Virágszőnyeggel várták a feltámadást

Példátlannak tűnik az elképzelés, hogy a pápa a húsvétvasárnapi misét, valamint az azt követő Urbi et Orbi áldást az üres Szent Péter téren mondaná el, ám a Covid–19 vírus rohamos terjedésének megakadályozása érdekében minden ország szigorú intézkedéseket vezetett be: a tömegrendezvényeken való megjelenés tiltott.

A keresztény Európa mindennek dacára lélekben a húsvétra készül, hiszen a karácsony mellett évszázadok óta ez a legnagyobb vallási ünnepe, amellyel Jézus elárulására, kereszthalálára és feltámadására emlékezünk.

Bár a katolikus országok főbb szertartásai megegyeznek, a helyi szokások, mint ahogy Portugáliában is, régiónként vagy akár falunként igencsak eltérhetnek. A mediterrán ország lakosainak 95 százaléka vallja magát római katolikusnak, itt a húsvét a legnagyobb keresztény ünnep, így nem csoda, hogy különleges ceremóniákkal találkozunk, különösen a vidéki területeken, ahol a régi hagyományok még nagyon is élnek.

Rendszerint a Semana Santa, vagyis nagyhét idején számos körmenet és felvonulás zajlik országszerte; Észak-Portugáliában nagypéntek éjjelén mezítlábas, arcukat fekete kendővel eltakaró fáklyavivők menetelnek a megfeszített Krisztusra emlékezve, keleten a helyi plébános oszt áldást házról házra járva, míg a déli szegletben, Algarvéban virágokkal díszítik fel az utcákat a feltámadást ünnepelve.

Algarve, Portugália egyik leggazdagabb régiója, 16 városával és 450 ezer fős népességével Európa délnyugati részének csücske, mindig is kedvelt úticél volt a turisták körében. A vidék sziklákkal ölelt, majd’ 160 kilométernyi partszakaszára, apró öbleibe, történelmi városaiba és eldugott falvaiba emberek milliói sereglenek, hogy élvezzék az állandó napsütést, a homokos strandokat vagy a nyüzsgő éjszakai életet.

Kevesen tudják azonban, hogy a székhelytől, Farótól mindössze 21 percnyire fekvő település, São Brás de Alportel valami egészen egyedivel készül húsvétvasárnapján. Egyszer már jártunk ott húsvét idején, és láttuk, ahogyan az emberek ünnepeltek.

Alighogy bekanyarodtunk a főutcára, azonnal megcsapta orromat a virág és rozmaring fűszeres illata. A kisváros macskaköveire egy kilométeres hosszúságban élő virágszőnyeget terítettek, az erkélyekre frissen mosott, girlandokkal díszített ágyneműt tűztek, és édes húsvéti kalácsot, folárt árultak minden sarkon.

A Szent Balázsnak felajánlott település minden év februárjában már lázban ég, akkor ültetik el a különleges szőnyeghez felhasznált három tonna virágot, amelynek betakarítása húsvét előtt egy héttel veszi kezdetét. Vasárnap hajnalban aztán több száz önkéntes indul el kosarakkal, hogy négy-öt órás aprólékos munkával beborítsák a teret és az utcát a szirmokkal.

Bár a virágszőnyegek készítésének hagyománya a XVII. századi Olaszországból ered – ekkor díszítette először Benedetto Drei vatikáni főkertész a Szent Péter-bazilika udvarát szirommozaikkal –, a szokás hamar elérkezett a spanyolokhoz és a portugálokhoz is.

A művészek már hónapokkal az esemény előtt megtervezik a remekművüket, a kivitelezéshez először krétával rajzolják meg a mintát a járdán, majd több ezer színes friss és szárított szirommal töltik meg. A főmotívumok százszorszépekből, levendulából, édesköményből, babérlevélből rajzolódnak ki, a végső eredmény eléréséhez bab és apró fadarabok is segítségre vannak, a körvonalak kiemelésére pedig tökéletes a sötét termőföld vagy a kávé.

Nyolc órára mindennek készen kell lennie, ekkorra a hívők és a kíváncsi turisták is megérkeznek, majd 9.30-kor már mozdulni sem lehet a templom előtti téren, mindenki ugyanarra az évszázados hagyományra vár: hogy az ünneplőbe öltözött férfiak csoportjai pompás virágfáklyáikkal megjelenjenek, és így kísérjék majd útján a papot a mise után.

A helyi legenda szerint 1596-ban húsvét vasárnapján fosztogató kalózok szálltak partra Faro kikötőjében, akik egészen São Brásig nyomultak a szárazföldön. A település békés lakói, mivel fegyvert nem tartottak, nem bízhattak másban, csak a feltámadó Krisztusban és a virágzó fagallyakban.

Így indultak el hittel a szívükben, bimbózó ágakkal a kezükben, hogy mindenki meglepetésére sikeresen visszaverjék a rájuk mért támadást. A városba bevonuló győztes férfiak még a harc után is a virágos ágakat szorongatták, így vált ez a menet a győzelem és Jézus szimbólumává.

Megérkezve a templomhoz, elindultam a kordon mögött állók felé. Búcsúnak is beillő zsibvásáron kellett átvágnom, ahol a mandulás sütemények és kalácsok mellett Madonna-ikonokat és sárga viaszszobrokat árultak. Az egyik asszony akkora, szőlővel sütött kenyeret tett az asztalra, mint egy kerék, mások kolbászokat, sajtokat pakoltak a pultra, kóstolóhoz vágták a falatokat.

A templomba már egy lélek se fért be, így a misét kihangosítón keresztül hallgatták a hívek, szoros sorokat alkotva a kifeszített zászlók alatt. Megálltam a templom előtti korlátnál, ahol a helyi televízió munkatársaival együtt megannyi fotós is felsorakozott, és a tömeget figyeltem.

