Tradíció és örömünnep Andalúziában

Álltam a főutcán a lampionokkal feldíszített kapu előtt, és szinte semmit nem hallottam a harsogó zenétől és a színes kavalkádtól, amikor a semmiből egy díszes lovas kocsi vágtatott el közvetlenül mellettem. A mulatságra érkező fiatal lányok ide-oda imbolyogtak rajta, kacéran nevettek, csókot dobáltak a bámészkodók felé.

A fogat kerekei akkorát reccsentek a kátyúban, amikor a hajtója élesen ráfordult az egyik lampionokkal kivilágított utcára, hogy attól tartottam, menten kitörnek. Újabb lovas kocsik tűntek fel a sátrak közötti utcákon, mindannyian a Feria de Abril ünnepélyes megnyitójára érkeztek.

A fieszta nemcsak a mulatságról szól, hanem divatbemutató is egyben, hiszen egy vérbeli sevillai nő minden évben új ruhára gyűjt, amelynek ára akár százötvenezer forintnyi euróra is rúghat. Nagyon kevés olyan regionális jelmez van, ami annyira felismerhető, mint a flamenco ruha.

Ez az egyetlen olyan ruhadarab, amely az idő múlásával is megőrizte eredeti karakterét, nem megy ki a divatból, viszont alakul, fejlődik, a spanyol kultúra alapértékévé válva minden évben megújul, egyedi anyagokkal, kiegészítőkkel, mintákkal gazdagodik.

Habár a ruha átlépte a határokat, és olyan darabbá lett, amit a nők a világ minden táján ismernek, eredete igen alázatos. Gyökerei a sevillai parasztok és cigányok régi ruhahordási szokásaiban keresendők, ők viselték ezeket a fodros darabokat. A nők aztán az unalmasnak tűnő dresszeket egyedi díszekkel, fodrokkal, hímzésekkel, színekkel dobták fel, így született meg ez a különleges viselet.

De ha azt az alkalmat akarjuk megtalálni, amikor a flamenco öltözet valóban népszerűvé vált, vissza kell térnünk az 1847-es évre, amikor az első szarvasmarhavásáron a cigány asszonyok ezekben a ruhákban megjelentek.

Az elképesztő pöttyök, minták és hímzések az úri hölgyeknek is megtetszettek, így lassacskán ez lett az asszonyok hivatalos viselete. A sevillai fesztivál, amelyet a Los Remedioson, a város délnyugati részén, a folyó mellett rendeznek, hagyományosan egy hétig tart májusban.

A boltok nagy része bezár, az iskolákban szünetet tartanak, és a sevillaiak Spanyolország-szerte szabadságot vesznek ki, vonatra ülnek, hogy hazautazzanak. A vásár fontosabb, mint a karácsony, a családok ilyenkor gyűlnek össze, hogy megünnepeljék ezt a nem mindennapi örökséget.

A mulatság története 1846-ra nyúlik vissza, amikor is két észak-spanyolországi tanácsos, a baszk José María Ybarra és a katalán Narciso Bonaplata kérvényt nyújtott be II. Iza­bella királynőhöz, hogy hadd szervezzék meg az állattenyésztők vásárát Sevillában.

Az uralkodó egy darabig tanakodott a különös felvetésen, de végül elfogadta a javaslatot, így 1847. április 18-án a Prado de San Sebastianban, Sevilla szélén, nagy érdeklődés közepette megszervezték az első marhavásárt.

Spanyolország minden tájáról özönlöttek a kereskedők, a vásárnak pedig akkora sikere lett, hogy a következő évben már nemcsak az andalúz romák és feleségeik, de minden dél-spanyol részt akart venni rajta, függetlenül attól, hogy a családjaiknak volt-e köze az állattenyésztéshez vagy sem.

A feria csupán egy évig őrizte meg eredeti, vásározós arculatát, az ünnepi mulatság, a zene, az evés-ivás, a caseták, vagyis magánsátrak felállítása teljesen átalakította az eredeti elgondolást. Később Mont­pensier hercegének és hercegnőjének, a sevillai városházának és a kaszinónak is megjelentek a saját sátrai. Az 1920-as évek során alakult ki mostani arculata.

Bár a feria leginkább családi összejövetel, baráti találkozó, ma már rengeteg külföldi is részt vesz rajta.

