majd nyújtással kialakítom a kard végleges hosszát. Reszeléssel nyeri el formáját a penge, aminek testét vastagon bevonom egy agyagos masszával, az élére pedig vékonyabb réteget hordok fel, így ez utóbbi a hőkezelés során keményebbre edződik.

A csiszolást öt-hat kővel végzem, ekkor tűnnek elő a hőkezelési vonalak, melyek művészi szépsége a katana „ujjlenyomatát” jelentik. Jöhet a polírozás, majd az ősidőkben a szamurájok rangját jelentő tok, markolat (ennek tüskéjére vésem a nevem japánul) és markolatvédő megtervezése, kivitelezése, legvégül pedig a lakkozás, a rájabőrözés vagy fonás.

Kincsesbánya híressége a megrendelőiről – köztük kardgyűjtőkről, harcművészekről – annyit árul el, hogy többségük gyerekkori álmát valósítja meg azzal, hogy szamurájkardot készíttet magának. Hogy milyen legyen a díszítés, azt mindig megbeszéli velük, az árban is megegyeznek, az elkészült példányt pedig személyesen adja át egy selyemzsákban.

Ilyenkor kicsit fáj a szíve érte, de azzal vigasztalja magát, hogy az általa megalkotott kard képletesen szólva mindig az övé marad, hiszen a nevét hordozza. Egyszer visszakerült hozzá a remekműve, új tulajdonosa nem tudott azonosulni vele. A sors rendezhette így, mert a mestert nagyon bántotta, hogy kiadta a kezéből azt a darabot, amelyet igazából szeretett volna megtartani.

Végül készített egy másikat az illetőnek, így mindketten megnyugodhattak. Egyébként nem szokása duplázni, egy embernek csak egy azonos felépítésű kardot csinál, hiába is akarna valaki többet.

– Mit szeretnék még elérni? – kérdez vissza a kapuban Kovács úr. – Minél többet alkotni és minél különlegesebb díszítéseket alkalmazni. Erre lesz is módom, hiszen másfél évre előre van munkám, és tanítványokkal is foglalkozom.

Nyugodtabb időkben minden hónap második vasárnapján kinyitom a műhelyem kapuját, és szívesen látom az érdeklődőket.

Aki pedig nem jut el hozzám, megismerhet majd a rólam készülő dokumentumfilmből. Japánba nem nagyon vágyom, de ha alkalmam nyílna az utazásra, nem a nevezetességeket nézném meg, hanem egy tradicionális japán kardkovácsműhelybe mennék el, ahol én is bemutathatnám a tudományomat.