A vizek országának egyik gyöngye

Trianonnal nemcsak az ország területének kétharmadát és a népesség felét vesztettük el, hanem sokadlagos kár gyanánt nagyrészt energiaforrásainkat is. Ugyan a geológusok korábban is sejtették, hogy az Alföld alatt komoly mennyiségben lehet gáz és olaj, de egész addig ez különösebben senkit nem érdekelt: bőven és olcsó volt a fa meg a szén.

Ekkor azonban újra elővették az ötletet, s 1925-ben kutatások kezdődtek Karcag közelében, egy nevesincs pusztán, ahol talán ha öt tanya állt, félszáz lakossal. A Karcag–Kunmadaras között lévő megállónál: Tatárülésnél kellett leszállni a vasútról, hogy aztán egy ősztől tavaszig szinte járhatatlan földúton ballagjon ki a látogató a rónaságba. No, itt állították fel a fúrótornyokat.

A kezdeti nehézségek után, 1928 januárjában hatalmas robbanás jutalmazta a munkálatokat: a kitörés magassága a száz métert is elérte. Ha volt szépséghibája a fúrásnak, hát annyi bizonyosan, hogy a várt gáz és kőolaj helyett gáz és forró víz érkezett.

És tulajdonképpen ez a gáz és ez a forró víz szülte meg Berekfürdőt, ahol addig legfeljebb csak berek: bozótos, vizes lapály, mocsár volt, fürdő egy sem. Aztán hogy meglett az is, a név is megszületett: létrejött Karcag-Berekfürdőtelep. A Góliát Karcag és a Dávid Berekfürdő élete ettől kezdve hosszasan összekapcsolódott; a válás csak 1992-ben történt meg.

Ahogy lenni szokott, a pénzen vitatkoztak össze a felek, mire következett egy népszavazás, amelynek a végén a berekiek kimondták az elszakadást. Karcag kissé (illetve nagyon) megsértődött, viszont azóta Berekfürdő önálló község.

És ha ez így van, márpedig így van, akkor elkövetnék egy kisebbfajta trónfosztást. Eddig úgy tudtam, sőt így tudja az okos internet is, hogy az ötvenes évek elején létrejövő Beloiannisz lenne a legfiatalabb magyar település. Tehát akkor állj az egész, és köszöntsük a még most is csak 28 éves Berekfürdőt!

Szó, ami szó, ezt a köszöntést azt se tudom, hol kezdjem. Hiszen amilyen kicsi ez a Berekfürdő, annyi látnivalót kínál! Azt hiszem, a leghelyesebb, ha elsőként a polgármesternél, Molnár Jánosnál vizitálunk.

– Ha már említette a Karcaggal kapcsolatos civódást, talán kezdjük a Megbékélés Házában az ismerkedést. A ház egyben egy református konferencia-központ is, s természetesen nemcsak a bereki reformátusokra gondoltak, amikor felépítették, hozzájuk képest egy kicsit nagy lenne…

A ház története szorosan követi az ország történetét. A háború után létrejövő politikai rendszer, mondhatni, különösebben nem kedvezett a hitéletnek, egy református diakónusképzőt meg is fenyegettek: vagy megszűnik, vagy el kell tűnnie a szemük elől. Mi aztán nem voltunk a szemük előtt, így lett egy diakónusképzőnk, amihez 1984–85-ben épült meg egy újabb, jelentősnek mondható épületrész.

– Amit akkor már simán engedélyeztek?

– Nem egészen. A politika akkoriban szembesült azzal, hogy bizony a szocializmus építése nem állítja elő azonnal a szocialista embertípust is, vagyis nem tudtak mit kezdeni az előkerült alkoholista, drogos, kallódó fiatalokkal. Úgy gondolták, ha foglalkozna velük az állam, akkor beismerné, hogy ilyenek is élnek közöttünk, tehát hibádzik a rendszer.

– Vagyis akkor őket is eldugták. És ha jól sejtem, ide…

– Jól sejti. Ám akadt egy kis probléma. Ugyanis ez nem volt egy zárt börtön, az ide kerülők félig-meddig szabadon közlekedhettek, márpedig a környéken vagy féltucat kocsma csábította a visszaesni vágyókat. Úgyhogy újabb fejlesztések révén átformáltuk az épületegyüttest konferencia-központtá, ahol ma már egyszerre 135 embernek tudunk szállást és étkezést biztosítani. Ha jól tudom, ez Közép-Európa legnagyobb ilyen jellegű intézménye.

– Elárulom: a polgármester úr az intézmény vezetője. A református egyházhoz pedig úgy kötődik, hogy felesége Berekfürdő református lelkésze – veszi át a szót Sinka István, aki a továbbiakban úti marsalunkként segítette Berekfürdő felderítését.

S akit, ha nem haragszik meg, a Helység Kalapácsának tekintenék, Petőfi kolléga után szabadon. A költeményben megénekelt elődje ugyan kovácsként kalapálta a vasat – no meg Haranglábot, a fondor lelkületű egyházfit, aki udvarolni mert a szemérmetes Erzsóknak –, de nekünk Sinka uram lett az, aki a terjedelmes helyi értéktár tudós őreként képesnek tűnt összekovácsolni, összekalapálni a helységet, az itteni népekkel együtt.

