A színpadi lét: pillanatok sokasága

– Örül, hogy halhatatlan lett?

– Általában nem mondhatom, hogy nincs szerencsém az elismerésekkel, de számomra az a legjobb, ha a közönségre bízzák a döntést. A kaposvári színházban 1988-ban Ascher Tamás rendezésében mutattuk be Az öngyilkos című drámát. Egy csomó szakmai díjat nyertünk vele, a benne játszó színészek többsége már réges-rég Kossuth-díjas lett, csak én maradtam ki, aki a címszerepet játszotta. De hagyjuk ezt, nem szeretek panaszkodni. A halhatatlanság viszont elég komolyan hangzik.

– Merthogy?

– Figyelmeztet valamire, mégpedig arra, hogy az élet véges. Most például, amíg ezt a szép elismerést át nem adják, mindenképpen életben kell maradnom. Hogy venné ki magát, ha miattam borulna az egész? A járvány is közbejött. És én a 76 évemmel veszélyeztetett korban vagyok.

– Mit vett el öntől a koronavírus?

– Pillanatnyilag a színházi létemet. Tizennégy futó darabban játszottam, most meg jóformán ki sem mozdulok itthonról. Áprilisban lett volna a Sose halunk meg zenés játék bemutatója a zalaegerszegi színházban. Már­ciusban jártam a tengerentúl, a kanadai magyarok hívtak meg fellépni.

Egyik nap átrepültünk az USA-ba, ugyanis Seattle-ben is volt egy előadásom. Pont aznap hozták nyilvánosságra, hogy abban a városban halt meg az első koronavírusos amerikai állampolgár. A szervezők felvetették, nem lenne-e jobb lemondani az estemet, de én erről hallani sem akartam. A járvány ellenére zsúfolásig megtelt a terem, és ez mindenhol így volt. Csodálatos élményekkel felpakolva sikerült hazajutnom még a légterek lezárása előtt.

– Visszakanyarodva a halhatatlansághoz, eszembe jutnak a régi színészlegendák. Kikre emlékezik a legjobb szívvel?

– Akik igazán nagyok voltak, és láthattam is őket színpadon, azokra felnézek. Néhányan különösen közel kerültek hozzám. Ilyen Zenthe Ferenc, a Csocsó című filmem nagypapája. Boldogan jött velem vidéki közönségtalálkozókra is, néhol majdnem szentté avatták, nagyon büszke vagyok a barátságára.

Salgótarjánban színház viseli a nevét, s amikor tavaly meghívtak Molière Képzelt beteg című vígjátékának főszerepére, már csak miatta is azonnal igent mondtam. Említhetném az élő legendát, Bodrogi Gyulát, akinek bámulatos a munkabírása; ezt egyébként magam is megtapasztaltam, amikor a Világszám! című filmemben eljátszotta az apámat.

Volt szerencsém káprázatos színészekkel játszani, például Páger Antallal, Őze Lajossal, Dajka Margittal. Na, ők aztán tényleg halhatatlanok! Megtiszteltetés élőként köztük lenni.

– Most az ön generációján a sor!

– Szerintem ez törvényszerű. Az utánunk következőknek viszont sokkal nehezebb a dolguk. Nekünk kiegyensúlyozottabb volt az életünk, a színház mellett többféle műfajban foglalkoztattak bennünket, s aki bekerült egy tévéjátékba, azt másnap már az egész ország ismerte.

Mostanra gyökeresen megváltozott minden, a filmrendezők nem kockáztatnak, előbb hívják a befutott színészeket, mint akiket elindíthatnának a népszerűség útján. Ezzel szemben én a Megy a gőzös főszerepére azt a Szabó Kimmel Tamást hívtam, akit azóta kézről kézre adnak a filmrendezők, velem pedig csaknem százszor játszotta el Imikét a Sose halunk meg színpadi változatában.

– Az igaz, hogy manapság nincsenek tévéjátékok, viszont a kereskedelmi csatornákon több évadon át tartó sorozatokból bőséges a kínálat.

– Hadd tegyem hozzá, hogy ezekben a szórakoztató sorozatokban még Kossuth-díjasok is feltűnnek. Mindazonáltal kiváló lehetőség a fiatal tehetségek felfedezésére, de számukra nem feltétlenül ez a legjobb terep a kiugrásra. Ritkán fordul elő, hogy innen jut el valaki az „igazi szerepekig”. És itt nem is csak a szappanoperákról beszélek, ahol fahangon felmondják a szövegüket a celebek, azt nem tartom színészetnek.

– Az imént színészóriásokról beszéltünk. Két éve jelent meg a Sose halok meg? – Az első 75, tavaly pedig Az én kabarém című könyve. Kifogyhatatlan a történetekből!

– Az egyikben színházakról, filmekről, szenvedélyről, emberi és szakmai kapcsolataimról mesélek, a másikban pedig zömmel rögtönzések, jelenetek, paródiák olvashatók. És készül a harmadik kötet, amelyikben még mindig sok mindent el tudok mondani. A könyvek szerkesztését a páromra, Gaál Ildikóra bíztam, aki több színházi produkcióban is rendezett már.

