Penyigei becsület

Tavaszodik. A Holt-Szamos sötétkék vizén ugyan haragos hullámokat ver a szél, de a parton sárgállik már a boglárka, s lassan a kökénybokrok is fehérbe öltöznek. Az ég is kék, csak néhány bodros bárányfelhő úszik rajta. A két pályi tornyot keresem, jobbra, a magasabb a református, a másik meg a mienk, görögöké.

Hányszor megmásztam én gyerekkoromban azt a két tornyot! S hányszor elmerengtem, amikor nyugatra, majd keletre néztem: vajon milyen lehet a világ arrafelé? Túl a parasznyi erdőn, a másik irányban pedig túl a Krasznán, túl a Réten, az Ócska-Karasznán, a messzi Feketén.

A messzi Feketén mi, ópályiak, szalkaiak a Krasznán túli vidéket értettük, azaz a Szamos mentét meg a rajta is túl fekvő Tiszahátat, Erdőhátat, Palágyságot. De az már olyan messze volt tőlünk, hogy nem nagyon tudtuk, pontosan hol található, és a mondást is csak jóval később hallottam: szép asszonyért a Szamoshátra, szép jószágért a Palágyságra kell menni.

Tunyogmatolcs alatt, a Holt- és az Új-Szamos találkozásánál állok a gáton, s gyönyörködöm a tavaszi tájban. Süt a nap, de csak amolyan fátyolos fény hunyorog, meg-megcsillan az Új-Szamos hátán. Valamikor a XIX. század végén szabályozták az itteni Szamost, több kisebb kanyar mellett lecsíptek belőle egy jó huszonöt kilométeres szakaszt is, melynek alsó vége itt kunkorodik vissza az eredeti medrébe.

Nagy víznél a Szamos feljön egészen a két medret elválasztó zsilipig – első osztályú halászhely. Jó volna most is meghúzni a kömörei cimborákkal, de ez a piszok koronavírus betette az ajtót az emelőhalászatnak. Nemcsak itt, de a Túron meg a Tiszán is, pedig milyen szívesen elüldögélt egy kis itóka mellett partjukon az ember, miközben jött a kárász, a dévér meg a domolykó!

A tunyogi zsilip alatt főleg a kárász. Furcsa, de horoggal soha nem fogtam erre semmit, mégis mindig szívesen tekeredem le ide, ha a Szamosháton járok. Csak pár száz méter a forgalmas országút, de a hatalmas platánok alatt nem érzékelni abból semmit. Itt áll az óra, az idő – az én órám valahol 1956–57 táján.

Kocsis nagyapám akkortájt vett a gyarmati vásárban két nagy szarvú, magyar szürke ökröt, s valahol errefelé hajtották hazafele őket. Vele volt Jani bátyánk, anyánk öccse is, tizenhat-tizenhét éves siheder, hogy segítsen a terelgetésben. Nem kellett azonban terelgetni azokat! Mentek hűségesen nagyapámék után a nekik ismeretlen földutakon, keresztül a Réten, át a Krasznán, egészen Pályiig.

Nagyapám szerette a jószágot, de mind közül legjobban a Fickót meg a Betyárt. Hányszor felemlegették őket később is! Névnap, disznóölés nem múlt el soha, hogy ne dicsérték volna őket, pedig csupán hat-hét évig lehettek velünk – míg el nem vette a családtól az akkortájt szerveződő téesz.

Penyigei ember volt a felnevelőjük, megkönnyezte, amikor elbúcsúzott tőlük. Azt nem tudom, hogy nagyapám mit csinált, amikor neki kellett búcsúznia tőlük, de azt tudom, az ő szemében attól kezdve Penyige egyet jelentett a tisztességgel, becsülettel.

Nekem, apró gyermeknek azonban nem jelentett sokat Penyige, később is egy volt a szeretnivaló szatmári falvak közül. De hát Szatmárban minden falu szeretnivaló! Fickó meg Betyár emléke persze végig elevenen élt bennem, de hogy Penyige neve egyet jelentett volna nálam is a becsülettel, tisztességgel – ezt nemigen mondhatom.

Erre mit hallok a minap? A penyigeiek a futballpályájuk felújítására kapott milliókat visszautalták az államnak, mert nagyobb szükség van most arra a koronavírus megfékezéséhez. A hírt persze nem akartam hinni én sem, de igaz, a falu vezetői is megerősítették.

Nem is tudom, miért csodálkoztam rajta. Hisz nagyapám már rég megmondta az igazságot a penyigeiekről.