Ungvári Miklós: Szeretett sportágamtól még egy évet kaptam

–A tokiói lenne az ötödik olimpia, amelyen részt vesz, de a játékok halasztásával mindez most bizonytalanná vált.

– Most minden bonyolult. Az olimpiai részvételhez még kvótát kellene szereznem, amire a tavaszi versenyeken lehetőségem lett volna. Azt nem tudom megmondani, hogy ez sikerült volna vagy sem. Utólag könnyű arra hivatkozni, hogy persze, biztosan.

Ami azonban tény: októberben negy­venéves leszek, és ez sok tekintetben kihat az életemre, sportolói pályafutásomra. Mindent újra kell gondolnom. Még azt is, hogy mennyi az a heti edzésadag, amennyivel sikeresen fel lehet készülni az olimpiára.

– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság bejelentése után még úgy érezte, mintha kihúzták volna a talajt a lába alól.

– Olyan érzés volt, mintha ejtőernyő nélkül dobtak volna ki a gépből. De ilyenkor a legjobb az, ha az ember leül, megnyugszik, és átgondolja a lehetőségeit.

– Merthogy az egy év sok idő?

– Egy olimpikonnak rengeteg. Több, mint azt egy átlagember gondolná. Egy olimpikonnak ugyanis a sport az élete. Mindent annak rendel alá, hogy amikor eljön a verseny, a küzdelem ideje, a lehető legjobb formáját hozza.

Ehhez viszont úgy kell élnie az azt megelőző időben, hetekben, hónapokban és lényegében egész évben, hogy testileg és lelkileg egyensúlyban legyen.

– Ehhez képest most mi változik?

– Most valamiért éppen nosztalgikus hangulatba kerültem, a régi meccseket nézem vissza az edzőmmel. Ám az időt nem csupán azok elemzésével töltöm, hanem a Nemzeti Vágta felvételeit is újranézem.

Persze próbálom magam edzésben tartani, hiszen még ennyi, tatamin eltöltött esztendő után is van mit tanulni, van hová fejlődni, és mindeközben figyelek az egészségemre. Mert az olimpia elhalasztása ugyan sok mindenbe beleszól, a többi között a formaidőzítésbe is, de mindezt igyekszem úgy felfogni, hogy a szeretett sportágamtól még egy évet kaptam.

– Az olimpia elhalasztásáról szóló döntés után mi feszíti jobban az embert: az ideg vagy az adrenalin?

– Ha e kettő közül kell választani, akkor az adrenalin. Ezen nem szabad idegeskedni, a döntésen úgysem tudunk változtatni. A bejelentés után Csernoviczki Éva olimpiai bronzérmes dzsúdós, a Magyar Olimpiai Bizottság sportolói bizottságának tagja hívott, hogy Ungi, ilyen helyzetben mi lenne a legjobb, mire mondtam: ha már így kell lennie, minden haladjon a maga útján.

Készüljünk az új helyzet szerint, mindenki a legjobb tudása szerint. Még akkor is, ha a helyzet nem könnyű. Még az öcsémen, Attilán is láttam, hogy a hírtől kicsit megreccsent. Több évtizednyi munka áll mögötte is. Mert persze fontosak a világbajnokságok, a kontinensviadalok, a Grand Prix-versenyek, de az olimpia azért mégiscsak olimpia.

– A sport lélekjáték is. A 2016-os riói olimpiai szereplését, az ötödik helyezést például csalódásnak élte meg. Akkor az is megfordult a fejében, hogy akár vissza is vonulna a versenyzéstől. Mégis meggondolta magát.

– A riói olimpián a helyzet annyiból volt más, nem jutottam el addig, hogy éremért küzdhetnék. De 2004-ben Athénban, majd négy év múlva Pekingben még rosszabb volt a helyzet, igaz, akkor még jóval fiatalabb voltam. Londonban szinte majdnem minden összejött, egyetlen jukó választott el az arany­éremtől.

Most viszont azt éreztem, hogy elvették a játszóteremet. Én ugyanis nem tudok otthon ülni ölbe tett kézzel. Ha éppen nem dzsúdózom, valamivel mindig elfoglalom magam. A londoni olimpiai ezüstérem után megnyertem a Nemzeti Vágtát; majd elindultam a 2014-es Dakar-ralin; 2018-ban a harmadik helyen értem célba a távlovas országos bajnokságon; tavaly pedig részt vettem az Exatlonon.

De mindemellett mindig is a dzsúdó állt a középpontban. Most ráadásul nem csak az okoz nehézséget, hogy jövőre halasztották az olimpiát, de a járvány miatt nem is nagyon mehetek sehová. Igaz, itthon akad munka bőven. Jövök, megyek, gereblyézgetek, a lovaimat gondozom.

Engem ugyanis ezek a dolgok feltöltenek, más elfoglaltságot jelentenek, mint amit az edzéseken végzek, és éppen ezért térek vissza mindig olyan nagy kedvvel a tatamira. Így telt az elmúlt harminc évem, az életemet nagyon másként nem is tudnám elképzelni.

