A békediktátum háttere

Ha a foglalkozások közül kellene választani abból a szempontból, hogy melyik a leginkább jövedelmező a XIX. század utolsó és a XX. század első huszonöt évében, alighanem a térképészek állnának nyerésre. Olyan sokszor ugyanis, mint abban az ötven esztendőben, talán soha nem kellett átrajzolni a világ és benne Európa térképét.

Ennek okát és magyarázatát sokfelől össze lehet szedni. Megbújik az iparosodásban, a megállíthatatlan technikai fejlődésben, a régi rend romjaiból kinövő kapitalizmusban. Ott lakozik az országonként eltérő irányú és tartalmú, több-kevesebb sikerrel polgárosodó társadalmi rétegek gazdasági és hataloméhségében.

Megtalálhatók a nemzetállami eszmények ideáiban. És kimutathatók a világon szinte mindenhol meggyengült és fenntarthatatlannak tűnő gyarmati rendszer újraértelmezési törekvéseiből.

Mindent egybevéve az I. világháborút lezáró, Párizs környéki békeszerződések alighanem csak azt a vágyat és akaratot szentesítették, valamint érvényesítették, amire Európa és a világ gyarmattartó birodalmai már évtizedek óta áhítoztak: egy megváltozott gazdasági és társadalmi térben mindent újra akartak osztani.

Legfőképpen területeket, javakat, gazdasági és hatalmi érdekeltségeket. A világ nagy nemzeteinek, a politikai és gazdasági erejüket fitogtató államok vezetőinek fülében éppen ezért szimfóniaként csendülhetett fel a Szarajevóban 1914. június 28-án eldördült pisztolylövések hangja, amikor is Gavrilo Princip, a szerb Fekete Kéz nevű nacionalista mozgalom tagja agyonlőtte az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Chotek Zsófia hercegnét.

S bár a háborút az Osztrák–Magyar Monarchia a Szerb Királyságnak küldött hadüzenete indította el, annak kitörésére minden nagyhatalom, valamint nemzeti önállóságában reménykedő kis ország már évek, évtizedek óta várt – és készült.

Vagyis utazni kell az időben ahhoz, hogy megértsük, mi is történt 1920. június 4-én a Nagy-Trianon palota termében.

Ebben az utazásban nincsen semmi dicsőséges vagy lélekemelő, ám tanulsága annál több, szétszálazható, elemezhető. Már csak ezért is fontos beszélni róla. Lehetőleg úgy, ahogyan már Tacitus, az I. században élt történetíró is mondta: mindenről csak harag és elfogultság nélkül szabadna írni – igaz, ez neki sem sikerült. De a történelem már csak olyan, hogy személyes, nehezen függetleníthető az embertől.

A XIX. század második felének eseményei előrevetítették a megállíthatatlant. Ha csak a tengerentúlra pillantunk, a függetlenségi, majd a polgárháborútól még erősebbé vált Amerikai Egyesült Államok terjeszkedését láthatjuk. A kontinensnyi ország a századforduló végén még a hispánok ellen is győztes csatát vívott, aminek következtében Spanyolország elveszítette karibi gyarmatait.

Amerika jelentős méretű és erejű hatalmi tényezővé vált, amire Európának figyelnie kellett. Keleten ugyanakkor Japán előretörése, politikai és gazdasági nyitási folyamata követhető figyelemmel, valamint az egyre erőteljesebb ütemben ébredező kínai társadalom. Európában mindez nyugtalanná tette a gyarmataikat mind nehezebben irányító és ellenőrző birodalmakat.

A XIX. század második felében Kelet-Közép-Európában is átrendeződtek az erőviszonyok. Mert ami például a magyarok történelmi esélyének indult, az 1867-es kiegyezést a nyugati hatalmak korántsem nézték jó szemmel. Ausztria és

Magyarország alkujával ugyanis olyan államszövetség jött létre, amelyik magában hordozta az iparosodás és polgárosodás, vagyis a fel­emelkedés és megerősödés ígéretét.

De nem ez volt a térségben az egyetlen zavaró tényező. Európa peremén ugyanis háborúba kezdett két komoly méretekkel és főként haderővel rendelkező birodalom: a cári orosz és a szultáni török.

