Tájak, otthonok, kultúrák találkozása

– Milyen a viszonya a születési helyével, településével?

– Minden évben elrepülök Tokióba, és találkozom a rokonaimmal meg a barátaimmal. Nagyon szeretek japán ételeket fogyasztani, az egykori gimnáziumi osztálytársaimmal golfozni. Ha tehetem, szívesen töltök sok időt a volt karatecsoportommal beszélgetéssel és persze evéssel, ivással.

Néha sikerül összehozni kint egy-egy találkozót az egyetemi évfolyamtársaimmal is. A volt munkatársaimmal minden évben két-három napos kirándulásokat teszünk Japán különleges tájain. Eldugott vidéki szállodákban lakunk ilyenkor, ahol fürdő is van, amely gyakran egy szelíd működésű vulkánra épült.

– Kisgyermekként mi foglalkoztatta?

– Az iskolában sokat tanultam, és mellette mindennap kendót meg dzsúdót gyakoroltam. Haditengerész szerettem volna lenni. Tizenegy éves voltam, amikor befejeződött a II. világháború. Emlékszem, amikor egy nagyon meleg augusztusi napon a császár bejelentette a rádióban, hogy vége a háborúnak.

Vigyázzállásban kellett hallgatni az archaikus hanghordozással elmondott beszédet, amit ezért nem értettem. Édesapám magyarázta el, hogy mi történt. Csalódott és megkönnyebbült voltam egyszerre. Gyermekkorom meghatározó élménye volt a háború és az azt követő küzdelem a rommá bombázott Tokióban.

Amikor például az amerikaiak minden éjjel bombáztak bennünket, akkor az egész család felöltözve aludt, és többször az éj leple alatt a házunk mellett ásott verembe bújtunk, ami nem volt túl mély, és valószínű, hogy nem védett volna meg bennünket.

– Kedvenc könyve?

– Nitobe Inazo Bushido című könyve a szamurájlélekről a gyermekkorom kedvenc könyve volt, mellette Hector Henri Malot Család nélkül című regénye.

– Milyen zenét szeret?

– A komolyzenét, az operát, a jazzt, a japán népzenét. Általában mindent meghallgatok, igaz, van, amit csak egyszer.

– Példaképei voltak?

– Most is van. Nagyapám, Makita Shige­katsu, aki az utolsó szamurájok egyike volt.

– Kivel beszélgetne egy pohár bor mellett?

– Magyar vagy japán barátaimmal. Mindig viszek magammal Japánba is néhány palack magyar bort. Szerintem a magyar borok nagyon jók.

– Mindenkiben megbízik?

– Majdnem. Nem vagyok gyanakvó.

– Került már igazán kellemetlen helyzetbe? Itt az ideje, hogy el is mesélje!

– Igen. Ketten a tanítványaim közül nagy csalódást okoztak.

– Milyen szakmát tanulna?

– Talán orvosnak tanulnék, de a profi golf is vonzó számomra. Egyébként golfozok, és vannak tanítványaim is. Például „Laci bácsi”, aki harminc évvel fiatalabb nálam.

– Gyűjt valamit?

– Most semmit, de régebben régi pénzeket.

– Szokott felesleges dolgokat vásárolni? Mondjon egy példát!

– Igen, a pécsi vásárban néha megveszek régi Zsolnay-bögréket.

– Kedvenc helye a világban?

– Az a japán vidék, ahol van gyógyfürdő. Több ilyen hely is létezik, ahová újra meg újra elmennék.

– Magyarországon?

– Pécs, a ház, ahol élek.

– Mi jut eszébe a Balatonról?

– A tavat átszelő komp, nagyon szeretem a hangulatát. Romantikusnak tartom.

– Mi a kedvenc sportja?

– Természetesen a golf.

– Az okostelefonja mely funkcióit használja?

– Telefonálok, néha SMS-t kapok vagy küldök.

– Mennyi idő alatt rakja ki a Rubik-kockát?

– Nem biztos, hogy sikerülne, de egy hónapig türelmesen próbálnám.

– Tapasztalata szerint mit tudnak külföldön a magyarokról?

– Japánban az emberek általában tudják, hogy a főváros Budapest, de azt már kevesen, hogy a térképet nézve hol is van az ország. Sokan hallottak az '56-os forradalomról, a Rubik-kocka pedig egy időben nagyon népszerű volt Japánban, szinte mindenki próbálgatta kirakni. Most is sokan ismerik szerintem, de abban már nem vagyok biztos, hogy tudják is, a Rubik egy magyar ember neve.

Mint ahogy Moholy Nagy László neve is ismert név Japánban, de amikor a feleségem mondta a bátyámnak, hogy magyar, nagyon meglepődött. A Bauhaushoz kapcsolódóan Breuer Marcell építész neve is ismert, de nem gondolják, hogy magyar.

Kovács Antal cselgáncsozó nevét (beceneve Atom Anti) is so­kan ismerik, és róla azt is tudják, hogy Paks köthető hozzá mint sportegyesület. Igaz, valójában nem tudják, hogy Paks egy település, és az atomerőműve miatt az mit jelent a magyaroknak mint fogalom. Ezt tapasztaltam.

Szuzuki Kimijosi 1934. január 1-jén született Tokióban. 1957-ben egyetemi végzettséget szerzett fotóművészeti szakon. Három éven át fotóriporteri munkát végzett japán politikai és gazdasági napilapoknál, majd a családi hagyományokat követve bátyjával közösen egy fotóstúdió-hálózatot üzemeltetett egészen nyugdíjazásáig. Számos karateirányzat mestere, s a kardforgatáson alapuló dzsikisinkageriu kendzsucu irányzat XVII. nagymestere. Felesége magyar, évtizedek óta hazánkban él. Ma Budapesten és Gödöllőn, Németországban és Szlovákiában is van nevét viselő iskola.