A polgármester úrtól némi tiszteletlenkedéssel búcsúzunk: ha férfi a tiszteletes, akkor a feleségét tiszteletes asszonynak nevezik. Ám ha a feleség a tiszteletes, akkor a férjét miért nem lehet tiszteletes úrnak szólí­tani…?

Hát akkor ugorjunk fejest Berekfürdő világhíres fürdőjébe! Ottjártunkkor hideg is volt, az eső is esett, de a féltucat ilyen-olyan medencéből háromban mégis üldögéltek, úszkáltak a tavaszváró fürdőzők.

– A kezdeti fúrásokról már volt szó, amit elég gyorsan vegyelemzés is követett. Kiderült: a víz tartalmaz kalciumot, magnéziumot, ként, jódot és brómot, ráadásul 65 fokos; valóságos csodaforrás híre lett, el is nevezték a „Nagykunság aranyá”-nak. A kifolyt víz egy kétholdnyi tavat hozott létre.

Az első fürdőzők a pusztában élő tanyasiak voltak. Mindjárt a kitörés évében, a tó közepére fából egy kerítésféleséget eszkábáltak, melyet mindenki csak „fakosár”-nak nevezett. A vendégeket ekkoriban már menetrend szerinti járattal szállították Karcagról Berekbe és vissza. Azért ne gondoljanak fényességes Orient expresszre – egy kimustrált autóbuszt húzott két ló.

Sokak mellett a fürdő nagy barátja volt a polihisztor orvos-író, Benedek István is. Leginkább a bereki emberek kedvessége tetszett neki: „Mindezt a meleg víz teszi? Lehet.

És úgy látszik, az erkölcsöknek is jót tesz a meleg víz, mert nyomát sem találom annak a ledérségnek, amivel fürdőhelyjáró ismerőseim szoktak szórakoztatni.” (Hogy nyomát sem találta, az utókor erősen sajnálhatja…)

A berekfürdői béke ellentétét is felvillantja Benedek István: „Néha iszonyatos zúgással lökhajtásos repülők húztak el a fejünk felett, mert a szomszédban katonai reptér van, hogy eszünkbe juttassa: nem mindenütt ilyen békés a világ.”

Akkor ugyanis még működött a kunmadarasi szovjet repülőtér, amelynek titkai éppenséggel egy berekfürdői múzeumban láthatók.

Hogy miért pont itt? – előzményes az ügy. Az Alföld középső részét mondhatni elég erősen belakták az ideiglenesen itt állomásozók. Ha egy szinte egyenes vonalat húzunk Kiskunlacházától Debrecenig, akkor megállapíthatjuk: összesen négy repülőteret használtak.

Kiskunlacházát, Szolnokot, Kunmadarast és Debrecent; a négyből kettőben: Kiskunlacházán és Kunmadarason atomfegyverek is voltak. És hát mindezekhez képest középen áll Berekfürdő – Kunmadarastól 4 kilométerre –, s hogy ki ne maradjon a sorból: Berekfürdőtől keletre, tán 40 kilométerre található Nádudvar, amelynek bombateréhez jártak gyakorlatozni a szovjet pilóták.

Márpedig a szovjet repülőezredek bizony mindennap repültek, nappal is, éjszaka is. A terepkövető repüléskor pedig előfordult, hogy a környező falvak felett 50 méteres magasságon húzott el egy-egy Szu–17-es! Képzelhetjük, kissé hangos lehetett arrafelé az élet…

A szovjet repülőtér titkai címet viselő kiállítás – Vándor Károly repüléstörténésznek, s ha jól tudom, egykori pilótának köszönhetően – remek tárgyak sorával, egy igazi harci helikopterrel s ezernyi miegyébbel várja a látogatót. Azt hiszem, az igazi titok a Szu–7B-vel végrehajtható nukleáris csapásmérés lehetősége lehetett.

Ahol Kunmadarason ezeket a tölteteket tárolták, az volt a néma szektor: az itt szolgáló katonák senkinek nem beszélhettek arról, amit láttak, sem arról, amit hallottak.

Némi repülésügyi kitérővel tisztáztuk már, hogy Berekfürdő megszületését a víznek köszönhette, de még nem szóltunk a másik szülőről, a vízzel feltörő gázról. Ez is, ahogy a víz, 1928-ban robbant a felszínre, de a termálvízhez képest senkit nem érdekelt vagy tíz évig, ahogy jött, úgy ment is a levegőbe.

Eközben Pesten saját üveggyártó üzemet működtetett egy Veress Zoltán nevű vegyészmérnök – későbbi Kossuth-díjas –, aki különlegességeket: hőálló és világítástechnikai üvegeket állított elő. Az üzlet remekül ment, s amikor szükségessé vált a gyárrá alakulás, szóba került a berekfürdői gázkút évek óta semmibe vesző energiájának hasznosítása.