– Mennyire gyakori az, hogy a dzsúdósok negyvenévesen nyernek érmeket az olimpián?

– Hirtelen egyetlen név sem jut az eszembe, és ez nem véletlen. Amikor lemegyek a szőnyegre, érzem, hogy a fiatalok sokkal fürgébbek, egy-egy fárasztó akció után sokkal gyorsabban regenerálódnak. Nekem ehhez már több időre van szükségem.

Ebben a sportágban nagyon fontos az erő, a technika, a taktika, a dinamika, a hajlékonyság, és bizony érzem már, hogy közel a negyvenhez másként működik az izomzatom, jobban kell figyelnem az ízületeimre, egy edzés vagy mérkőzés után pedig többet kell nyújtanom és több időt kell hagyni a szervezet regenerálódására. És a zúzódásaim is lassabban gyógyulnak.

Arról nem beszélve, hogy amikor oktatom a dzsúdót vagy bemutatókat tartok, akkor a fogásokat, dobásokat ugyanolyan erővel és lendülettel kell bemutatni, mint ha versenyeznénk.

– És mi a helyzet a rutinnal, a tapasztalattal; az nem segíti át a nehéz helyzeteken?

– Persze ez mind fontos, de önmagában, megfelelő felkészülés és kellő koncentráció nélkül nem sokat ér. Mert lehet, hogy a kevesebb és átgondolt akció többet ér, de amikor például megnyílik előtted a lehetőség egy dobásra, akkor nincs idő a gondolkozásra, akkor cselekedni kell.

Tény, ebben segítséget jelenthetnek a tatamin és az edzőteremben eltöltött évek, évtizedek, de a megfelelő indulási tempó eléréséhez nagyon ott kell lenni testben és lélekben is.

– Vagyis most, hogy újraindítják az olimpiai visszaszámlálást, kezdődik az új felkészülési időszak?

– Az elmúlt hónapokban már kezdtem úgy élni, mint egy igazi sportoló. Kezdve ott – nem megbántva senkit, de megértést kérve –, hogy nemet tudtam mondani fellépésekre, bemutatókra. Másrészt az edzések mellett jutott időm pihentető alvásra, gyúrásra, masszőr­re és csontkovácsra is, merthogy a testemmel most sokkal tudatosabban kell törődnöm.

Ismét odafigyelek az étrendemre, a helyes táplálkozásra. Ez amúgy különösen fontos, mert hajlamos vagyok arra, hogy akkor egyek, amikor éhes vagyok, és akkor igyak, ha szomjas. De ha valaki komoly versenyre készül, a táplálkozásban is máshová kerülnek a hangsúlyok.

Csak egyetlen példa: ha valaki szomjas, akkor az már azt jelenti, hogy a szervezete vízhiányos állapotba került. Vagyis inni akkor is kell, amikor még nem vagyunk szomjasok.

– És hogyan tud edzeni karantén idején? A dzsúdó kontaktsport, a dobásokat csak úgy lehet gyakorolni, ha van ellenfél.

– Valóban, sok terem bezárt, de mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a rólam elnevezett csarnokban, az Ungvári Miklós Ceglédi Judo Központban az olimpikonok hatos csoportban még készülhetnek, edzhetnek. És tudok mozogni a szabadban, ami segít a jó közérzet fenntartásában is.

– Annyit elárulhatunk az olvasóknak, hogy amikor ezt az interjút készítjük, kint van a lovakkal a szabadban.

– Muszáj róluk gondoskodni. Mert ugyan én is azt mondom, hogy a vírus miatt maradjon mindenki otthon, figyeljünk egymásra, de a karantén nekem szerencsére nem a szoba négy falát jelenti. Van munka az állatokkal, megvoltak a tavaszi metszések is, ebben az egyik barátom segített, én meg a gallyakat gyűjtöttem.

Persze jó lenne megtanulni ezt is, mert van itt alma-, barack-, körtefa. Bár nem tudom, hogy a barackkal mi lesz, mert úgy látom, a virága lefagyott.

– Lám, ki gondolta volna, hogy Ungvári Miklós olimpiai ezüstérmes dzsúdóssal egyszer a kertészkedésről fogunk beszélgetni?

– Lehet, ez a jövő. A gyümölcsös meg a lovak. Lovaim már vannak, turáni fajta, saját tenyésztés; a kertészkedést még tanulnom kell. De a dzsúdót ettől még soha nem engedem el.

– Nem is hangzik rosszul, Ungvári Judo- és Lovasiskola.

– Tényleg nem hangzik rosszul. De most még a tatamira is figyelek. Ezt a tavaszi felkészülést végigviszem, de hogy mit hoz a jövő, meglátjuk.

Mert a szívem azt mondja: amíg esély van arra, hogy kint legyek az olimpián, akkor azért minden lehetőséget meg kell ragadnom. Még az is lehet, hogy ez az egy év halasztás segít majd abban, hogy kijussak az olimpiára. Kiderül.