Egy ígéretes, fiatal sportoló emlékére

A tizennyolc éves László Sándor kerékpáros az olimpiai keret tagjaként a közelgő szeged–szabadkai felszabadulási emlékversenyre készült, amikor egy kétéltű harci járművel elgázolta a részeg szovjet katona. Korhán László egykori csapattárs, a Hajdú-Bihar Megyei Kerékpáros Szövetség főtitkára így emlékszik vissza arra a napra:

– Fél nyolckor indultunk Debrecenből kerékpáron. Nem foglaltunk el sokat az országúti sávból, mert nem az oldalszélre felkészülve takarásban, hanem a hátszelet kihasználva libasorban haladtunk. A Keleti-főcsatorna hídjának felhajtójánál hallottuk, hogy távolról közeledik egy nagyon hangos jármű.

Annak idején nem volt szokatlan az utakon a szovjet harckocsi vagy tank, így nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a közelgő hangoknak. Amikor hátulról utolért bennünket, lendületes előzésbe kezdett, de a kanyarban meglátta, hogy szemből jön egy sötétkék Zsiguli, és inkább bennünket választott.

Én voltam leghátul, engem ütött el először. Szaltóztam a biciklivel, és bevágódtam az árokba.

Korhán László akkor tizenöt éves volt. Ma egy debreceni támogató alapítvány vezető szociálpedagó­gusa. Szakértők megállapították: ahogy a gumikerekű páncélos a fiúk közé hajtott, egy-két másodpercig maradt a biciklisek sorában, és így ütötte el a hátsó négy embert, majd az első négyet kikerülte.

– Az előttem kerekező Máté Béla a jármű alá esett, s átment felette a harminctonnás szörnyeteg. Aznap volt tizennégy éves. Hátulról a harmadik Mányi Gabi volt, sorozatos borda- és kulcscsonttörést szenvedett, intenzív osztályon ápolták hetekig, ugyanis egy törött borda átszúrta a tüdejét.

Összeforrás után rövidebb lett a kulcscsontja, nem ült kerékpárra soha többet. A helyszínen meghalt társunknak, László Sanyinak átment a derekán a jármű...

A harckocsi vezetője – két tiszttel a fedélzeten – gyorsított és elmenekült. Mint utólag kiderült, a fölöttesek még a debreceni Árpád téren ugrottak fel a harckocsira, s köpenyükkel megpróbálták eltakarni a kémlelőnyílást, hogy így késztessék megállásra az ittas katonát, de az a periszkópon keresztül figyelte az utat, a tisztek pedig, belátva, hogy az ámokfutó így még több kárt okozhat, újra szabaddá tették számára a kémlelőnyílást.

A kerékpárosok elgázolását követően a kék Zsigulival közlekedő férfi megállt, és próbált segíteni. Rövidesen újabb autók érkeztek, de akkor még nem volt mobiltelefon, így a mentőknek a Kadarcsi csárdából telefonált valaki, s az negyven perc múlva ért a helyszínre.

De László Sándor élete nem ezen múlott, hiszen ő az ütközéskor azonnal meghalt.

A szökött katonának végül Tiszaújvárosban, akkor Leninvárosban tankokkal állták el az útját. Járművére helikopterről ledobtak egy speciális tankfogó hálót, így megállásra, megadásra kényszerítették.

– Sok legenda született arról, hogy az egyik tiszt elővette az oldalfegyverét, és a helyszínen agyonlőtte a katonát. Nos, ebből egy szó sem igaz – mondja Korhán László. – Még abban az évben, 1978-ban, december elején a Budapesti Katonai Ügyész­­ségre hívtak bennünket a vádirat ismertetésére.

Az egyesület delegált vezetőjével, edzőnkkel voltunk ott. Betekinthettünk a vaskos, képekkel illusztrált dossziéba is. A katona Bócsáról indulva a záhony–csapi határátkelőn át Munkácsra akart eljutni, Debrecen környékén ke­­ringett egy darabig, mert nem találta az irányt.

A szembesítéskor meg­­kérdezték tőle a jelenlétünkben, hogy mit akart csinálni, hová készült. Annyit válaszolt, hogy „damoj, mama”. Rabruhás, enyhén közép-ázsiai vonású, zavart viselkedésű fiú volt.