– A múltidézés során szembesül azzal, hogy milyen gazdag pályát tudhat magáénak?

– Szerénységem nem visz rá, hogy gazdagnak nevezzem az eddigi teljesítményemet, „bár sok a mult: / szállásainkon éhinség, fegyver, / vakhit és kolera dúlt. // Győzni fogó még annyira / meg nem aláztatott, / amennyire a csillagok alatt / ti megaláztatok: / a földre sütöttük szemünk. Kinyilt / a földbe zárt titok.” (József Attila A város peremén című verséből idéz – B. T.)

– Mekkora megtiszteltetés: Koltai Róbert verset mond nekem.

– Bármikor. Csak felhív telefonon, bemondja, mit szeretne, és már kezdem is. Petőfi Sándortól a Péter bátya című költeménye a kedvencem. Most, amikor minden a hazáról, a nemzetről szól – jogosan egyébként –, ez a verse a családról, életről, halálról, hazaszeretetről, forradalomról, sőt még humor is van benne – oly sokszínű, mintha egy színdarab lenne.

Hallgassa csak: „Elvágnám a két kezem két lábam, / Ha tudnám, hogy nem vágom hiában, / Ha helyette más erős új nőne, / Hogy mehetnék majd a harcmezőre!” Kabaréestjeimen is végigmondom. Ilyenkor édesapámra gondolok, aki négy elemi végzettséggel és sportvezetői múltjával ismerte és gyönyörűen szavalta ezt a verset.

És vajon a közönség ismeri-e? Az évek során több ezer embert teszteltem, de eddig csak egyvalaki tette fel a kezét, majd hirtelen ő is meggondolta magát.

– Ha egy irodalmi remekmű megríkat és felderít, az maga az előadó-művészet, ezért találták fel a színházat.

– Pontosan. Ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni.

– Mennyire nehéz a végletek közt váltani?

– Semennyire. Minden szerep, minden színpadi létezés pillanatok sokaságából áll. Minél több lehetőség van forróból hidegre váltani és vissza, annál nagyobb hatást érhetünk el. Elsős főiskolások voltunk, mikor Pártos Géza tanár úr a mellünknek szegezte a kérdést: szerintünk mit érez Tolnay Klári, amikor A kaméliás hölgy nagyjelenetében, Marguerite szerepében az elhatalmasodó tüdőbetegsége miatt szakít a szerelmével?

Egymás szavába vágva soroltuk: mélységes fájdalom sugárzik belőle; megszakad a szíve szegénynek. Géza bácsi csak csóválta a fejét, majd elmagyarázta, hogy az említett szituációban a színész nem keserűséget, hanem boldogságot érez, mert sikerül fölébe kerekednie a szövegnek, sikerül megélnie a fájdalmat, sikerül könnyeket ejtenie.

– Úgy gondolom, ön is könnyen elérzékenyül. Épp most olvastam a közösségi oldalán, hogy mennyire meghatotta egy kollégájától kapott üzenet.

– Azért az elérzékenyülés nem ugyanaz, mint a mélyen átélt, magával ragadó játék, amelyben a tudás és az ösztön egyesül.

– Tolnay Klári ezt is tudta. Hihetetlenül egyszerűen élt, ült a kis teakonyhájában és fejtette a keresztrejtvényt, ebben az idilli pillanatban zavartam meg, mikor hajdanán interjúra fogadott.

– Ön is volt nála abban a lakásban?! Egyszer Mensáros László felvitt néhányunkat Klárikához. Kiss Pista színművészetis osztálytársammal egy paródiával szórakoztattuk a társaságot. Az volt a téma, hogy a legnagyobb, rutinos színészeknek még öregkorukban is komoly gondot jelent, kizökkenve a hétköznapi világból, délelőtt tízkor elkezdeni egy próbát.

Ezt játszottuk el, amin Domján Edit annyira nevetett, hogy a földre huppant a rekamiéról, amitől az alatta lévő lakás plafonja leszakadt. Aminek a lakója – történetesen egy rendőr alezredes – aligha örült.

– Szokott még izgulni?

– Csak akkor, ha olyan előadásban játszom, ami ritkán megy. Nekem a hosszú menetelés testhez állóbb, a Balfácánt vacsorára például huszonhat éve szerepel műsoron a József Attila Színházban, Kern András a partnerem, túl vagyunk már a négyszázadik előadáson.

– Most mire készül?

– Huszonöt előadásom maradt el. Remélem, hamarosan újra járhatjuk az országot egyebek közt a Batang felé című tragikomédiával, melyet Gaál Ildikó rendezett. A történetben az öreg matróznak képzeli magát, pedig már évtizedek óta ki sem mozdul a szobájából, mivel demenciában szenved, egy szociális munkás vigyáz rá.

Üvegbe zárt türelemhajókat törölget és ábrándozik, hogy visszamegy az Indonézián túli Batang-szigetre, ahol egyébként sosem járt. A német író, Christian Gundlach darabját Szirtes Balázzsal ketten játsszuk. Szeretnénk ezt a történetet megfilmesíteni, remélem, sikerül rá támogatást szereznünk.