Események egymásutánja vagy illúzió?

Nincs idő. Ezt általában akkor mondjuk, ha valami sürgős, vagy már esély sem marad arra, hogy amit csinálunk, befejezzük. Idő van. Ezt meg arra mondjuk, hogy gyerünk, eljött a cselekvés ideje! De mi van akkor, ha tényleg nincs idő? Akkor mit mérünk, mihez képest? Ha pedig van, miért mérjük?

Ezek a kérdések régóta foglalkoztatják az emberiséget, de szerencsére leginkább az elméleti kutatókat, hiszen az emberek többsége minek is foglalkozna ezzel: nyolcra be kell érni a gyerekkel az iskolába; tizenegykor kezdődik az értekezlet; ebédidő van, enni kell; az adóbevallásokat éjfélig postára kell adni.

Vagyis az életünk menetét időpontokhoz igazítjuk. De időhöz rendeljük a sebességet is (lakott területen az óránkénti ötven kilométer a megengedett sebesség); és időhöz kötjük a távolságot (egy fényév az a távolság, amit a fény egy év alatt légüres térben megtesz).

De a cselekvés és dolog idejének egymásra hatása – Fónagy Zoltán történésznek a Litera portálon közzétett írása alapján – mértékegységeket is létrehozhat: az egykaszás rét például akkora területet jelöl, amit egy ember egy nap alatt képes lekaszálni.

Miközben az idő múlását is ki lehet fejezni cselekvéssel: a madagaszkári földművesek egykor úgy mondták a fél órát, hogy amíg a rizs megfő. Isaac Newton fizikus pedig egyenesen azt tartotta, hogy az idő csupán kiterjedés, a világmindenség szerkezetének lényege és része; Guillaume Apollinaire költő Búcsú című ötsorosában pedig az időnek még szaga is van (az irodalmárok ezt hívják szinesztéziának).

Új rend született

A mindennapok rendjének fontosságát mostanában sokan megtapasztalhatták. A koronavírus-járvány miatt nem kevesen otthon maradtak, hatvan-hetven napon át is. Ez ugyanakkor azt is jelenti, azt is megtapasztalhatták, hogy megváltozott a napi ritmusuk. Valahogyan minden elcsúszott vagy el is maradt, s mindez csak azért, mert megváltozott az időérzékük. A megváltozott körülmények módosítanak a szokásokon is, vagyis az ember alkalmazkodik a körülményeihez. Alkalmazkodik az új rendhez, s miután átlátja és érzékeli azt, ahhoz mérten osztja be teendőinek sorát – és ha valamit mégsem sikerül elvégeznie, azért legkevésbé az idő tehető felelőssé, és legkevésbé úgy, hogy azt mondjuk: nem volt rá időnk.

Azt azért már az ókori gondolkodók közül is sokan úgy gondolták, hogy az idő fogalma nem könnyen érthető, s főleg nem egyszerűen magyarázható, hiszen ha valami mérhető, akkor annak valahol kezdődnie is kell. De ki tudja megmondani, hogy az idő mikor kezdődött? S ha kezdődött, valahol végződik is? S mi van akkor, ha minden egyszerűen csak van?

A XVI–XVII. század fordulóján élt Gottfried Wilhelm Leibniz tudós filozófus szerint az idő nem más, mint történések egymás utáni, egymáshoz viszonyított sorozata. Ezt alighanem a legtöbb ember így gondolja, mert ez adja az élet, a mindennapok ritmusát.

Mert az évszakok változásához jól illeszthető volt az elvégzendő munkák menete; a természet működési rendje kijelöli a hónapot, mikor jön el a vetés, s mikor az aratás ideje. Az ember pedig mindenhez alkalmazkodik, még a fény és sötét váltakozásához is, hiszen a szervezet más kémiai anyagokat termel nappal és más hormonokat éjszaka. Attól függően, hogy serkentő vagy éppen nyugtató hatásra van ­szükség.

Lám, mennyiféle megközelítés, ami már önmagában is azt mutatja, hogy az idővel, az idővel kapcsolatos kérdésekkel muszáj foglalkozni. De kár mély filozófiai, fizikai fejtegetésbe bocsátkozni, mert félő, könnyen elvesznénk az időben.

Ha Magyarországon nem lenne egységes az idő, ami alapján könnyebb tervezni a mindennapokat, az eseményeket, s ami alapján ugyanúgy elkésnénk valahonnan vagy kellő időben odaérnénk, akkor – a Föld forgása miatt –, amikor a mátészalkai templom toronyórája 17:23 órát mutatna, míg a soproni még csak 17 órát. Ezért is hasznos az egységes időzónák bevezetése, ellenkező esetben Magyarországon déltájban – hiszen mindenhol egy kicsit később lenne dél –, keletről nyugatra haladva 23-24 percen át folyamatosan zúgnának a harangok.

Etió­piában például – nem a hivatalos, országot és régiót érintő időzóna alapján mérten, hanem – a természethez közel élő lakosok nem is nagyon törődnek az idővel. Szerintük van a nappal, a dolog ideje. Az ébrenlét ideje pedig éjfél magasságában véget ér, és egészen hajnalig nincs is sehol.

Magyarán éjfél és reggel hat óra között nem is mérik az időt. Minek? Rendes ember ilyenkor alszik. Ha pedig alszik, akkor álmodik, az álomban pedig minek mérni bárminek is a mú­lását?

Ezek után, ha az időbe jobban belegondolunk, lehet, másként nézünk majd az óránkra. S még az is lehet, hogy amikor azt látjuk, hogy az óra másodpercmutatója ugrik egyet, eszünkbe jut majd, hogy lehet, a pálcika ugrása óta nem is egy másodperc telt el, hanem egy egész örökkévalóság.

Szelfi a Napnál

Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy az idő nem létezik. Az csupán emberi találmány, hogy rend legyen a történések folyamában, hogy eligazodhassunk az események kuszaságában. Éppen ezért múlt, jelen és jövő viszonylatában sem érdemes gondolkozni. Merthogy: minden csak most van. Minden akkor történik, amikor megéljük, átéljük azt.

És csak ez számít. Ennek érzékeltetésére álljon itt egy példa. Tegyük fel, hogy egy űrhajós a Nap mellett lebegve szelfit készít magáról. Szkafanderben mosolyog a kép előterében, mögötte a csillag izzik. Ezt a képet az űrhajós fénysebességgel elküldi a Földre, vagyis nyolc perc múlva megkapjuk.

Ám hozzánk ez a kép a most állapotában, a jelenbe érkezik – miközben ez az űrhajósnak már a múlt. Vagyis mi a múltat látjuk a jelenben. S mindeközben érdemes arra is gondolni, hogy amíg a kép a Nap és a Föld között utazott, mindvégig a most, azaz a jelen állapotban volt – és van.