A rejtélyes amerikai kémrepülő története

Az ember legyen lojális a lapjához – akkor is, ha éppen tízéves volt, amikor az említett írás megjelent –, ezért olvassuk némi öniróniával az akkori regényes-romantikus sorokat, amelyek – hát hogy is mondjam – olykor távol kerültek a valóságtól. Tegyük hozzá, a füllentésben a Szabad Föld vétette talán a legkevesebbet: hazudott, mégpedig ordasat hazudott ebben az ügyben mindenki, aki csak megszólalt, legyen az szovjet vagy amerikai.

Szóval 1960. május 1-jén járunk, a munkásosztály nagy ünnepén, mondhatni seregszemléjén, amikor a még az ezt sem tisztelő gaz amerikaiak egy felségjel nélküli kémrepülőt küldtek a Szovjetunió fölé. Előzményes az ügy, következzék némi hidegháborús helyzetjelentés.

Egy kicsit korábbi május 1-jén, az 1954-es katonai parádén a szovjetek bemutatták új, elrettentő fegyverüket, a Mjasziscsev M–4, négy sugárhajtóműves, interkontinentális bombázót. A díszszemlén jelen levő amerikai katonai attasé vélhetően izgalmában rengeteg bombázó átrepülését jelentette, miközben a szovjetek csak ugyanazzal a két-három géppel repültek át többször is a tér felett…

Eisenhower elnök bizonyítékokat követelt, ezért jóváhagyta egy légi fotókat készítő felderítőgép, a Lockheed U–2 kifejlesztését. Az akkor a szovjetek számára utolérhetetlen magasságra, vagyis a 20-22 ezer méteres emelkedésre azért volt szükség, mert ha elfogják, lelövik a kémrepülőt, a behatolás ténye akár a harmadik világháborút is kirobbanthatta volna.

Az első bevetésre 1956. július 4-én került sor. Ekkor a szovjetek még nem rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyek elérhették az U–2-es 20-22 kilométeres repülési magasságát, ám a szovjet haditechnika megfeszített erejű fejlesztésével az U–2 napjai meg voltak számlálva.

A CIA szerint az 1960-as évek elejére érik majd el a szovjetek azt a szintet, amelynél az U–2 már veszélyben van. És pontosan ez történt.

Korábban összesen 23 alkalommal repültek be szovjet légtérbe az U–2-esek. Bár a szovjet légvédelem folyamatosan érzékelte a behatolást, de az U–2 elfogására küldött MiG–19-esek (legnagyobb repülési magasság 17 500 méter) és Szu–9-esek (16 760 méter) tehetetlenek voltak.

A következő, május 1-jei bevetést a közép-ázsiai, kazahsztáni, szibériai, uráli és észak-oroszországi légvédelmi erők már teljes készültségben várták. A parancs az volt, hogy a gépet mindenképpen a földre kell kényszeríteni, akár úgy is, hogy egy saját repülőgéppel nekiütköznek.

Az amerikaiak pedig elfelejthették a CIA jóslatát, s a felderítés sem jelezte, hogy a szovjetek időközben kifejlesztették az SZ–75 Dvina kódjelű, háromszoros hangsebességgel, akár 25 ezer méterre is felszálló légvédelmi rakétát.

Francis Gary Powers pilóta hajnalban, egész nyugodtan indult Pakisztánt, Afganisztánt érintve a Szovjetunió átrepülésére, hogy aztán a norvégiai Bodø repülőterén érjen véget a küldetés. Feladata az akkori Szverdlovszk (ma Jekatyerinburg) és Pleszeck területén lévő interkontinentális ballisztikus rakétasilók lefényképezése volt.

És innen adjuk át a szót a Szabad Földnek.

„Lent azonban észrevették. A határ menti szovjet légelhárító egység műszerei rögtön jelezték a gép útját. És máris ment a jelentés Moszkvába. A légelhárító tüzérség parancsra várt. Közben telt az idő. A behatoló már mintegy 2000 kilométerre volt a határtól, amikor Mihail Romanovics Voronov őrnagy alakulatához megérkezett a parancs: lelőni a határsértőt. Fjodorov őrmester és a hozzá beosztott katonák célba vették a gépet, egyetlen rakéta röppent fel, és a gép lezuhant.”

Hát, majdnem… Valójában ismét elfogó vadászokat küldtek az U–2 után, azok ezúttal sem jártak sikerrel. Viszont Fjodorov őrmester nem takarékoskodott a puskaporral, ezért nem egy, hanem összesen 14 légvédelmi rakétát küldött az U–2-re, amelyek közül az egyik a gép közelében robbant, és megrongálta azt.

