Hegy(i)menet – Felülnézet

Géza kimondottan szeretett buszt vezetni. Ki is mondta, valahányszor szóba került. Autózni is szeretett, sőt motorozni is, egyedül a biciklivel nem volt kibékülve.

De ez talán érthető, munka után már nem maradt sok kedve tekerni, ráadásul napközben éppen eleget foglalkozott a biciklistákkal, akik a rekkenő hőségben testhez simuló rózsaszín nadrágban a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel a bukkanókon, ekképpen adva értelmet magának a szónak, és kivörösödő fejjel kapkodtak levegő után, lehetőleg egymás mellett és csapatostul.

Géza amondó volt, hogy a biciklistáknak a bicikliutakon a helyük, és amennyiben lehetséges, sík terepen, ahol nem kell az életükért küzde­niük.

Egyébként szerette az embereket, ez is tetszett neki a buszvezetésben, no meg az, hogy egy egészen más perspektíva nyílt meg előtte, és kissé felülről nézve más a világ. Olyan dolgokat is észrevenni, amiket egyébként nem. Belátni a kerítések, a kapuk, a muskátlis ablakok mögé, be a titkos életekbe, az elhúzott függönyökön túlra, a boldogságig és a szomorúságig.

Géza nem volt kukkoló, tekintete szemérmesen elsuhant a kerti zuhanyozók környékéről, és különben is, többnyire az útra koncentrált, de a periférikus látásába azért sok minden belefért.

Fákra felfutó macskák, kutyákkal játszó gyerekek, kvaterkázó szomszédok, má­niá­kus autómosók, teraszokon olvasgatók, veteményest kapálók, nők és férfiak, fiatalok és idősek. Gyakran előfordult vele, hogy továbbgondolta a sorsukat vagy ép­pen az életük eddigi részét, az előzményeket mintegy.

Szinte mindig rácsodálkozott az adott pillanat megismételhetetlenségére és arra, hogy lehet, többé sosem látja őket. Némelyiküket persze már régi ismerősként üdvözölt magában, hiszen menetrend szerint járt, és az emberek életében is van némi rend, rutin és megszokás.

Munkába indulás, virágok locsolása, körmök kifestése, gesztikulálva, járkálva telefonálás, reggeli tornázás és esti mese.

A rádióból most éppen megszólalt Bob Dylan örökzöldje, a Blowin’ in the Wind, és ahogy Géza szinte lépésben haladt el a kertvárosi házak előtt, hogy a következő megállónál is tartani tudja a menetrendet, olyan volt az egész erre a zenére, mint egy soha le nem forgatott film előzetese; és hirtelen feltámadt a szél a valóságban is, és nem csak a választ fújta el, de a kérdéseket is.

Felkapta a napernyőket, a köteleken száradó szájmaszkokat, zsalugáterek és ajtók csapódtak be, és mintha egy másik világ bejárata tűnt volna fel az összetornyosuló fekete felhők között, az első néhány nagy csepp belefúródott a porba, aztán szakadni kezdett az eső.

Alighanem időcsapdába kerültem – gondolta Géza.