Az ünneplőbe öltözött helyiek közé rövidnadrágos turisták keveredtek, sokuk gyertyát vagy egy-egy szál margarétát szorongatott a kezében.

A Biblia szerint Jézus nagypénteki keresztre feszítése után a harmadik napon, vasárnap támadt fel, de a valláson kívül ez az ideje a tavaszi nap-éj egyenlőségkor tartott termékenységi ünnepnek is, amelynek elemei az újjászületés, a természet virágba borulása. Ezt is jelképezi a portugál kisváros évente megrendezett felvonulása.

Pontosan 11-kor megkondultak a harangok, a templom ajtaja hirtelen szélesre tárult, tömjén illatát hozta a sós szél. A papok körmenetét az egyenruhás zenekar kezdte meg, az egyházi énekeket kántáló tömeg biztatására elindultak a virágszőnyegen, majd a férfiak is a papok és muzsikusok mögé gyűltek, hajukat még egyszer hátrasimították, az anyák kapkodva megigazították kisfiaikon a ruhát, és mielőtt a gyerekek beálltak volna a sorba, a magasra tartott virágfáklyák meglendültek a kezekben, és rázendítettek a dobosok.

„Feltámadott Krisztus halottaiból, ahogy megígérte híveinek!” – kiáltotta az ég felé az egyik fáklyavivő csoport.

„Alleluja, alleluja” – felelte a másik.

Az erkélyek megteltek bámészkodókkal, nagymamák tartották unokáikat ölükben, némelyikük leintegetett a menetelőknek, majd buzgó keresztvetések közepette hálát adtak az égnek, hogy egy újabb húsvétot megélhettek. A hangos, illatos menet körbejárta a várost, ezrek követték őket, a gondosan kirakott virágszőnyeget összetapostuk, így kevesebb mint egy óra után nem maradt más hátra, csupán a sárga, piros sziromtenger.

Amikor a felvonulásnak vége lett, és visszatértünk a templom elé, a papok búcsúzóul megáldották a tömeget, a férfiak hangos kántálás közepette még meglengették a fáklyáikat, majd mindannyian belevetettük magunkat a helyi finomságoktól roskadozó standok és vásározók közé.

Én a folárt áruló asszonyokat kerestem fel. A XVII. század óta töretlen népszerűségnek örvendő, kelt tésztájú húsvéti kalácsnak, amelybe héjastól egész tojást sütnek, egész könyvtára van, és mint a legtöbb vallási ünnepen fogyasztott ételhez, ehhez is egy szenttel kapcsolatos legenda fűződik.

A monda szerint a fiatal portugál lány, Mariana, amikor eladósorba került, minden este Szent Katalinhoz imádkozott, hogy megfelelő kérőt küldjön érte. Hamarosan két ifjú, egyikük egy szegény földműves, másikuk egy gazdag nemes jelent meg a szülői házban, ajándékokat hoztak a családnak, és mindketten a lány kezét kérték az apától. A családfő azonban szeretett lányára bízta a választást, válaszát virágvasárnapig kellett megadnia.

Maria­na, bár szíve a szegény földműveshez, Amaróhoz húzta, sokáig nem tudott dönteni, így ismét a szenthez fordult, hogy ő súgja meg, mitévő legyen. Mariana végül a szívére hallgatott, és Amarót választotta.

Nem sokkal később hír érkezett, az asszonyok arról suttogtak a faluban, hogy a gazdag ifjú bosszút forral, és az újdonsült vőlegény életére fog törni. Marina kétségbeesésében újra Szent Katalinhoz könyörgött, szobra elé virágot hintett a templomban, és amikor hazaért, nagy meglepetésére kenyeret, tojást, virágokat talált az asztalon.

Azonnal elment Amaróhoz, hogy elmesélje, mit kapott, ám arra nem számított, hogy a fiút is ugyanazok az ajándékok várták. Azt gondolták, a kikosarazott nemes szíve enyhült meg, így útra keltek, hogy együtt köszönjék meg neki a jóságát. Odaérve látták meg, hogy az ifjú nemes asztalán is ott van a kenyér, a tojás és a virág. Mariana ekkor kalácsot ajánlott a szentnek, így lett a folár a megbékélés és a barátság jelképe a portugáloknál.

Manapság a húsvéti péksüteményt vagy reggelire fogyasztják, vagy az ünnepi vacsora után desszertnek kínálják, és hagyományosan a keresztszülők ajándékozzák a keresztgyerekeiknek minden évben egészen 18 éves korukig.

Északon sósan készítik el, kolbásszal, sonkával töltik meg, van, aki citromot és ánizst használ, délen az édes, fahéjjal sütött változata terjedt el, egy a közös mindben, a tészta fonatai közé elrejtenek egy-két tojást.

Amikor a víg tömeg szétszéledt, kezemben egy folárral magam is leültem a padok egyikére, kibontottam a papírból a süteményt, letörtem belőle egy darabot, majd jóízűen a számba gyömöszöltem. Önkéntelenül is nagyanyám kalácsa jutott az eszembe, meg az, ahogy sok-sok évvel azelőtt ünneplőbe öltöztünk, pántos lakkcipőt húztunk fel, és szentelni vittük a pászkát az ópályi templomba.

Az, aki a hagyományok szeretetét már gyermekkorban megtanulja, soha nem lesz gyökértelen, egy illat, egy íz óhatatlanul visszahozza a régi pillanatokat, amikor az egész család közösen ülte körbe a húsvéti asztalt, a torma csípte a szánkat, a pálinka meg a szemünket, és a két kutya, Zsiga meg Gömbi főtt sonkában reménykedve bujkált a lábunk alatt.