Ez 1939-ben történt. Hamarosan négy hutával dolgozó üveggyára lett a falunak, ahol egyszerre négyszáz munkást is foglalkoztattak. Mindenfajta üvegkülönlegességekkel kísérleteztek, az egyik találmányuk, a fátyolüveg, világhírt hozott.

Attól lett fátyolos, vagyis töredezett hatású az üveg, hogy különböző hőtágulású üvegeket öntöttek egy formába, s az egymásra került rétegek különböző mértékben hűltek, így keletkeztek a világszerte csodált fátyolrepedések.

A történet vége: 14 éve a gyár bezárt. Az egymást követő tulajdonosok egyike sem volt Veresshez mérhető megszállott, a nyerészkedést hatalmas csőd váltotta fel, a gyárat széthordták, szétlopták. Ma is így néz ki. Színezi a történetet, hogy a fátyolüveg szabadalma is kézen-közön eltűnt, állítólag a vásárosnaményi üveggyárba került, ami szintén csődöt jelentett.

Ugyan a fátyolüveg felkerült Berekfürdő értékei közé, de azt hiszem, a világhírről most már lemondhatnak. A polgármester legalább a valamikori 1-es hutát szeretné újra beindítani: ez idegenforgalmi szempontból is kuriózum lenne a környéken, a benne kialakított mú­zeummal együtt.

S ha már szóba kerültek a település értékei, említsük meg, legalább 35 tétel szerepel rajta (a gyógyvíz, természetesen az első helyen). Szívemnek különösen kedves, hogy egykori kollégánk, a 15 éve elhunyt Körmendi Lajos szabad földes újságíró többször is szerepel az értékek között (kulturális emléke, a róla elnevezett írótábor); a Szabad Föld és az olvasók pedig őrzik a Berekfürdőről, Karcagról írt több száz cikkének emlékét.

A tételek egyik legfontosabbja a karcagi birkapörkölt.

– Hogy került a hungarikumlistán is szereplő karcagi birkapörkölt Berekfürdő értékei közé?

– Hát úgy, hogy egyike vagyok azoknak, akik elérték, hogy hungarikum legyen – mondja a Helység Kalapácsa. – Így aztán joggal érezzük a miénknek is.

– És mitől világhírű ez a birkapörkölt?

– Ismeri az idevágó viccet? Gyülekezik a sereglet Noé bárkája előtt, és szép sorban, párban álldogálnak a behajózásra várók. Csak a karcagi vasbogrács árválkodik egyedül. Kérdi Noé: hát neked hol a párod? Mire a bogrács: tudhatnád, a karcagi birkapörköltnek nincs párja…

Komolyabbra fordítva a szót: az a jellegzetessége a nagykunsági birkaételnek, hogy a birkát egyben, egyszerre főzik meg. A „karcagi” jelző tehát nem elsősorban a helyszínt, hanem a főzési módot mutatja. Ez az állat csontjainak és húsának víz hozzáadása nélküli pörkölését, szinte sütését, majd az előzetesen megperzselt fejjel, körmökkel és farokkal, valamint a pacallal és belsőségekkel történő együtt főzését jelenti.

A pörkölt fűszerezéséhez pedig csak vöröshagymát, őrölt- és csövespaprikát, valamint sót használnak. A főzés akkora öntöttvas lábasban történik – errefelé kasztrojnak becézik –, amelyben az egész állat húsa elfér.

A méretéről meg annyit, hogy egy egész birka úgy 80 kiló, mire a lábasba kerül, kabátját és más egyebeit elvesztve „lefogy” úgy a felére, de azért a maradék 40 kilónak is el kell férnie valahogy.

Se bors, se babérlevél, se majoránna; a végén kiderül: ezek a kunok még vörösbort sem tesznek bele… Az évszázados hagyomány mellett Berekfürdőn már a XXI. századot jelentő juhászatot is megtaláljuk.

A kis­sé hosszú nevű Debreceni Egyetem Agrár Kutatóintézetek és Tangazdaság Karcagi Kutatóintézetének itteni telepén nincs se fokos, se suba, se szamár, van viszont mesterséges megtermékenyítés, őshonos fajták vigyázása, génmegőrzés, genetikailag kifogástalan fajták tenyésztése, lombikprogram.

Hogy azért persze itt is visszaköszön a múlt, arról a kedves dr. Monori István, a telep vezetője így beszél:

– Esküvőre voltam hivatalos a Bükkbe. Minden tökéletesen indult, a vacsora egyenesen fenséges: levesek, három-négy főétel, desszertek. A végén egyedül én ültem ott teljesen tanácstalanul, mert a birkapörkölt csak nem akart megérkezni.

Márpedig esküvő birkapörkölt nélkül – no, olyat még a világ nem látott!

Búcsúzunk Berekfürdőtől, hol másutt, a temető híres, faragott kapuja előtt. A most élő kunok ezen a kapun át indulnak egykorvolt őseik felé…