Igaz, ehhez az is kellett, hogy a kettőjük, vagyis főként az érdekeik között húzódó ütközőzóna nemzetei (montenegróiak, szerbek, bolgárok) közül többen fellázadtak a török uralom ellen, a többiek pedig, jól felmérve az erőviszonyokat, a későbbi győztes oroszok oldalára álltak.

Jutalmuk nem maradt el, az 1878-as San Stefanó-i béke megkötésével ugyanis, az Oszmán Birodalom visszaszorulásával párhuzamosan, önálló nemzetközösségé, országgá válhattak. Szerbia és Románia független lett, Montenegró kétszer akkorára hízott, és létrejött Nagy-Bulgária.

A térképészeknek bőven akadt munkája, de a változások már túlságosan jelentősnek bizonyultak a polgárosodott nyugati államok vezetői számára: a térséget instabillá, szinte ellenőrizhetetlenné tették. A San Stefanó-i béke pontjait éppen ezért még azon a nyáron felülíratták egy Berlinbe összehívott kongresszuson, mondván, az orosz–török megállapodás figyelmen kívül hagyta a nagyhatalmak érdekeit.

Vagyis ismét munkába állhattak a térképészek. Változtak a határok, ráadásul a frissen létrejött országoké is (az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban például elfoglalta, 1908-ban pedig bekebelezte Bosznia-Hercegovinát), és ez sok nemzet tagjainál provokációk, erős vita tárgyát és főként területi követelések alapját képezte – az 1912-ben és 1913-ban kitört balkáni háborúk miatt megint számos megbízást kaphattak a térképészek.

Európa tehát ilyen előzményekkel, frissen rajzolt, az országok határait nem túlságosan komolyan vevő, nemzetállami ambíciókkal rendelkező, gazdasági és politikai előnyökre törő uralkodókkal, politikusokkal, katonákkal és polgárokkal fordult rá a XX. századra és rohant az 1914-es események felé.

A szemben álló felek küzdelmei­re még csak azt sem lehetett mondani, hogy ne lettek volna nyílt sisakosak, és ez az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő nemzetiségi kisebbségek számára is hivatkozási alapot teremtett. A magyarok helyzetét nem könnyítette meg az sem, hogy a monarchikus berendezkedésben Ausztria társa volt, hiszen míg az osztrákok a határukon belül lényegében anyanyelvi többségben éltek, addig az akkori Magyarország területén a magyar anyanyelvűek aránya csak a XX. század fordulóján lépte át az 50 százalékot a teljes népességhez viszonyítva.

Mindez önmagában talán még nem is lett volna gond, de az ország – az 1848-as forradalom eszméi alapján is – évtizedekre visszamenőleg adós maradt a területén élő nemzetiségi kisebbségek (főként román, szlovák, német, szerb, rutén, horvát) jogait és lehetőségeit rendező törvénnyel – 1868-ban született ugyan egy, ami kevésnek bizonyult, majd 1907-ben az Apponyi-féle törvény, de ez meg asszimilációs törekvéseket is tartalmazott.

Ezt azért fontos megemlíteni, mert amit a nagyhatalmak a Párizs környéki békeszerződéseket megelőző tárgyalásokon ezzel kapcsolatban talán jogosan a magyarok szemére vetettek, azt a Nagy-Trianon termében kiterített nagyhatalmi békediktátum is figyelmen kívül hagyta.

Nevezetesen azokat a nemzetiségi, anyanyelvi, társadalmi-kulturális szempontokat, amelyek alapján a magyarság szinte egésze egy országhatáron belülre kerülhetett volna.

Készülhettek megint a térképészek. A I. világháború győztesei nem fogták vissza magukat akkor, amikor fel-, vagyis elosztották az országok területeit.

A háborúban legyőzött államok közül a Német Császárság (békeszerződés: 1919. június 28., Versailles) számos gyarmatát elveszítette (britek, franciák, belgák, dél-afrikaiak, portugálok, japánok, ausztrálok, új-zélandiak osztoztak rajta), európai területeiből pedig főként a franciák, valamint az akkoriban ismét és megint az önállóságát és területi határait kereső, a szomszédaival folyton hadban álló Lengyelország (Második Lengyel Köztársaság), illetve az 1918 őszén frissen alakult Csehszlovákia kapott. Bulgáriá­tól (békekötés: 1919. november 27., Neuilly-sur-Seine) szintén területeket csatoltak az 1918 decemberében létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (a későbbi Jugoszlávia), valamint Görög- és Törökországhoz.