Egy rendkívül tehetséges sportoló pályafutása ért véget ennyire szörnyű módon akkor, 1978. szeptember 10-én. László Sándor akkoriban a legjobb debreceni kerékpárosnak számított. Halála előtt nem sokkal a Debreceni Vasutas Sport Club (DVSC) versenyzőjeként megnyerte a csehszlovák körversenyt, a moszkvai nagydíjat és a jugoszláv körversenyt.

Másnap elterjedt a debrece­niek körében, hogy egy szökött orosz katona elgázolt fiatal gyerekeket, így a helyiek kizavarták az orosz vásárlókat az Árpád téri ABC-ből. A belügyi szervek vélhetően igyekeztek eltussolni a történteket, nehogy politikai ügy legyen belőlük.

A tragédia vasárnap reggel történt, de a hétfői Hajdú-bihari Naplóban egy szó sem esett róla. Kedden megjelent egy hír arról, hogy László Sándor „edzés közben történt tragikus balesetben meghalt”, a szerdai rendőrségi közlemény viszont már arról is beszámolt, hogy a balesetet egy „alakulatát engedély nélkül elhagyó szovjet sorkatona okozta, akinek elfogására az illetékes rendőri és szovjet katonai szervek a szükséges intézkedéseket megtették, néhány óra múlva elfogták és őrizetbe vették”.

A haláleset a család tragédiáján túl nagy törést jelentett Debrecen kerékpársportjában is; a történtek miatt a DVSC-nél kerékpárosedzőként dolgozó Kaszab Gyula és a debreceni sportiskolánál dolgozó Bujdosó Zsig­mond is abbahagyta a munkát.

Korhán László szerint az eljárás és a későbbi kárpótlás során a szovjet katonai parancsnokság tagjai végtelenül korrekten viselkedtek velük, túlélőkkel szemben.

A pártbizottság a szovjet katonai parancsnoksággal a háta mögött igen kézenfekvő módon próbálta kárpótolni a versenyzőket és az egyesületet: a négy összetört kerékpár helyett beszereztek négy vadonatúj, az NSZK-ból hozott Gudereit kerékpárt a világban akkor legjobbnak tartott Campagnolo alkatrészekkel felszerelve.

– Borzasztóan vágyott csodakerékpár volt, de nagyon bántott bennünket, hogy mi miatt kaptuk, s bűntudattal ültünk fel rá. Könnyebbek voltak, mint a régiek, kimondottan versenybiciklihez szánt kerekekkel. Egészen pontosan emlékszem, darabjuk 54 ezer forintba került, ami 1978-ban igen nagy pénz volt.

Akkor ezek a biciklik a magyar kerékpársport legjobb kerékpárjainak számítottak. Azonnal megugrott a teljesítményünk, későbbi nagy sikereinket ezekkel a kerékpárokkal értük el – ismeri el a férfi. Az egykori sportolók tudomása szerint a sportegyesület egymillió forint nevelési támogatást is kapott a magyar pártszervektől.

László Sándor szülei, Sanyi bácsi és Aranka néni már nem élnek. Tíz évvel ezelőtt jártam náluk. Három évtized után is szinte érintetlen volt a fiuk szobája. A falon nagy portréfelvételt akasztottak ki a gyermekükről, vastag gyászszalaggal leragasztva a szélét. Nagy dobozban tárolták a sok érmet, s azt mondták, a gyermek a szemük fénye volt.

Az édesapa mesélte, hogy elment az ítélethirdetésre is. A szovjet katona Munkácsra akart hazajutni az anyjához, mert egy hónappal korábban nem engedték haza az öccse temetésére. Tíz év szibériai kényszermunkára ítélték, sóbányába került.

A DVSC a tragédia után egy évvel László Sándor-emlékversenyt akart rendezni, de a pártbizottság megvétózta, így DVSC ifjúsági verseny néven hirdették meg. Az elhunyt sportoló apja a tragédiát követő évben engedély nélkül emlékkövet helyezett el a hortobágyi helyszínen. Rajta felirat: „Itt halt meg László Sándor kerékpárversenyző 1978. szeptember 10-én.”

A volt csapattársak már tervezik, hogy – a koronavírus gyors lecsengése után, októberben – hatodik alkalommal rendezik meg a Nagyhegyes–Balmazújváros–Látókép szakaszon, 65 és 95 kilométeres távon a László Sándor-emlékversenyt. Jegyzett profi sportverseny, több százan vesznek részt rajta.