Borozgatás a királynővel

– Milyen a viszonya a születési helyével, településével?

– Budapesti vagyok, pontosabban budai. Gyerekkoromban az Endrődi Sándor utcában laktunk, ami manapság egy elegáns környéknek mondható, de akkoriban sok házban még disznó röfögött, az utcán pedig libacsapatok gágogtak. Bár féltem tőlük, ez egy jó emlék.

– Kisgyermekként mi foglalkoztatta?

– A biciklizés. Sok meredek utca van a környéken, én azokon száguldoztam, mint egy őrült.

– Kedvenc könyve?

– Túl sok könyvet olvastam ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak.

– Milyen zenét szeret?

– A jazzt és a klasszikus zenét.

– Példaképei voltak?

– Személyeket nem tudnék említeni, de sokat fantáziáltam például arról, hogy milyen jó lenne, ha az egyik amerikai televíziós csatornán lenne egy beszélgetős show-műsorom. Mondjuk egy olyan, mint amilyet Jay Leno vezet az NBC-ben. És akkor én lehetnék a példakép.

– Kivel beszélgetne egy pohár bor mellett?

– Az angol királynővel.

– Mindenkiben megbízik?

– Sajnos többekben, mint ahányan rászolgálnak. De fogalmazhatnék úgy is, túlságosan naiv vagyok, amire már sokszor ráfizettem.

– Került már igazán kellemetlen helyzetbe? Itt az ideje, hogy el is mesélje!

– Mindig volt egy rémálmom, mégpedig az, hogyha én egy férjes asszonnyal a lakásán úgymond éppen intim helyzetben vagyok, megcsörren a zárban a kulcs, azaz a férj váratlanul hazaérkezik. És ez megtörtént egyszer, ráadásul ismertem is az illetőt. Amikor kattant a zár, a rémületem ellenére hirtelen eszembe jutott, hogy amikor a nő beengedett, beakasztotta az ajtóba a biztonsági láncot is.

Kiugrottam az ágyból és talpig pucéran odarohantam a bejárathoz, amit a férj a lánc miatt teljesen kinyitni nem tudott, de egy résnyire azért belátott, ahol ott álltam anyaszült meztelenül, és azt kérdeztem tőle: „Bocs, de egy csajjal vagyok itt, a feleséged két órára kölcsönadta a lakást. Nem szólt neked?” Dühösen válaszolt: „Nem a hülyéje!” Majd megkérdezte, mennyi ideig akarunk még maradni. Egy óra még belefér? – kérdeztem vissza. Rendben – válaszolta, és elviharzott. Mondanom sem kell, öt perc múlva már én sem voltam ott. Az eset óta sok ezer öt perc eltelt, de amíg élek, ezt az öt percet soha nem fogom elfelejteni.

– Milyen szakmát tanulna szívesen?

– Ha úgy hozta volna a sors, szívesen lettem volna asztalos. Még egy egyszerű sámlit megcsinálni is élvezet lehet.

– Gyűjt valamit?

– Sajnos nem, pedig meg kellett volna tartanom az összes velem összefüggő dokumentumot, iratokat, leveleket, mert akkor bármikor belelapozhatnék az életembe.

– Szokott felesleges dolgokat vásárolni? Mondjon egy példát!

– Nem szeretek vásárolni. Még szükséges dolgokat sem.

– Kedvenc helye a világban?

– Ausztriában Salzburg környéke.

– Magyarországon?

– Az ágyam.

– Mi jut eszébe a Balatonról?

– Az ifjúságom egyik meghatározó pillanata. Egy nyári éjszakán, a Balaton partján, egy mólón vesztettem el a szüzességemet.

– Mi a kedvenc sportja?

– Régen a Forma–1 volt, de mióta agyon van szabályozva, és dollármilliókat költenek egy-egy apró műszaki fejlesztésre is, nem nagyon érdekel. Érdemes ránézni egy ilyen autónak csak a kormányára. Ezernyi gomb, lámpácska, kapcsoló. Hol van a régi versenyek legfontosabb tényezője: a pilóta tudása?

– Az okostelefonja mely funkcióit használja?

– Jóval több programot raktam rá a telefonomra, mint amennyit használok is belőlük. De ettől függetlenül sokkal többet lógok rajta, mint kellene.

– Tapasztalata szerint mit tudnak külföldön a magyarokról?

– Európán kívül körülbelül annyit, mintha idehaza megkérdeznek valakit, hogy hol van Benin vagy Dzsibuti. A válasz valószínűleg elmarad. (Egyébként Afrikában vannak.) Amikor én ott jártam, mégpedig Kenyában, akkor egy étteremben a pincér megkérdezte tőlem, honnan jöttem. Mondtam, Magyarországról. Az merre van? – érdeklődött tovább. Európában – feleltem. És az hol van? Erre már nem tudtam válaszolni, tehát csak annyit mondtam: messze.

– Mennyi idő alatt rakja ki a Rubik-kockát?

– Még sosem raktam ki, bár nem is nagyon igyekeztem a végére járni a feladatnak. Amire viszont nagyon is kíváncsi lennék, hogy a feltaláló, Rubik Ernő mennyi ideig tekergetné a világhírű kockáját, míg sikerülne összeterelnie a színeket.

Szilágyi János, a magyar média emblematikus alakja, 1936. május 3-án született. Pályáját újságíróként kezdte, 1954–1957 között különböző helyekre írt. 1957–1961 között a rádió gyakornoka, majd munkatársa volt. 1961-ben eltanácsolták, ezért a Veszprémi Napló, majd a győri Kisalföld munkatársa lett. 1964-ben visszatért a rádióhoz, előbb munkatársként, majd vezető szerkesztőként. Ezután ismét az írás felé fordult: az Ádám munkatársa, a Képes 7, majd a Mai Nap főmunkatársa, később a Kurír főszerkesztő-helyettese. Egy szám erejéig táncdalénekesként is bemutatkozott. Bár zenei hallása nincs, mégis a „Van olyan ember” című száma sláger lett. Emlékezetes rádió- és tévéműsorok fűződnek nevéhez: Táskarádió, Halló, itt vagyok, Kettesben, Nagyítás. Számos könyv szerzője, Pulitzer-emlékdíjas.