Az Osztrák–Magyar Monarchia császári fele, Ausztria ekkor már megkapta „büntetését”; 1919. szeptember 10-én, nem messze Párizstól, Saint-Germain-en-Laye-ben írták alá a szerződést, amelynek következtében az ország mérete a negyedére, 84 ezer km²-re zsugorodott, és mintegy 6,5 millió lakosa maradt. Országtestéből Lengyelországnak, Csehszlovákiának, a 48 éve fennálló Olasz Királyságnak, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak, valamint az alig ötven éve létező Romániának jutottak területek.

A magyaroknak ezek után legfeljebb illúzióik lehettek arról, hogy az I. világháború győztesei és az antanthatalmak kegyesen bánnak a legyőzöttel (bízva a Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök által képviselt igazságos béke elvében), ám hiába érveltek a nemzeti és gazdasági integritás egységének szükségessége mellett, valamint hiába hivatkoztak az ezeréves Magyarország tatárt és törököt megállító elévülhetetlen érdemeire, az ítélet kimondatott: az országtól elcsatolták területének kétharmadát, lakosságának pedig több mint felét.

A békeszerződés eredményeképpen – Horvátország nélkül – a mintegy 282 ezer km² összterületű Magyar Királyság széthullott, mérete akkor 92,9 ezer km²-re csökkent, valamint a mintegy 18,2 milliós fős lakossága 7,6 millióra esett vissza. Romániáé lett a Partium, Máramaros, Erdély, Kelet-Bánság; Csehszlovákia megkapta a Felvidéket és Kárpátalját; a Délvidéket (Drávaköz, Bácska, Nyugat-Bánság, Vendvidék nagyobb része és a Muraköz) pedig a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, és még Ausztria is gyarapodott burgenlandi magyar településekkel.

A helyzet érdekessége, hogy Románia 1918. december 1-jén, egy korábbi antantígéretnek megfelelően, a gyulafehérvári nemzetgyűlésen lényegében már magához csatolta Erdélyt. Az események kaotikusságát mutatja, hogy az I. világháború végét követő és a trianoni szerződést megelőző időszakban több ízben születtek önkényes határmeghúzási javaslatok (1918. november, Belgrád; 1919. március, Vix-jegyzék; 1919. június, Clemanceau-­jegyzék).

A Magyarországénál nagyobb területi veszteséggel talán csak a törökökkel 1920. augusztus 10-én, Sévres-ben aláíratott békeszerződés járt. Miután az Oszmán Birodalom ezt követően fel is bomlott, az újonnan szerveződő Törökország számos jelentős, 1920-ban elvesztett területet visszaszerzett magának.

Az I. világháborút lezáró, a vesztes oldalon álló Magyarországgal szembeni békediktátum részletei ismertek. A párizsi béketárgyalások magyar delegációjának vezetője, gróf Apponyi Albert 1920. január 6-án Párizsban egyenesen úgy fogalmazott az elébe tett békediktátumról, hogy „ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg?”.

Keserű szavak ezek, teli reménytelenséggel. A győztes hatalmak vezetői (angol, francia, olasz, amerikai) ugyanis olyan határozott mozdulatokkal rajzolták át Európa térképét, s nem csak a kontinens országait érintő határokat; valamint a vesztes államok kormányainak olyan könnyed csuklómozdulattal írták elő, hogyan és milyen mértékben szervezhetik meg belső életüket, hogy ez már önmagában magában hordozta a következő háború kirobbanását.

Az 1914–1918 között zajló öldöklést akkor még úgy hívták, a Nagy Háború, s a magukat bölcsnek gondoló diplomatáknak, politikusoknak és hadvezéreknek fogalmuk sem volt arról, hogy a következő még ennél is nagyobb lesz. Mert az lehet, miként a mondás is tartja, hogy a háború első áldozata az igazság, ám az igazság, s főként az igazságérzet értelmezése sokféle, így arra hivatkozva békét kötni sem egyszerű.

Ezt amúgy már a Párizs környéki békeszerződések idején is tudni lehetett, nem véletlen, hogy azóta is oly sokan idézik Ferdinand Fosch francia marsallt, aki anno így fogalmazott: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre.”

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el