Haldokló gyártelep – fuldokló természet

Millióéves szálerdők alakultak vissza újra erdővé a munkások közreműködésével, de ez már a gyárkémények erdeje – fogalmazták meg erőltetett líraisággal a kommunista idők propagandafilmjeiben a borsodi szénbányák által kiszolgált Lenin Kohászati Művek történetét.

A második világháború előtt még valóban egy összetartó közösség élhetett itt a diósgyőri kohászat jóvoltából biztonságban, jólétben, a vasmű munkáscsaládjai, akiknek lakásokat is épített az üzem, saját boltokkal, vendégházzal, fürdőkkel.

Az ötvenes évektől kezdve azonban beindult a nehézipar mesterséges felduzzasztása, a panelházak építése, a tömegtermelés, a környéken lakók pedig lassan megtanultak együtt élni a kohók mellett a meddőhányókkal is. A természet vesztett, győzött a beton.

Egy kisvárosnyi gyártelep alakult ki Miskolc szívében, ahová több mint tízezer ember járt be dolgozni még néhány évvel a rendszerváltás előtt is, a gyár haldoklása idején azonban ez a szám jelentősen lecsökkent.

A vasmű 2009 óta nagyrészt üresen áll és pusztul, csak néhány kisebb-nagyobb vállalkozás működik a kapukon belül. A természet ma már tényleg elkezdett visszavenni valamennyit a területből, sűrű gaz növi be az ipari vágányokat, az épületek nagy része kitört ablakokkal mereng, omoljon-e.

A korábban világszínvonalat képviselő, rengeteg embernek munkát adó üzem megszűnésének története tipikus. A késő Kádár-korban a fejlesztések elmaradása miatt elvesztette versenyképességét, majd a rendszerváltást követően kisebb vállalatok kezébe kerültek a részegységek, míg szinte minden végleg tönkrement.

Az első szerkezeti átalakítást 1989-ben hajtották végre, előbb leányvállalatok, majd önálló gazdasági társaságok alakultak. A Lenin Kohászati Művek (LKM) nevet a Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Részvénytársasága (DIMAG Rt.) név váltotta fel.

Ebben az időben az LKM vezérigazgatója az a Tolnay Lajos lett, aki később a MAL Zrt. igazgatósági elnöke és áttételesen tulajdonosa volt. Ez az a cég, amelynek az Ajka melletti vörösiszap-tározója 2010-ben átszakadt, halálos áldozatokkal járó katasztrófát okozva Kolontáron és Devecserben. Tolnay vezényelte le a magánosítást.

A DIMAG Rt.-ből ennek megfelelően később önállósult a Hámor Rt., a Csavar- és Húzottáru Rt., majd újabb társaságok is létrejöttek. A rendszerváltás után sorozatos és gyakori tulajdonosváltások következtek.

Az utolsó cég, a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004-ben kezdte meg működését, főként ukrán befektetők pénzéből. Egy időre megindult a termelés a hengersorokon, majd elkezdődött az elektroacél-gyártás is.

Aztán jött a 2008-as gazdasági válság. Mivel a vállalat nagyrészt az autóiparnak szállított, először szüneteltetni kellett a termelést, majd befejezték ezt a tevékenységet is.

Azóta is születtek elképzelések a több mint kétszáz éves hagyománnyal rendelkező üzem felélesztésére. Megállapodás jött létre például arról, hogy a vasgyárban új, 320 ezer tonna kapacitású acél- és hengermű épül, de úgy tűnik, ez is hamvába holt. Nem sok minden maradt meg a területen, leginkább az eltakaríthatatlan mennyiségű hulladék.

A volt Lenin Kohászati Művek ingatlanain a talajban toxikus fémek és szénhidrogének találhatók nagy mennyiségben. Többek között ólom, rákkeltő kadmium és higany. Az utóbbiból a határérték harmincszorosát mérték.

A szennyező olajok és üzemanyagok mennyisége ugyancsak jelentős, negyvenszerese a megengedettnek. A kohászati művek egykori nádasréti salaklerakójánál sem jobb a helyzet. A talaj és a talajvíz is erősen szennyezett, nikkel, kadmium, króm, ólom és arzén is található a területen.

Az LKM és a salaklerakó területén a hivatalos beszámolók szerint több ezer tonna nem veszélyes hulladék is megtalálható, köztük vágókorongok, beton, 27 ezer tonna kezeletlen salak, szigetelőanyagok és gumiabroncsok.

A zöldek szerint a különböző nehézfémek súlyosan kockáztatják a környéken élők egészségét, az ólom ugyanis károsítja az idegrendszert, a vörösvérsejteket, a kadmium rákkeltő és a csontok elváltozását okozhatja, a higany sejt- és idegméreg. Az arzénből, az egyik legveszélyesebb rákkeltő méregből pedig ötszörös mennyiséget találtak az LKM telephelyén és a nádasréti lerakóban egyaránt.