A feriára minden évben égig érő, színes bejáratot és homlokzatot építenek Sevilla főterére. Mire a lovasok és szekerek közt átvágva én is a kapuhoz értem, már összegyűlt a tömeg, mindenki a polgármesterre várt, aki a diadalíven és a feria utcáin függő kerek lampionok meggyújtásával hivatalosan is megnyitja az egyhetes programot.

Végignéztem az izgatott várakozókon, a zenekar utolsó dalát húzta, hangos nevetés és pezsgődurrogtatás zaja vegyült az alapmorajba. A tévékamerák hirtelen bekapcsoltak, a zenekar a polgármester megjelenésével dobpergésbe kezdett, majd a sevillaiak hangosan kántálva biztatták a városvezetőt a főkapcsoló megnyomására.

Tapsvihar kísérte a felvillanó fényeket, először a diadalív jobb fele borult megannyi színbe, majd a bal is, végül pedig az utcákat is fényárba borították az izzók ezrei. Úgy világították meg a sárgára meszelt boltíveket, mintha szentjánosbogarak ragadtak volna a festékbe.

Az első este hagyományosan a sült hal éjszakája, a sátrakban bárki megkóstolhatja, így nekem sem kellett sokat gondolkodnom, melyik casetába is menjek, ahol minden tradicionális ételt és italt kipróbálhatok.

A kisvárosnyi területen felállított majd’ ezer sátorban fáradhatatlanul ropták a helyiek. Azoknak a látogatóknak, akik nem tudnak bejutni egyetlen privát casetába se, mert mindegyik előtt őr strázsál, számos ingyenes sátor áll a rendelkezésére.

Például Sevilla hat kerületének mindegyikéhez tartozik egy, de a politikai pártok rendezvényére is nyugodtan benézhetünk. A térképet egyébként minden évben kiteszik a főkapu elé, így senki nem tévesztheti el, melyek ezek a nyilvános szórakozóhelyek.

A 25 blokkra kiterjedő feriához vidámpark is tartozik. A Pokol Utcáján most is hangosan visítoztak a körhintázó gyerekek. A sétányt a szomszédos Alcalá de Guadaira város sárga homokjával borították be, amit hagyományosan Sevilla kertjeiben és a bikaviadaloknál használnak.

Megálltam a vidámpark előtti sátrak egyikénél. A korlátok előtt lányok integettek, megállás nélkül járták a sevillanát, amely egy régi kasztíliai tánc, a seguidilla és a flamenco keveredéséből született meg a XIX. században. Párban, de nem feltétlenül férfi-női felállásban táncolják, hiszen ezt az összekapaszkodás nélküli, egymással szemben való stílust akár lány-lány is együtt rophatja.

A virágokkal meg fényfüzérekkel ékesített táncparketten mindenki kipirult arccal, könnyedén ugrált, a lányok feketére kihúzott szemén ugyan még rendíthetetlen volt a festék, de szoros kontyuk itt-ott már kibomlott.

Sevillában egy hétig tart a mulatozás, az ünneplést grandiózus tűzijátékkal zárják a Guadalquivir folyónál. Ahogy a helyiek vallják, a Feria de Abril nem más, mint Andalúzia sajátossága, amikor a csábítás, a zene, a tüzes tánc minden varázsával és hatalmával együtt kibontakozik.

Egy pincér sherryvel teli kancsót szeretett volna átegyensúlyozni a tömegen, ám egy időre lehetetlennek tűnt a vállalkozás, inkább maga elé engedte a fiatal gitárművészt, aki a pódiumra lépett. Felhangolta a gitárját, aztán belekezdett, ujjai finoman siklottak a húrok felett.

A lányok, mint akik vezényszóra vártak, állukat magasra szegezték, egyik kezüket kontyos fejükhöz emelték, míg a másikat szorosan csípőjüknél tartották. Egy pillanatra kihúzták magukat, egész testük, tartásuk fenséget árasztott, szemük összevillant a gitároséval, lábukkal hangosat dobbantottak, és a zenész vezetésével újra elkezdődött a tánc.

Az asztaloktól is felálltak a vendégek, gyermekek és felnőttek egyaránt ismerték a kötött koreográfiát, pöttyös fodrok perdültek a levegőben, a férfiak csettintettek – a se­vil­laiak vérében van a szórakozás.

Bár a sevillana dalaira viszonylag korlátozott zenei mintázat jellemző, szövegeik gazdagok: az ország életéről, a szüzekről, a zarándoklatokról és persze a szerelemről mesélnek.