A nagy igyekezetben azonban a rakéták az egyik szovjet MiG–19-est megsemmisítették. (A szörnyethalt szovjet pilótának posztumusz jelleggel a Szovjetunió Hőse érdemrendet adományozták.)

Hogy mi lett Powersszel? – olvassuk a Szabad Földet.

„Powers érezte, hogy zuhan. Eltalálták. Keze önkéntelenül a katapult felé nyúlt, de mégsem rántotta meg. Hátha ez egy pokolgépet is működésbe hoz, hogy felrobbantsa a gépet, a bűnjelet. Lehet, hogy becsaptak, és a szerkezet előbb robban, mintsem hogy engem kidobna a katapult? Gyorsan kinyitotta a felső ablakot és kiugrott.

Ha a földön nem fogják el mindjárt, megmenekülhet. Van nála fegyver. Pénze is van: 7500 rubel, ezenkívül aranyfrank, nyugatnémet márka és olasz líra. Aztán egy csomó értéktárgy: két aranyóra, hét női aranygyűrű. Ezekkel esetleg szerezhet magának segítőket. És van egy mérgezett tűje, amellyel ha megszúrja magát, azonnal meghal. Nem kerülhet élve a szovjetek kezébe!”

A valóság: Powers zuhanás közben katapultált – 20 ezer méteren, 800 kilométeres sebesség mellett nem nyitunk „felső ablakot”, már csak azért sem, mert nincs…

Az viszont tény, hogy ha nem is az egész gépet, de a kémkedésre szolgáló berendezéseket fel tudta volna robbantani, ezt azonban nem tette meg. És igaz a mérgezett tű is: egy üreges ezüstdollárba rejtették a kúpcsiga halálos mérgébe mártott tüskét. De Powers nem vette elő. Harmincéves volt…

Itt most következik egy szépírói – amúgy igaz – betét a Szabad Földben, hogy egy Szverdlovszk környéki szovhozban a Szitmi család éppen ünnepi ebédre készült. Jelen volt még Szurin Vlagyimir, a szovhoz sofőrje és barátja, Leonyid Csuzsakin. Kint robbanást hallottak, kiszaladtak, és észrevették, hogy zuhan egy gép, arrébb pedig valaki ejtőernyőn ereszkedik. Baleset érhetett egy szovjet pilótát! – Csuzsakin Moszkvicsával odarobogtak.

A pilóta tengerszínű kezeslábast viselt, fejét üvegpajzs és oxigénálarc takarta. Ám az ejtőernyőn idegen írást láttak, a következő pillanatban pedig megdöbbentek: a pilóta övén pisztoly lapult! A helyzet cseppet sem volt veszélytelen. Szerencsére néhány pillanat múlva a faluból több parasztember érkezett, együttesen lefegyverezték a pilótát. – Most pedig gyerünk! – mondta Szurin. Powers beszállt a Moszkvicsba, és életben maradt.

Beindult a politikai nagyüzem. Hruscsov okos volt, először csak annyit mondott, hogy lelőttek egy kémrepülőgépet. Az amerikai válságstáb – abban a hitben, hogy Powers már nem él – kitalált egy történetet, amely szerint egy, a légkört nagy magasságban kutató polgári gép pilótája vészjelzést adott le, hogy fogy az oxigénje, majd nyilván eszméletét vesztette, s a robotpilóta vihette a gépet a Szovjetunió fölé.

Május 7-én aztán Hruscsov előállt a valósággal: „Elárulok egy titkot. Első beszámolómban direkt nem említettem, hogy a pilóta él és egészséges.”

Nemcsak Powers maradt életben, de a szovjetek a roncsokból sikeresen kiemelték a fényképezőgépet, és még a filmet is előhívták. Powers túlélőcsomagját a pénzzel és az ékszerekkel szintén megtalálták. A gép roncsai, valamint a túlélőcsomag tartalma a mai napig ki van állítva a moszkvai Fegyveres Erők Központi Múzeumában.

A történet vége: Powerst bíróság elé állították, ahol bűnösnek vallotta magát, augusztus 19-én kémkedés miatt háromévnyi börtönbüntetésre és hétévnyi kényszermunkára ítélték. Egy és háromnegyed évvel később azonban Rudolf Abel KGB-ügynökre kicserélték. A szovjetek pedig nekiláttak az U–2 másolatának elkészítéséhez, de nem jártak sikerrel.

A Szabad Föld cikke egy cáfolhatatlan igazsággal ér véget: „Szégyen az, ha valakit rajtakapnak. És még nagyobb szégyen, ha a kudarcból nem tud okulni.”

Hát, nem szerettem volna az imperialisták helyében lenni...