Gyáva bikák földje

Bajnok, atyai barátom fia, aki becenevét nem az alkatáról kapta, hiszen ha így lenne, Pálcának hívnánk, azt mondta hanyatt dőlve, székének két lábán billegve a kávézó teraszán, hogy annál jobb programot is tud, mint hogy a katedrálisban megnézzük Kolumbusz sírját.

Mi, persze, tiltakoztunk, mert Sevillában ha valamit muszáj látni, az éppen annak az embernek a koporsója, aki nélkül ma nem ehetnénk rakott krumplit, pattogatott kukoricát, meccs közben sem köphetnénk a szotyi magját.

A szi­filiszről nem szóltunk, az nem illett az andalúziai nyár han­gu­latához, még akkor sem, ha a lueszt talán nem is a konkvisztádorok hozták magukkal, így amikor ott álltunk végre a Székes Szűz Mária-katedrális égbe nyúló falai között, elámulva láttuk, hogy Kolumbusz Kristóf síremléke képzőművészeti remekmű.

Az alkirályi rangra emelt utazó koporsóját négy, Navarra, Aragónia, Kasztília és León királyságát szimbolizáló koronás alak tartja vállán, jelezve, hogy itt nem akárki földi maradványait emelik az ég felé. A látvány megindító, még akkor is, ha a magasból leszűrődő fény nem csupán egy ember földi maradványait világítja meg, hanem világossá teszi azt is, hogy részesei és szemtanúi vagyunk mindannak, ami a múltban történt.

Kolumbusz korában ugyanis az emberiség történetének egyik legsötétebb korszaka köszöntött a világra. Könnyen kapott nemesi rangot a kapzsiság, az uralkodók népek, nemzetek lemészárlásáért osztogattak földeket és kiváltságokat; s ha ez nem lett volna elegendő, a hitbéli társak, bár ugyanahhoz az istenhez imádkoztak, még egymást is máglyára küldték csak azért, mert olyan erősen ragaszkodtak hatalmukhoz, jólétükhöz, a tévedéseikből és szűklátókörűségükből fakadó gyönyörök élvezetéhez, hogy körülöttük és velük együtt lassan szétfoszlott minden eszmény és földi jóság, ami után a reneszánsz korában élt ember vá­­gyakozott.

Kiszédülve a katedrális félhomályából, Bajnok mintha semmit nem érzett volna meg a benti porral együtt remegő tanításból. Azzal állt elő, hogy nézzünk meg egy bikaviadalt. Olyat, amilyet Hemingway is megélt, fenségeset, lebilincselőt, az ember dicsőségét hirdető küzdelmet.

Nincsen abban semmi szépség, magyaráztuk. Mert az ember földi létének lényege mégiscsak a tanulás volna, a fejlődés, és hiába őrzik sokan letűnt korok tárgyait, ruháit, éneklik verseit, nem minden történet alkalmas arra, hogy hagyomány váljon belőle, hogy az emlékezésen túl megtartsák a jövőnek.

Mert persze, amikor az első ember kilépett a barlangjából, és szemben állt vele egy lény, de olyan, amelyik egyetlen öklelésével, csapásával kioltotta volna az életét, az ki-ki helyzetet teremtett. Ilyen küzdelemből élve kijönni, azon túl, hogy megoldotta az élelmezési gondokat, tán még dicső dolog lehetett, de leginkább kényszerűség.

Ki se mernétek állni a bika elé, szólt Bajnok, miközben tudta, ilyet ő se tenne. Egyszer egy csirke nyakát kellett volna elvágnia, mert az anyja ugyan bármilyen húst elkészített bárhogyan, de még ő is úgy volt vele, mint a legtöbb háziasszony, hogy ha ehhez neki kellene elvenni az állat életét, rántott hús vagy pörkölt soha nem kerülne az asztalra.

Aznap Bajnokék lángost sütöttek, a csirke meg szaladt, amerre a csőre mutatott.

Ennyit a corrida de torosról, dünnyögte Bajnok csalódottan, és elautóztunk a szálláshelyre. Sötétedéskor értünk a hegytetőre épült faluba, a járművet a háznál hagytuk, és a tenger felé fújó esti szélben lesétáltunk az apró főtérre vacsorázni.

Mindössze három étterem nyitott ki, várni kellett az asztalra, de sangríával a kezünkben gyorsan telt az idő, s mire a Nap korongja valahol a nyugati horizonton belebukott az óceánba, már túljutottunk a tapasokon és sonkák szeletein, és vártuk a sült bárányt, a fokhagymás rákokat.

A vendéglős, a rövid lábú, hasa helyén kisebb hordót cipelő Felipe ekkor bekapcsolta a televíziót. Távirányítóval pörgette a csatornákat, majd megállt az egyik adón, éppen azon, amelyik Juan José Padilla, a félszemű spanyol torero életéről szóló összeállítást sugározta.

Bajnok kezében megállt a kanál, amikor a felvételeken azt látta, ahogyan egy bika 2011-ben felnyársalta Padilla fejét, majd a férfi öt hónappal később, bal szemét elveszítve, Kalóz becenéven visszatért az arénába, ahol az elkövetkezendő évek alatt átgázolt még rajta néhány jószág, egyikük szarva a combját és a tüdejét is átszúrta, mígnem végleg levonult az arénák homokjáról.

Felipe, amikor látta rajtunk, hogy elborzadva bámuljuk a viadalokat, a térdre rogyó, orrukból vért prüszkölő bikákat, a hordágyon cipelt matadorokat, a kötélen vonszolt elpusztult állatokat, bort hozott, édeset.

Életünk része, közölte büszkén, és szerettük volna hinni, hogy csak a borra mondta, amiből kértünk még néhány kancsóval, és egy idő után Bajnok már Hemingway Halál délután című könyvéből idézett, amelyet még kölyökkorában olvasott, és amelyben az író borzongva rajong a viadalok vi­lá­gáért, folyton kétkedve tisztelve azokat, akik művészi szintre emelték az ölést, őrizték a mámor hagyományát.

Még idézett is a könyvből, hogy gyáva bikával nehéz bánni, majd mire minden kancsónak megláttuk az alját, Bajnok eljutott odáig, hogy Kolumbusz alighanem bátor bika lehetett a gyávák között, s hogy a gyávák csordájában minden sebzett egyed félénk és visszahúzódó, de összeverődve, együtt mindent eltipornak.

Azon az estén az andalúziai táj fölött az ég kitisztult, a szél elállt. Odafent a csillagok némán pislogtak az idő szövetén.