A szénhidrogéneknek való folyamatos kitettség tüdőkárosodást, gyomor- és bélrendszeri tüneteket, súlyos máj- és vesekárosodást, szívritmuszavart, idegrendszeri tüneteket okozhat. Simon Gergely, a Greenpeace munkatársa szerint ez azért sem elhanyagolható, mert a szennyezett iparterületek 500 méteres körzetében már lakóházak állnak.

Az LKM-ben jelenleg az ÖKO-FERR Hulladékkezelést Koordináló Közhasznú Nonprofit Kft. tevékenykedik, amely ellen először 2010-ben indítottak eljárást. Egy év múlva ellenőrzést is tartottak a Vasgyári úti telephelyen, ahol több helyen szennyező salakot találtak.

A következő ellenőrzésen kiderült, hogy még mindig van ilyen hulladék a területen, bár annak kétharmadát elvitték. Ezt követően még évekbe tellett, míg felszólításokkal sikerült elérni, hogy 2014-ben az ÖKO-FERR Kft. a veszélyes hulladékokat elszállíttassa.

A nem veszélyes hulladékok azonban ott maradtak. Nem beszélve a talaj- és a talajvízszennyezésről, illetve a nádasréti salaklerakóról, amiért a mai napig nem kármentesített senki – állítja a környezetvédő.

A miskolci önkormányzat az egykori LKM területéről lapunknak úgy nyilatkozott: mind az egykori kohászat, mind a Nádasrét területe értékes, belvárosi ingatlan, legnagyobb részben magántulajdonban van, bonyolult tulajdonviszonyokkal. A városvezetés által meghirdetett Nagy-Miskolc program is vázol fejlesztési terveket a volt kohászati területekkel kapcsolatosan.

Sajnos ez a város több évtizedes megoldatlan problémája. Ez az óriási terület komoly érték Miskolc számára, mindenképp meg kell kezdeni visszakapcsolását a városi vérkeringésbe, többek között az úthálózat fejlesztésével és új funkciók kitalálásával egy-egy területre (például kulturális programhelyszín, napelempark).

A végső cél mégis a terület komplex fejlesztésének kidolgozása. Jelenleg folyik a város hatályos szabályozási tervének felülvizsgálata, amelynek részét képezi a környezetvédelmi vizsgálat is. Egyértelmű, hogy a végleges megoldás pontos kidolgozása egy hosszú, összetett folyamat eredménye lesz, de az elindítása sürgető feladat – közölte a miskolci polgármesteri hivatal.

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal tájékoztatása szerint környezetvédelmi hatóság kötelezése nyomán jelenleg is folyik a maradék salak hasznosítása. Közölték: az egykori Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Környezetvédelmi Hivatala 2004-ben bízta meg az akkori hatóságot, hogy az LKM és a nádasréti salaklerakó területén végezzen hatósági kivizsgálást.

A volt kohászat területéről ugyan jelentős mennyiségben szállítottak el hulladékokat, de a környezetvédelmi hatóság kötelezése nyomán jelenleg is folyik ez a munka, és végeláthatatlannak tűnik. Az Országos Környezeti Kármentesítési Program részeként szállíthatják el a volt Lenin Kohászati Művek mérgező hulladékait.

A volt LKM területén, az egykori diósgyőri salakhalmán elvégezték a környezetvédelmi hatóság által előírt kármentesítést, de a többi terület (Miskolc, Vasgyári út 43. sz. alatti telephely, nádasréti salaklerakó) továbbra is szerepel az Országos Környezeti Kármentesítési Programban.

A volt kohászati művekből ugyan jelentős mennyiségben szállítottak el hulladékokat, de ez a folyamat még zajlik. A nagy múltú üzemmel kapcsolatosan tehát most az a legnagyobb probléma, mikorra szállíthatják el a súlyos károkat okozó „maradványait”.

De vajon mit szólna ehhez Fazola Henrik, aki megalkotta az első, XVIII. századi diósgyőri őskohót, amely alapja lehetett az itteni vasmű megteremtésének?

Az a mester, akinek műhelyéből olyan, ma már műemléknek minősülő iparművészeti kovácsolt vasmunkák kerültek ki, mint az egri vármegyeháza szőlőfürtös és címeres rácsos kovácsoltvas kapui, vagy a felsőtárkányi és a harsányi püspöki nyaraló, a harsányi templom, az egri érseki palota és a kanonokházak, továbbá a Keglevich család pétervásárai kastélya számára készített díszítő vasmunkák?

Vagy Móricz Zsigmond, aki éppen az ipari fejlődés és a pezsgő élet miatt nevezte a legnagyobb jövőjű városnak Miskolcot a harmincas években. Mert – mint írta – a miskolci iparos és kereskedő olyan lendülettel él, hogy gyakoribb az, hogy túlméretezi üzletét s műhelyét, mint az, hogy szűkmarkúan és fösvényen kimaradjon a fejlődésből.

Persze akkoriban még nem sejthették, hová vezethet az ilyen, túlméretezett fejlődés. A bányákból ipari célokra kifejtett, szennyező szenet például úgy nevezték: kővé dermedt napfény.